A három boszorkány az erőd főkapujához vezető lépcső tetején állt, és fölmérte az arcok tengerét.
— Ott van Jászónunk — mutatta Ángyi boldogan. — És Resőnk és Tidorunk és Bencink és Jencink és Lencink…
— Emlékezni fogok az arcukra — jelentette be Lord Felmet előbukkanva közöttük, s kezét a vállukra tette. — És maguk látják az íjászaim, ott a falakon?
— Látom őket — válaszolta komoran Néne.
— Akkor mosolyogjon és integessen — indítványozta a herceg. — Azért, hogy az emberek tudják, minden rendben van. Elvégre nem államügyekben jártak nálam máma?
Közelebb hajolt Nénéhez.
— Igen, száznál is több dolgot tehetne — mondta. — De a vége mindig ugyanaz lenne — elhúzódott. — Nem vagyok ésszerűség híján, remélem — tette hozzá vidám hangon. — Talán, ha ráveszi a népet, hogy megnyugodjék, esetleg rá lehet majd beszélni engem, hogy uralmam kissé enyhítsem. Na persze, nem ígérek semmit.
Néne nem szólt semmit.
— Mosolyogjon és integessen — parancsolta a herceg.
Néne tétova mozdulattal fölemelte egyik kezét, s produkált egy röpke fogvicsorítást, aminek az égvilágon semmi köze se volt humorhoz. Aztán haragosan ráncolta szemöldökét, és oldalba bökte Ogg Ángyit, aki őrültül integetett, meg ripacskodott.
— Semmi szükség, hogy eltúlozd — sziszegte.
— De ott van Rittánk meg Sarlénunk meg a kölköcskéik — felelte Ángyi. — Héj, halló!
— Fogd már be a szád, te hülye vén ribanc! — csattant föl Néne. — És embereld meg magad!
— Nagyszerű, remek munka — mondta a herceg. Fölemelte kezét, pontosabban csak az egyiket. A másik még mindig fájt. Múlt éjszaka megpróbálkozott a reszelővel, de nem használt.
— Lancre népe! — kiáltotta. — Ne féljetek! Barátotok vagyok. Meg foglak védelmezni benneteket a boszorkányoktól! Beleegyeztek, hogy békén hagyjanak titeket!
Néne rábámult a férfira, miközben az beszélt. Egyike azoknak a mániás depressziós elmebajosoknak, mondta magában. Fönn meg lenn, mint az a hogyishívják. Egyik percben meggyilkol, s a következőben megkérdi, hogy vagy.
Ráébredt, hogy a herceg várakozásteljesen őt nézi.
— Mi?
— Azt mondtam, most fölszólítom a nagyrabecsült Mállotviksz Nénét, hogy szóljon néhány szót, ha ha — válaszolta a férfi.
— Ezt mondtad tényleg?
— Igen!
— Túlságosan messzire merészkedtél, túl minden határon — közölte Néne.
— Ugye, ugye — a herceg vihorászott.
Néne odafordult a várakozó tömeghez, ami elcsöndesedett.
— Menjetek haza — mondta.
Újabb hosszas csönd támadt.
— Ez minden? — firtatta a herceg.
— Igen.
— És mi van az örökérvényű alattvalói hűségnyilatkozattal?
— Mi van vele? Gytha, légy szíves, hagyd abba az integetést az embereknek!
— Bocsánat.
— És most már mennünk kell — szögezte le Néne.
— De mikor olyan jól kijöttünk egymással — tiltakozott a herceg.
— Gyere, Gytha — szólt fagyosan Néne. — És hova tűnt Magrat?
Magrat bűntudatosan nézett föl. Mélyen beszélgetésbe merült a Bolonddal, bár az a fajta beszélgetés volt, melynek során mindkét fél rengeteg időt tölt lába megszemlélésével, és körme piszkálásával. Az igaz szerelem kilencven százaléka heveny, égő fülű feszengés.
— Ideje, hogy induljunk — mondta Néne.
— Péntek délután, ne feledd — sziszegte a Bolond.
— Nos, ha nem jön közbe semmi — felelte Magrat.
Ogg Ángyi vigyorgott.
