— Ne áruld el tudatlanságod, Gytha Ogg — húzta az orrát Néne. Visszafordult a király kísértetéhez. — Elnézést ezért, felség. Csak Ángyi szokásos hencegése. Még azt se tudja, hol van Teszpia.
— Akárhol van is, remélem, tudják, hogy hogyan képezzenek ki valakit a háború művészetében — mondta Verenc. — Ismerem Felmetet. Tíz év alatt úgy beássa itt magát, mint egy varangy a sziklába.
A király boszorkányról boszorkányra pillantott.
— Miféle királyságba kell majd visszatérjen a fiam? Már most is hallom, mivé válik az ország. Figyelni fogják az esztendők során, hogyan változik hitvánnyá és aljassá? — a király kísértete elhalványodott.
A hangja ott lógott a levegőben, elhalóan, mint a szellő.
— Emlékezzenek, kedves nővérek — szólt. — Az ország és a király egy.
Azzal elenyészett.
A feszengő csöndet Magrat törte meg, orrának kifújásával.
— Egy mi? — tudakolta Ogg Ángyi.
— Muszáj csináljunk valamit — közölte Magrat, érzelmektől elfúló hangon. — Szabály ide vagy oda!
— Roppant bosszantó — jegyezte meg halkan Néne.
— Igen, igen, de mit fogsz csinálni? — érdeklődött a lány.
— Eltűnődöm dolgokon — felelte Néne. — Végiggondolom az egészet.
— Már vagy egy éve gondolkozol rajta — említette meg Magrat.
— Egy micsoda? Egy mivel? — morfondírozott Ogg Ángyi.
— Semmi haszna, ha csak reagálás — mormolta Néne. — Az embernek muszáj…
A csapáson egy szekér közeledett zötykölődve és rázkódva Lancre felől. Néne nem vette figyelembe.
— …alaposan megfontolnia az ilyen dolgokat.
— Nem tudod, hogy mit tegyél, erről van szó? — faggatta Magrat.
— Hülyeség. Én…
— Jön egy kocsi, Néne.
Néne vállat vont.
— Amit ti fiatalok nem vesztek észre… — kezdte.
A boszorkányok nem törődnek az elemi közlekedésbiztonsággal. Az olyan mértékű járműforgalom, amilyen Lancre útjain létezett, vagy kikerülte őket, vagy, ha ez nem volt lehetséges, kivárta, míg elmentek az útjából. Mállotviksz Néne úgy nőtt föl, hogy ezt teljességgel megmásíthatatlan ténynek tudta; egyetlen oka, amiért nem azzal a fölismeréssel halálozott el, hogy ez még sincs így, az volt, hogy Magrat, jobb reflexekkel, elrántotta az útról, bele az árokba.
Érdekes árok volt. Voltak benne szökdécselő dugóhúzó alakú izék, amik egyenesági leszármazottai voltak azon dolgoknak, amelyek még a teremtés őslevesében főttek. Bárki, aki azt gondolja, hogy az útszéli poshadt víz unalmas, tanulságos félórát tölthetne abban az árokban egy nagy fölbontású mikroszkóppal. Továbbá nőttek benne csalánok is, és most már volt benne Mállotviksz Néne is.
A boszorkány keresztülküzdötte magát a dudván, összefüggéstelenül dadogva éktelen haragjában, s úgy emelkedett ki az árokból, mint Vénusz Anadüomené, csak kissé öregebb és több békalencsével.
— T,t,t — mondta, egy reszkető ujjat szögezve a távolodó szekérre.
— Az ifjú Nezselé volt az, Tintasipkán túlról — jegyezte meg Ogg Ángyi egy közeli bokorból. — A családja mindig zabolátlan volt egy kicsit. Na persze, az anyja Ostoros lány.
— Elgázolt minket! — háborgott Néne.
— Kitérhettél volna az útjából — mondta Magrat.
— Kitérhettem volna az útjából? — süvítette Néne. — Mi boszorkányok vagyunk! Az emberek térnek ki a mi utunkból! — fölcuppogott az útra, ujja még mindig a távoli kocsi felé mutatott. — Hokira, azt fogja kívánni, bár meg se született volna…
— Emlékszem, szép nagy újszülött volt — társalgott a bokor. — Nehéz időszak volt az az anyjának.
