— Rendkívül rossz szokás — bólintott Ogg Ángyi.
— De megkértétek a démont, hogy segítsen nektek — mutatta ki Magrat.
— Dehogy — felelte Néne.
— Úgy van, nem tettük.
— Megparancsoltuk neki, hogy segédkezzen.
— Úgy biza.
Mállotviksz Néne kinyújtotta lábát, s lenézett a csizmájára. Jó, erős csizma volt, jancsiszegekkel és félhold alakú vasalásokkal; az ember el se hitte volna, hogy cipész készítette, inkább valaki lefektette a talpat és arra ráépített.
— Úgy értem, ott van az a boszorkány odaát Skundon túl — mondta. — Akárki Nővér, hogyhíjják, a fia matróznak állt… tudod, Gytha, az, aki állandóan az orrát szívja, és azonnal fölteszi azokat a bútorvédő goblinokat a székek hátára, amint leülsz…
— Gródli — vetette közbe Ogg Ángyi. — Eltartja a kisujját, amikor teát iszik, és sose mondja ki a h-kat.
— Igen. Hnos. Hén sosem halacsonyodtam le hodáig, hogy szóba halljak vele a bitófás hügy óta, emlékszel. Merem állítani, hogy boldogan jönne hide beleütni a horrát mindenbe, végighúzni a hujját mindenen, és szipákolni, kioktatni minket, hogy csináljuk a dolgokat. Ó, igen. Segítség. Mind szép kis kalamajkába kerülnénk, ha folyton segítgetnénk.
— Igen, és odatúl Skundon a fák beszélnek hozzád, és éjszakánként sétára indulnak — morgott Ángyi. — Mégpedig anélkül, hogy engedélyt kérnének. Nagyon vacak szervezettség.
— Nem olyan igazi, jó szervezettség, amilyen nekünk van itt? — firtatta Magrat.
Néne eltökélten fölállt.
— Hazamegyek — jelentette be.
Ezrével van jó oka annak, amiért nem a mágia uralja a világot. Boszorkányoknak és varázslóknak hívják őket, tűnődött Magrat, miközben követte a másik kettőt vissza az útra.
Valószínűleg valami csodálatos szervezésnek betudhatóan a Természet részéről, hogy megvédje önmagát. Gondoskodott róla, hogy bárki, akinek csak egy csöppnyi mágikus képessége van, olyannyira legyen kész együttműködésre, mint egy fogfájós nősténymedve, s így az összes veszélyes varázserő biztonságosan szétforgácsolódjon véletlenszerű civakodás és rivalizálás formájában. Na persze, akadnak stílusbeli különbségek. A varázslók megorgyilkolják egymást huzatos folyosókon, a boszorkányok meg csak keresztülnéznek egymáson az utcán. És mind olyan önközpontú, akár egy búgócsiga. Még amikor segítenek másokon, gondolta Magrat, titokban akkor is magukért teszik. Istenek bizony, mind csupa nagy gyerek.
Kivéve engem, gondolta önelégülten.
— Néne nagyon feldúlt, nem igaz? — kérdezte Magrat Ogg Ángyitól.
— Nos hát — válaszolta Ángyi. — Van egy probléma, tudod. Minél jobban hozzászoksz a mágiához, annál kevésbé akarod használni. Annál jobban áll az utadba. Úgy gondolom, hogy amikor épp csak elkezdted, megtanultál néhány bűvigét Pityergi Komámasszonytól, nyugodjékbékében, és egyfolytában használtad őket, nem igaz?
— Nos, de. Mindenki azt teszi.
— Közismert tény — értett egyet Ángyi. — De amikor előrébb jutsz a Mesterségben, megtanulod, hogy az a fajta a legnehezebb mágia, amit egyáltalán nem használsz.
Magrat gondosan fontolóra vette ezt az állítást.
— Ez nem valamiféle Zen, ugye? — érdeklődött.
— Nemtom. Sose láttam olyat.
— Amikor a tömlöcökben voltunk, Néne mondott valamit a sziklák kipróbálásáról. Az ugyancsak nehéz diónak hangzott.
— Nos, Komámasszony nem nagyon foglalkozott sziklákkal — mutatta ki Ángyi. — Igazából nem túl nehéz. Csak megböködöd az emlékeik. Tudod, a régi szép időkből. Amikor meg forrók voltak meg folyósak.
