— Tréfák, bácsikám. És pletyka. Az emberek amúgy is félig már készek elhinni ezeket. Mindenki tiszteli a boszorkányokat. De az a bökkenő, hogy senki sem kedveli őket különösebben.
Péntek délután, gondolta. Kerítenem kell virágokat. És a legjobb öltönyöm veszem föl, amelyiknek ezüst csengettyűi vannak. Azt a mindenit.
— Ez igen kellemes. Ha így megy tovább, Bolond, nemesi címet fogunk adományozni neked.
Ez volt a 302-es Szám, és a Bolondnak több esze volt annál, mint hogy lecsapatlan hagyjon egy poént.
— Frigyelj, bácsikám — mondta fáradtan, figyelmen kívül hagyva a herceg arcán végigkúszó fájdalmas rándulást. — Ha Nemes (Nem S) lennék, miért, akkor hűbérbirtokom lehetne az alfabétum maradéka; hitemre mondom, ha oly sok Nemes Bolond, mér' ne lehetne egy…
— Igen, igen, rendben — csattant föl Lord Felmet. Valójában máris sokkal jobban érezte magát. A zabkásáját nem sózták el ma este, és a kastély is illő mód üresnek érződött. Nem hallatszott többé semmilyen hang a hallásküszöbén.
Leült a trónra. Most először tényleg kényelmesnek érzett.
A hercegné mellette ült, állát a tenyerébe támasztva, s fürkészően nézte a Bolondot. Ez zavarta a férfit. Azt gondolta, tudja, hol áll a herceggel, csak ki kell tartani, amíg őrültsége visszakanyarodik a vidám fázisba, de a hercegné tényleg megrémítette.
— Úgy tűnik, hogy a szavak szerfelett hatalmasak — mondta az asszony.
— Valóban, úrasszonyom.
— Biztosan hosszasan tanulmányoztad ezt.
A Bolond bólintott. A szavak hatalma tartotta életben a Céh poklán át. A varázslók és a boszorkányok úgy használják a szavakat, mintha azok szerszámok lennének, amikkel el lehet végezni feladatokat, de a Bolond úgy vélte, hogy a szavak különálló dolgok saját maguk jogán.
— A szavak meg tudják változtatni a világot — jelentette ki.
A hercegné szeme összeszűkült.
— Már mondtad ezt korábban. Továbbra sem győztél meg. Az erős emberek változtatják meg a világot — állította. — Erős embereik és a tetteik. A szavak olyanok, mint a marcipán a tortán. Természetesen, te azt hiszed, hogy a szavak fontosak. Gyönge vagy, s nincs másod.
— Ladységed tévedni méltóztatik.
A hercegné kövérkés keze türelmetlenül dobolt a trónszék karfáján.
— Jobb lesz — szögezte le —, ha ezt az állítást kellőképp megokolod.
— Úrnőm, a herceg ki óhajtja vágatni az erdőket, nem így van?
— A fák pletykálnak rólam — suttogta Lord Felmet. — Hallom őket susogni, mikor kilovagolok. Hazugságokat terjesztenek rólam!
A hercegné és a Bolond összenéztek.
— De — folytatta a Bolond — ez a döntés fanatikus ellenzésre lelt.
— Mi?
— Az embereknek nem tetszik.
A hercegné kirobbant.
— Mit számít az? — bömbölte. — Mi uralkodunk! Azt fogják csinálni, amit mondunk nekik vagy könyörtelenül kivégeztetjük őket!
A Bolond békéltető modorban föl-leugrált, és szökdécselt, és kezét lengette.
— De, szerelmem, ki fogunk fogyni az emberekből — mormolta a herceg.
— Semmi szükség, semmi szükség! — mondta kétségbeesve a Bolond. — Egyáltalán nem kell olyat tenni méltóságodnak! Amit tenni kell az az… — elhallgatott, ajkai sebesen mozogtak —, hogy fenségetek belefog egy messzeágazó és nagy horderejű tervbe az agráripar fejlesztésére, ami hosszútávú munkalehetőséget nyújt a fűrészmalmokban, új földek területfejlesztését teszi lehetővé, s egyben csökkenti a banditizmus elterjedtségét.
Ezúttal a herceg zavarba jött.
— Hogy fogom azt csinálni? — kérdezte.
— Az erdők kivágásával.
— De azt mondtad…
— Fogd be a szád, Felmet — vágott közbe a hercegné. Újabb hosszú, mérlegelő pillantásnak vetette alá a Bolondot.
