Magrat nem fűzött ehhez megjegyzést, mert fölmerült benne, hogy a végzetek elég valóságosnak hangzanak, amikor beszélsz róluk, de sosem igazán bankképesek, amikor az érintettek valóságos emberek. Ogg Ángyi viszont hátradőlt, s újabb bőkezű adag almapálinkát löttyintett a teájába.
— Egész jól sülhet el — mormolta. — Egy kis béke meg nyugalom tizenöt évig. Ha jól emlékszem a bűvigére, miután elmondtad, körbe kell repüld a kastélyt, mielőtt a kakas kukorékol.
— Nem arra gondoltam — jelentette ki Néne. — Az nem lenne helyes. Akkor is Felmet lenne a király egész idő alatt. A királyság ugyanúgy belebetegedne. Nem, amire gondoltam, az az egész királyság elmozdítása.
Sugárzóan rájuk mosolygott.
— Lancre egészének elmozdítása? — kérdezte Ángyi.
— Igen.
— Tizenöt évvel a jövőbe?
— Igen.
Ángyi Néne söprűjére pillantott. Szakszerűen készített darab volt, tartós, eltekintve az alkalmankénti beindítási problémától. De mindennek van határa.
— Sose leszel képes rá — vetette ellen. — Nem az egész királyság körül, ezen a söprűn. Egész oda föl kell menni, Porpengéig, meg le a Drumlin-ingoványig. Egyszerűen nem tudsz elegendő mágiát magaddal vinni.
— Erre is gondoltam — felelte Néne.
Újra rájuk ragyogott. Félelmetes volt.
Elmagyarázta a tervet. Rettenetes volt.
Egy perccel később a fenyér kiürült, mert a boszorkányok elsiettek feladataik elvégzendő. Egy darabig csönd volt, eltekintve a denevérek nyikkanásaitól, meg hébe-hóba a szél susogásától a hangában.
Aztán bugyborékolás hallatszott egy közeli tőzegláp-gödörből. Nagyon lassan, tőzegmoha-bozóttal koronázva, felszínre bukkant a menhir, s a mélységes bizalmatlanság kifejezésével körbekukucskált, szerte a vidéken.
Csöves őszintén élvezte ezt. Először azt gondolta, hogy új barátja Magrat kunyhójába viszi őt, de valami okból a férfi elbóklászott az ösvényről a sötétben, s sétára indult az erdőben. Méghozzá az érdekesebb részek egyikén, legalábbis Csöves mindig is annak tartotta. Csupa halom terület volt, gazdag az eldugott, vízvájta, katlanszerű sziklaüregekben, és apró, de mély posványokban, telistele köddel még szép időben is. Csöves gyakran jött föl ide abban a — gyakorlatilag hiábavaló — reményben, hogy esetleg egy farkas ágyban maradt egy napra.
— Azt hittem, a macskák haza tudnak találni — motyogta a Bolond.
Átkozta magát a bajsza alatt. Könnyű lett volna elvinni ezt a szörnyűséges teremtményt Ogg Ángyi házához, ami csak néhány utcányira volt, csaknem a kastély árnyékában. De akkor az az ötlete támadt, hogy Magratnak szállítja le. Ez jó benyomást fog kelteni, azt gondolta. A boszorkányok élnek-halnak a macskákért. És akkor a lány kötelességének érezné, hogy behívja őt egy csésze teára, vagy valamire.
Újabb vízzel teli gödörbe lépett. Valami fickándozott a víz alatt. A Bolond nyögdécselt, s hátralépett egy pöfeteggombára.
— Figyelj, macska — mondta. — Le kell gyere onnan, jó? És aztán te hazatalálsz, és én követni foglak. A macskák jól látnak a sötétben s ügyesen hazatalálnak — tette hozzá reménykedően.
Fölnyúlt. Csöves baráti figyelmeztetésképpen karjába süllyesztette karmait, s legnagyobb meglepetésére úgy találta, hogy ennek semmi hatása a páncélra.
— Jó kis cica — jelentette ki a Bolond, s letette a macskát a földre. — Menj, találj szépen haza. Bármilyen haza megfelel.
Csöves vigyora fokozatosan eltűnt, míg végül csak a macska maradt. Ez majdnem olyan kísérteties volt, mint a fordítottja.
Nyújtózkodott, és ásított, hogy leplezze zavarát. Jó kis cicának szólíttatni egyik kedvenc cserkelő területének kellős közepén nem fog jót tenni prédaleső hírnevének. Eltűnt az aljnövényzetben.