— Korábban soha nem történt ilyen velem — zsörtölődött Néne, még mindig vibrálva, mint egy íjhúr. — Majd én megtanítom, milyen az, amikor elgázol minket, mintha, mintha, mintha közönséges emberek volnánk!
— Már tudja — szögezte le Magrat. — Csak segíts kihúzni Ángyit ebből a bokorból, jó?
— Átváltoztatom a…
— Az emberekben nincs többé tisztelet, erről van szó — magyarázta Ángyi, miközben Magrat segített kiszedegetni a tüskéket. — Úgy vélem, az egész annak köszönhető, hogy a király egy.
— Mi boszorkányok vagyunk! — visította Néne, égnek fordítva orcáját, és öklét rázva.
— Igen, igen — értett egyet Magrat. — A világegyetem harmonikus egyensúlya, meg minden. Azt hiszem, Ángyi egy kissé elfáradt.
— És mit csináltam én egész idő alatt? — kérdezte Néne olyan szónoki cikornyával, amitől még Kedélyvámos is levegő után kapkodott volna.
— Nem sokat — felelte Magrat.
— Kinevettek! Kinevettek! A saját utamon! A saját országomban! — sikította Néne. — Na, ebből aztán elég! Nem fogok eltűrni még tíz évet ebből! Nem fogok eltűrni egyetlen további napot sem belőle!
A fák körülötte elkezdtek hajlongani, és az út pora tekergőző formákba pattant, amik megpróbáltak elkígyózni a boszorkány útjából. Mállotviksz Néne kinyújtott egy hosszú kart, annak végén előremeresztett egy hosszú ujjat, s annak görbe körömhegyéből röviden oktarintűz lobbant.
Fél mérfölddel arrébb az úton, a szekér mind a négy kereke egyszerre esett ki.
— Bebörtönözne egy boszorkányt a princecske, mi? — kiáltotta Néne a fáknak.
Ángyi talpra küzdötte magát.
— Jobb lesz, ha lefogjuk — súgta oda Magratnak. Mindketten Nénére vetették maguk, és erőszakkal oldalához szorították a karjait.
— Majd átkozottul jól megmutatom neki, mit tud egy boszorkány! — ordította Néne.
— Hogyne, hogyne, remek lesz, remek — nyugtatta Ángyi. — Csak talán ne most, és ne így, he?
— Vészbanyák, nahát! — kiáltozta Néne. — Majd adok én neki…
— Tartsd erősen egy pillanatig, Magrat — parancsolta Ogg Ángyi, s fölgyűrte az ingujját.
— Néha így megy ez ezekkel a túlságosan szakképzettekkel — jelentette ki, s tenyerével akkora pofont adott, hogy az mindkét boszorkányt leverte lábáról. Egy ilyen végső durral véget érhetett volna maga a világegyetem.
Az ezt követő feszült csönd befejezéseképp Mállotviksz Néne így szólt:
— Köszönöm — némi méltósággal megigazgatta ruháját, és hozzátette. — De komolyan gondoltam. Ma este találkozni fogunk a menhirnél, és megtesszük, amit meg kell tenni. Ühüm.
Visszadugdosta a kalaptűket helyükre, és bizonytalan léptekkel elindult kunyhója irányába.
— Ugyan mi történt a politikába be nem avatkozás szabályával? — firtatta Magrat, a távolodó hátat szemlélve.
Ogg Ángyi némi életet masszírozott ujjaiba.
— Hokira, ennek a nőnek olyan az álla, mint valami üllő — jelentette ki. — Mit is mondtál?
— Azt kérdeztem, mi történt a be nem avatkozás szabályával? — ismételte meg Magrat.
— Á — felelte Ángyi. Megfogta a lány karját. — Arról van szó — magyarázta —, hogy ahogy előrehaladsz a Mesterségben, megtanulod, hogy van egy másik szabály is. Eszme világ életében betartotta.
— És mi lenne az?
— Amikor megszeged a szabályokat, szegd meg őket jó alaposan — mondta Ángyi, s elővillantva ínyét elmosolyodott, ami valahogy sokkal fenyegetőbb volt, mint bármiféle fogsor.
A herceg kimosolygott az erdőre.
— Működik — jegyezte meg. — Az emberek zúgolódnak a boszorkányok ellen. Hogy csinálod, Bolond?