— Szeretnél talán hazamenni? — érdeklődött reménykedve a Bolond. — Nézd, Mr. Ajtó nyitva van.
Csöves szorosabban markolta. Barátra lelt.
A Bolond vállat vont, nagyon óvatosan, megfordult, és visszasétált a folyosóra. Lement a csarnokba, ki az udvarra, körbe az őrszoba mentén, s ki a főkapun, odabiccentve — nagyon óvatosan — az őröknek.
— Most ment el itt egy pasi, a fején macskával — kommentálta egyikük, egy-két percnyi tűnődés után.
— Láttad, ki volt az?
— Azt hiszem, a Bolond.
Gondolatokba merült csönd támadt. A második őr fogást váltott az alabárdján.
— Rohadt egy meló — mondta. — De, föltételezem, valakinek csak el kell végeznie.
— Nem fogunk senkit se nem megátkozni — szögezte le határozottan Néne. — Szinte sose működik, ha az illető nem tud arról, hogy megátkoztad.
— Csak annyit kell csinálnod, hogy küldesz neki egy őt ábrázoló babát benne tűkkel.
— Nem, Gytha.
— Csak annyi az egész, hogy szerezned kell néhányat a lábkörmeiből — tartott ki lelkesen Ángyi.
— Nem.
— Vagy a hajából, vagy valamilyéből. Van nálam tű.
— Nem.
— Az emberek megátkozása erkölcsileg egészségtelen, s rendkívül rosszat tesz a karmádnak — jelentette ki Magrat.
— Nos, márpedig én akkor is meg fogom őt átkozni — kötötte az ebet a karóhoz Ángyi. — Majd úgy a bajszom alatt. Tőle aztán akár csúnyán meg is fázhattam volna abban a tömlöcben.
— Nem fogjuk megátkozni — mondta Néne. — Le fogjuk váltani. Mit csináltál az öreg királlyal?
— Ott hagytam a sziklát a konyhaasztalon — válaszolta Ángyi. — Nem tudtam tovább elviselni.
— Nem értem, miért — jegyezte meg Magrat. — Nagyon kellemes embernek tűnt. Ahhoz képest, hogy kísértet.
— Ó, ő teljesen rendben van. A többiek készítettek ki — felelte Ángyi.
— Többiek?
— „Könyörgöm, vigyen ki egy követ a kastélyból, hogy kísérthessem, jóságos asszonyom”, azt mondta — mesélte Ogg Ángyi. — „Átkozottul unalmas itt, Ogg Úrnő, már elnézést a klaccsi kifejezésért”, azt mondta, így aztán persze, hogy megtettem. Azt hiszem, mind hallották. Héj, mind azt gondolta, nosza, beszállás, ideje egy kis nyaralásnak. Semmi kifogásom a kísértetek ellen. Különösen a királyi kísértetek ellen — tette hozzá lojálisan. — De az én viskóm nem nekik való hely. Úgy értem, van valami nőszemély egy harckocsin, halálra visítozza magát a mosókonyhában. Most mondd meg! És aztán van két kiskölök a kamrában, és mindenütt férfiak a fejük vesztve, meg valaki sikítozik a mosogató alatt, és ott az a kis, szőrös, elveszettnek látszó fickó körbebóklászva, meg minden. Ez nem helyes.
— Mindaddig, amíg nincs itt — vont vállat Néne. — Nem akarok itt egyetlen férfit se.
— Ő kísértet, nem férfi — pontosított Magrat.
— Nincs időnk arra, hogy részletekbe menjünk — utasította el Néne fagyosan.
— De nem helyezheted vissza az öreg királyt a trónra — tiltakozott Magrat. — A kísértetek nem uralkodhatnak. Sose tudnád elérni, hogy rajta maradjon a korona. Keresztülesne rajta.
— A fia fog a helyére lépni — közölte Néne. — Tisztességes trónöröklés.
— Ó, azt hittem, azzal már végeztünk — legyintett elutasítólag Ángyi. — Úgy kábé tizenöt év múlva, esetleg, de…
— Ma éjjel — mondta Néne.
— Egy gyereket a trónra? Öt percig se maradna meg.
— Nem gyereket — felelte halkan Néne. — Felnőtt férfit. Emlékszel Alissz Fekbérre?
Csönd támadt. Aztán Ogg Ángyi hátradőlt.
— A francos pokolba! — suttogta. — Nem fogod megpróbálni azt, ugye?