Tétovázott, s keze a zsebébe tévedt. Megragadta a kastélykő kockáját, s megnyugodott.
— Egy pillanatig azt hittem, elfelejtettem — jegyezte meg, előhúzva a követ. — Most már előjöhetsz.
Alig volt látható a nappal fényességében, puszta vibrálás a levegőben a fák alatt. Verenc király pislogott. Elszokott a napfénytől.
— Eszme — szólt Ángyi. — Van itt valaki, aki téged akar látni.
Néne lassan megfordult, és a kísértetre kancsított.
— Téged láttalak a tömlöcben, ugye? — kérdezte. — Ki vagy?
— Verenc, Lancre királya — felelte a kísértet, s térdre hullott — Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy Mállotviksz Nénéhez, a boszorkányok doyenne-jéhez, intézhetem szavaim?
Már kimutattuk, hogy a tény, mely szerint Verenc királyok hosszú sorának leszármazottja, még nem jelenti azt, hogy alapvetően ostoba, és ráadásul egy esztendő a hús figyelemelterelései nélkül csodákat tett. Mállotviksz Néne teljesen ellenállónak tartotta magát hiúsága legyezgetésével szemben, ám a király szakértően alkalmazta egy meglehetősen nagy ország légfújtató többlettermelésének egyenértékét. A térdhajtás különösképp jó húzás volt.
Megrándult egy izom Néne szájának sarkában. Mereven biccentett kicsit, mert nem volt egészen biztos abban, mit jelent a „doyenne”.
— Én vagyok ő — ismerte el.
— Most már fölkelhetsz — tette hozzá felségesen.
Verenc király térden maradt, úgy két hüvelykkel a tényleges föld fölött.
— Hé, hát te hogy jutottál ki a kastélyból? — firtatta Néne.
— A nagyrabecsült Ogg Ángyi segített rajtam — válaszolta a király. — Úgy érveltem, hogy ha Lancre köveihez rögzítettek, akkor én is képes leszek odamenni, ahová a kövek mennek. Attól tartok, megengedtem magamnak, hogy egy kis csaláshoz folyamodjak a dolgok elrendezése érdekében. Jelenleg őboszorkánysága kötényét frekventálom.
— És nem te vagy az első — vágta rá automatikusan Néne.
— Eszme!
— És könyörgöm, Mállotviksz Néne, restaurálja fiam a trónra.
— Restauráljam?
— Tudja, hogy értem. Jó egészségnek örvend a gyerek?
Néne bólintott.
— Amikor utoljára Ránéztünk, épp almát evett — felelte.
— Az a végzete, hogy Lancre királya legyen!
— Nos, igen. A végzet trükkös dolog, tudod.
— Nem fog segíteni?
Néne boldogtalannak látszott.
— Az beavatkozás, tudod — mondta. — Az mindig rosszul sül el, ha beavatkozol a politikába! Például, ha egyszer elkezded, nem tudod abbahagyni. Alapvető szabálya a mágiának, ez bizony az. Az ember nem borogathatja föl az alapvető szabályokat csak úgy.
— Nem áll szándékában segíteni?
— Nos… természetesen igen, egy nap, amikor a fiad egy kicsit idősebb lesz.
— Hol van most? — érdeklődött hűvösen a király.
A boszorkányok gondosan nem néztek egymás szemébe.
— Gondoskodtunk róla, hogy biztonságban kijusson az országból, tudod — nyögte kínosan Néne.
— Igen jó család — sietett hozzátenni Ogg Ángyi.
— Miféle népek? — kérdezte a király. — Bízom benne, hogy nem közemberek?
— Abszolúte nem — szögezte le Néne jelentékeny határozottsággal, miközben Kedélyvámos látványa lebegett át képzeletén. — Egyáltalán nem közönségesek. Elkülönülnek a közönségtől. Ööö.
Tekintete Magrathoz folyamodott segítségért.
— Teszpiánusok — jelentette ki Magrat határozottan, s hangja olyan helyeslést sugárzott, hogy a király azon kapta magát, önkéntelenül bólogat.
— Ó! — mondta. — Akkor jó.
— Azok voltak? — suttogta Ogg Ángyi. — Nem úgy néztek ki.