És imígyen Mállotviksz Néne lesöpört a lépcsőn, és át a sokadalmon, a másik kettő mögötte rohant. A vigyorgó őrök közül többen elkapták pillantását, s azt kívánták, bárcsak ne tették volna, de itt-ott, a figyelő tömegben, hallatszott egy-egy épp csak elfojtott kuncogás. A boszorkány kirontott a kapun, át a felvonó hídon, keresztül a városon. A gyorsan gyalogló Néne meg tudta volna előzni a legtöbb rohanó embert.
Mögöttük a herceg, aki megmászta a legutóbbi mániás csúcsot őrültsége hullámvasútján, s sebesen siklott a kétségbeesés vízcsobbanása felé, nevetett.
— Ha ha.
Néne meg sem állt, míg nem került kívül a városon, az erdő őt mindig szívesen látó eszterhéja alá. Letért az útról, és lezöttyent egy fatörzsre, arcát kezébe temette.
A másik kettő óvatosan közelítette meg. Magrat megveregette a hátát.
— Ne ess kétségbe — mondta. — Nagyon jól kezelted a dolgot, azt gondoltuk.
— Nem kétségbeesem, gondolkozom — közölte Néne. — Menjetek innen.
Ogg Ángyi figyelmeztető stílusban emelte meg szemöldökét Magrat irányába. Megfelelő távolságba elhátráltak, bár, figyelembe véve Néne jelenlegi hangulatát, még a szomszédos univerzum se lett volna eléggé távol, és leültek egy mohalepte sziklára.
— Jól vagy? — kérdezte Magrat. — Nem csináltak semmit, ugye?
— Egy ujjal se nyúltak hozzám — válaszolta Ángyi. Fintorgott. — Nem igazi királyi felségek — tette hozzá. — Ami azt illeti, a jó öreg Zöldrezeda király nem vesztegetett volna időt mindenféle vackok lóbálására, meg az ember fenyegetésére. Zsupsz bele lett volna, tű egyenest a köröm alá rögtön kezdettől fogva, és semmi hezitálás. Nem ez a gonosz kacaj biznisz. Ő bezzeg igazi király volt. Nagyon kegyes.
— Azzal fenyegetett, hogy elégettet.
— Ó, aztat sose nem tűrtem volna el. Látom, lett egy kurizálod — jegyezte meg Ángyi.
— Tessék?
— A fiatal fickó a csengettyűkkel — magyarázta Ángyi. — Meg olyan képpel, mint a spániel, amibe épp belerúgtak.
— Ó, ő — Magrat forrón elpirult sápadt sminkje alatt —, igazán, ő csak egy pasi. Csak jár utánam mindenütt.
— Az zűrös lehet, az bizony — bólogatott bölcsen Ángyi.
— Különben is, olyan alacsony. És mindig mindenhol ugrabugrál — mondta Magrat.
— Megnézted alaposan, ugye? — tudakolta az öreg boszorkány.
— Pardon?
— Nem tetted, nem ám. Gondoltam, hogy nem. Nagyon okos fickó az a Bolond. Lehetne egyik abból a színész népségből.
— Hogy érted?
— Legközelebb úgy nézd meg, mint boszorkány, ne mint nő — javasolta Ángyi, s cinkos oldalbabökésben részesítette Magratot. — Jó kis munka volt az ott, az ajtóval az imént — fűzte hozzá. — Szépen fejlődsz, úgy bizony. Remélem, megemlítetted neki Csövest.
— Azt mondta, első dolga lesz, hogy kieressze, Ángyi.
Mállotviksz Néne irányából horkantás hallatszott.
— Hallottátok a kuncogást a tömegből? — szólt. — Valaki kuncogott!
Ogg Ángyi leült mellé.
— És egyik-másik ujjal mutogatott — mondta. — Tudom.
— Ezt nem fogom eltűrni!
Magrat leült a fatörzs másik végére.
— Vannak más boszorkányok is — jegyezte meg. — Odaát Skundon túl. Sok boszorka él távolabb a Kostetőn. Talán tudnának segíteni.
A másik kettő fájdalmas megdöbbenéssel tekintett rá.
— Nem hinném, hogy olyan messzire kéne menjünk — fanyalgott Néne. — Segítséget kérni.