— Pontosan hogyan — szólalt meg végül — jár el az ember, ha le akarja romboltatni azoknak a házát, akiket nem szível?
— Városrendezés — felelte a Bolond.
— A leégettetésükre gondoltam.
— Higiénikus városrendezés — tette hozzá azonnal a Bolond.
— És a föld bevetése sóval.
— Frigyelj, azt gyanítom, hogy az higiénikus városrendezés és környezetfejlesztési program. Nem lenne rossz ötlet néhány fa ültetése se.
— Nem lesz több fa! — kiáltotta Felmet.
— Ó, az rendben van. Nem fognak megmaradni. A fontos dolog az elültetésük.
— De én az adókat is meg akarom emelni — közölte a hercegné.
— Miért, bácsikám…
— És nem vagyok a bácsikád.
— Nénikém? — firtatta a Bolond.
— Nem.
— Miért… esedezem… méltóságodnak finanszíroznia kell az országépítés ambiciózus programját.
— Tessék? — szólt a herceg, aki már megint kezdte elveszíteni a fonalat.
— Úgy érti, hogy a fák kivágása pénzbe kerül — fordított a hercegné. Rámosolygott a Bolondra. Ez volt az első alkalom, amikor nem úgy nézett rá, mintha egy undorító kis csótány lenne. Pillantásában még mindig volt egy jókora adag svábbogárelem, de azt mondta: jó kis csótány, tud kunsztokat.
— Érdekes — mondta az asszony. — De meg tudják változtatni a szavaid a múltat is?
A Bolond fontolóra vette.
— Még könnyebben, úgy vélném — válaszolta. — Mert a múlt az, amire az emberek emlékeznek, és az emlékek szavak. Ki tudja, hogy viselkedett egy király ezer évvel ezelőtt? Csak az emlékezet maradt, meg mondák. És persze színdarabok.
— Á, igen. Egyszer láttam egy drámát — emlékezett Felmet. — Egy csomó nevetséges fickó harisnyában. Sok-sok kiáltozás. Az embereknek tetszett.
— Azt mondod, hogy a történelem nem más, mint amit elmesélnek az embernek? — faggatta a hercegné.
A Bolond körülnézett a trónteremben, s rátalált Jó Zöldbogyó királyra (906-967).
— Tényleg az volt? — kérdezte odamutatva. — Ki tudja ma már? Miben volt jó? De Jó Zöldbogyó lesz, míg világ a világ.
A herceg csillogó szemmel előrehajolt a trónján.
— Én jó uralkodó akarok lenni — jelentette ki. — Azt akarom, hogy az emberek szeressenek. Szeretném, ha az emberek szeretettel emlékeznének rám.
— Tegyük föl — mondta a hercegné —, hogy vannak egyéb vitás ügyek. Történelmi feljegyzések, amelyek… elhomályosodtak.
— Nem én tettem, tudod — vágta rá sietve a herceg. — Megcsúszott és elesett. Az történt. Megcsúszott és elesett. Még csak ott se voltam. Megtámadott engem. Önvédelem volt. Az volt, igen. Megcsúszott, és ráesett a saját tőrére önvédelemből — a hangja motyogássá halkult. — Jelen pillanatban nem tudok visszaemlékezni, hogy történt — dünnyögte. Megdörzsölte tőrforgató kezét, noha a szó kezdett oda nem illővé válni.
— Maradj csöndben, férjuram — csattant föl a hercegné. — Tudom, hogy nem te tetted. Bizonyára emlékszel, hogy nem voltam ott veled. Én voltam az, aki nem nyomta kezedbe a tőrt — a herceg újra megborzongott.
— És most, Bolond — szólt Lady Felmet. — Azt mondtam éppen, úgy hiszem, hogy talán vannak olyan ügyek, amiket helyesen kellene följegyezni.
— Frigyelj, hogy méltóságtok akkor nem volt ott? — tudakolta a Bolond éles eszűen.
Igaz az, hogy a szavaknak nagy hatalma van, és az egyik dolog, amire képesek, az, hogy kicsúsznak az ember száján, mielőtt a beszélőnek esélye lenne arra, hogy megakadályozza őket. Ha a szavak édes kis bankák lennének, akkor a Bolond láthatta volna, ahogy vidáman elugrabugrálnak egyenest a hercegné pillantásának lángszórójába.