A Bolond belemeredt a homályba. Derengeni kezdett neki, hogy noha kedveli az erdőket, egy hajszállal távolabbról, mondhatni közvetve és másodfokon, kedveli őket; jó tudni azt, hogy ott vannak, de az elképzelt erdők nem teljesen azonosak a valóságossal, például azzal, amiben eltévedtél. Sokkal több hatalmas tölgyfa van bennük és kevesebb tüskebokor. Valamint az ember hajlamos nappali fényben elképzelni őket, s a fáknak nincs rosszindulatú arca, meg hosszú, karmoló ágai. A fantázia fái az erdő büszke óriásai. Itt a legtöbb fa növénytermő manónak látszott, gombák és repkény puszta redélyének.
A Bolond haloványan tudatában volt, hogy az ember meg tudja állapítani, melyik irányban van a Tengely, abból, hogy a fák melyik oldalán nő a moha. A közeli törzsek gyors szemügyrevétele azt sugallta, hogy, fittyet hányva minden szokásos földrajzra, a Tengely köröskörül van.
Csöves teljesen eltűnt a színről.
A Bolond fölsóhajtott, lehámozta páncél-védőöltözékét, s halkan csilingelt át az éjszakán, valami magaslatot keresve. A magaslat jó ötletnek tűnt. A talaj, amin jelenleg tartózkodott, remegni látszott. Biztos volt benne, hogy nem lenne szabad ezt tennie.
Magrat több száz lábnyira lengedezett söprűjén Lancre fordulatiránti határai fölött, letekintve egy ködtengerre, amin keresztül alkalmankint egy-egy fa csúcsa bújt elő, mint valami moszatlepte szikla a dagályból. Egy fölfúvódott hold lebegett fölötte, valószínűleg újra domború is. Még egy tisztes, vékony félhold is jobb lett volna, úgy érezte. Sokkal alkalomhoz illőbb.
Megborzongott s azon tűnődött, hol lehet Mállotviksz Néne ebben a pillanatban.
Az öreg boszorkány söprűjét egész Lancre légterében ismerték és rettegték. Néne előrehaladott életkorban ismerkedett meg a repüléssel, s némi kezdeti gyanakvás után úgy rákapott, mint a húslégy az ősrégi halfejre. Azonban az némi gondot jelentett, hogy Néne minden repülést egyszerűen úgy fogott föl, mint egyenes vonalat A-ból B-be, s képtelen volt belátni azt, hogy a levegő többi használójának is lehetnek bármiféle jogai; egy teljes kontinens légi költözésmintái változtak meg ezen szimpla tény miatt. A helyi madarak közt a fölpörgött evolúció létrehozott egy olyan nemzedéket, amely hátán repült azért, hogy éberen fürkészhesse az eget.
Néne vak hite, mely szerint mindennek ki kell térnie az útjából, kiterjedt más boszorkányokra, rendkívül magas fákra, és, néhanapján, hegyekre is.
Néne ezenkívül rákényszerítette a törpéket, akik a hegység alatt éltek és állandó rettegésben, hogy fölgyorsítsák a söprűt. Számos tojást tojtak meg a levegőben gyanútlan szárnyasok, amik hirtelen megpillantották a rájuk lecsapó Nénét, söprűnyele fölött homlokát ráncolva.
— Jaj, istenkéim — gondolta Magrat. — Remélem, nem történt Nénével valami.
Az éjféli szellő lágyan megpörgette őt a levegőben, mint valami alá nem támasztott szélkakast. Megborzongott, s a holdfény megvilágította hegyekre kancsított, a magas Kostetőre, amelynek fagyos bércei és jégzöld szakadékai nem ismernek se királyt, se térképészt. Csak a peremiránti oldalon állt Lancre nyitva a világ felé, többi határa olyan cakkosnak látszott, mint egy farkas szája, és sokkal áthatolhatatlanabbnak. Innen föntről az egész királyságot lehetett látni…
Szakadó hang hallatszott az égen fölötte, jött egy széllökés, ami újra megpenderítette, s egy Doppler-eltorzította kiáltás, hogy „Hagyd abba az álmodozást, te jány!”
Térdével megszorította a cirkot, s fölfelé nógatta a nyelet.
Több percbe telt, míg utolérte Nénét, aki csaknem teljes hosszában elfeküdt a nyélen, hogy csökkentse a légellenállást. Sötét fakoronák harsogtak messze alant, amikor Magrat mellé került. Néne odafordult hozzá, egyik kezével kalapját markolva.