— Szándékomban áll belevágni.
— A francos pokolba! — mondta újra Ángyi, nagyon csöndesen, s hozzátette. — Nem most jutott eszedbe, igaz?
— Igen.
— Idefigyelj, Eszme. Úgy értem, Fekete Alissz egyike volt a legjobbaknak. Úgy értem, nagyon jó vagy a, nos, kobakológiában, meg gondolkodásban, meg hasonlók. Úgy értem, Fekete Alissz, nos, ő csak fogta magát, és belevágott.
— Azt akarod mondani, hogy én nem tudnám megtenni, mi?
— Elnézést — szólt Magrat.
— Nem. Dehogy. Természetesen nem — felelte Ángyi, figyelmen kívül hagyva a közbeszólást.
— Akkor jó.
— Csak… nos, ő tényleg, tudod, a boszorkányok bojárnéja volt, ahogy a király mondta.
— Doyenné — korrigálta Néne, aki megnézte a szótárban. — Nem bojárné.
— Elnézést — szólalt meg újra Magrat, ezúttal hangosabban. — Ki volt Fekete Alissz? És — tette hozzá sietve — nem kérek abból a jelentőségteljes összenézésből meg az átbeszélésből a fejem fölött vagy a hátam mögött. Három boszorkány van ebben a gyülekezetben, emlékeztek?
— Még a te időd előtt élt — mesélte Ogg Ángyi. — Igazából még az enyém előtt. Odaát Skund felé tanyázott. Nagyon hatalmas boszorkány volt.
— Ha hiszel a pletykáknak — jegyezte meg Néne.
— Egyszer királyi hintóvá varázsolt egy tököt — regélte Ángyi.
— Kérkedő — mondta Mállotviksz Néne. — Az nem segít senkin, ha úgy érkezel a bálba, hogy főzelékszagú vagy. És az az ügy az üvegcipellővel. Veszélyes, véleményem szerint.
— De a legnagyobb dolog, amit valaha is tett — szőtte a mesét Ángyi, semmibe véve a közbevágást —, az volt, hogy aludni küldött egy egész palotát száz évre, amíg… — tétovázott. — Nem emlékszem. Rózsabokrok voltak valahogy belekeveredve, vagy rokkák voltak azok? Azt hiszem, valami hercegkisasszonynak fogdosnia kellett… nem, volt valami királyfi. Az volt az.
— Fogdosnia kellett egy királyfit? — firtatta Magrat kényelmetlen érzésekkel.
— Nem, annak kellett megcsókolnia a hercegkisasszonyt. Nagyon romantikus, az volt Fekete Alissz. Semmit se szeretett annál jobban, mint amikor a Lány Rátalál a Békára.
— Miért nevezték Fekete Alissznak?
— Körmök — válaszolta Néne.
— Meg fogak — mondta Ogg Ángyi. — Szerette az édességet. Egy igazi mézeskalács-házikóban lakott. A végén két kölyök belökte a saját kemencéjébe. Fölháborító!
— És most el fogjátok küldeni a kastélyt aludni? — érdeklődött Magrat.
— Sose altatta el a palotát — jelentette ki Néne. — Az csak dajkamese — tette hozzá, szúrósan meredve Ángyira. — Csak egy kicsit fölkavarta az időt. Nem olyan nehéz, mint általában hiszik. Mindenki egyfolytában azt teszi. Olyan, mint a gumi, az idő. Ki tudod nyújtani kedvedre.
Magrat azon volt, hogy kimondja, ez nem igaz, az idő az idő, minden másodperc egy másodpercig tart, erre való, ez a dolga…
És aztán eszébe jutottak a hetek, amik elröppentek, és a délutánok, amik a végtelenbe nyúltak. Némelyik perc órákig tartott, némelyik óra olyan gyorsan elszállt, hogy egyáltalán nem is ébredt tudatára annak, hogy már el is múlt…
— De az csak az emberi érzékelés — mondta. — Nem?
— Ó, igen — értett egyet Néne. — Persze, hogy az. Az egész az. Nem mindegy?
— Száz év az erős túlzás lenne, én azt mondom — jegyezte meg Ángyi.
— Szerintem a tizenöt az szép kerek szám — jelentette ki Néne. — Azt azt jelenti, hogy a fiú tizennyolc lesz a hajrában. Csak megcsináljuk a varázslatot, érte megyünk, kinyilváníthatja a végzetét, és minden szép lesz, meg kerek.