Lenézett a hirtelen halál és fűrészfogas szépség vidékére, s tudta, hogy az visszanéz rá, úgy, ahogy egy szunyókáló férfi figyel egy szúnyogot. Eltűnődött, hogy az ország tudja-e, ő most mit csinál. Eltűnődött, hogy puhábbá tenné-e számára a becsapódást, s lélekben jól leszúrta magát az ilyen puhány puhatolózásért. Nem, az ország nem olyan. Nem alkuszik. Az ország sokat ad, és sokat követel. A kutya mindig az állatorvos kezét harapja meg legalaposabban.
És aztán túljutott, olyan alacsonyan szökkenve át az utolsó orom fölött, hogy az egyik csizmája telement hóval, s nyílegyenesen tartott a síkság felé.
A köd, ami sosincs messze a hegyekben, visszatért, de ezúttal lobogott benne a harci kedv, és sűrű ezüsttengerré alakult előtte. Néne fölnyögött.
Valahol mindennek közepén lebegett Ogg Ángyi, meg-meghúzva egy zsebbe illő lapos üveget, megelőzendő egy esetleges megfázást.
És így esett, hogy Néne, kalapja és vasszürke kontya nyirkosságtól csöpögve, csizmája jégdarabokat hullajtva, meghallott egy távoli és elfojtott hangot, amint lelkesen elmagyarázza a láthatatlan égboltnak, hogy a sünnek eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódnia, mint nagyjából az összes többi emlősnek. Akár egy sólyom, amely kiszúr valami kicsinyt és szőröset a fűben, akár egy csillagközi vándor influenzavírus, ami épp most pillantott meg egy arra lebegő szépséges kék planétát, Néne megfordította a söprűnyelet, és lecsapott a hosszú, keskeny, fojtogató felhőkön keresztül.
— Gyere! — visította, mámorosan a sebességtől és életörömtől, s a hang ötszáz lábbal a feje fölöttről egy arrajáró farkasnak teljesen elvette az étvágyát a vacsorától. — Ebben a minutumban, Gytha Ogg!
Ogg Ángyi erősen vonakodva fogta meg a kezét, s a két söprű fölsöpört újra a tiszta, csillagfényes égboltra.
A Korong, mint mindig, azt a benyomást keltette, hogy a Teremtő kifejezetten arra tervezte, hogy fölülről szemléljék. Fehér és ezüst fellegszerpentinek nyújtózkodtak a peremig, a világ forgása ezer mérföldes örvényekbe kavarta őket. A száguldó söprűk mögött a köd mogorva teteje fehér, fodrozódó páraalagútba vonszolódott, így hát az odafigyelő istenek — és biztos, hogy figyeltek — égi barázdának láthatták a rettentő repülést.
Ezer láb magasan és sebesen emelkedve a fagyos légben, a két boszorkány már megint civakodott.
— Állati hülye ötlet volt — zsémbelt Ángyi. — Sose szerettem a magasságot.
— Hoztál valami innivalót?
— Persze. Kérted.
— Nos akkor?
— Megittam, hát hogyne — válaszolta Ángyi. — Itt ücsörögni fönn az én koromban! Jászónunk dührohamot kapna.
Néne a fogát csikorgatta.
— Nos, akkor ide a varázserővel — mondta. — Kezdek kifogyni az emelkedésből. Döbbenetes, hogyan…
Néne hangja sikolyban ért véget amikor, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, a söprűje élesen keresztülcigánykerekezett a felhőkön, s eltűnt a látképből.
A Bolond és Magrat egy fatörzsön ültek egy apró kiszögellésen, ami az erdőre nézett. Lancre városának fényei valójában nem voltak valami messze, de egyikük se hozta szóba a távozást.
A levegő köztük ki nem mondott gondolatoktól és vadabbnál vadabb feltevésektől sistergett.
— Régóta vagy Bolond? — érdeklődött Magrat udvariasan. Elpirult a jótékony sötétben. Ebben a hangulatban kérdése a lehető legudvariatlanabbnak tűnt.
— Egész életemben — felelte keserűen a Bolond. — Már fogzani is egy sor csengettyűn fogzottam.
— Föltételezem ez apáról fiúra száll? — firtatta Magrat.
— Nem sokat láttam az apámból. Elment, amikor még kicsi voltam, hogy Quirm Lordjainak Bolondja legyen — válaszolta a Bolond. — Összeveszett a nagypapival. Időről időre hazamegy, hogy meglátogassa anyut.
— Ez borzasztó.
Szomorú csilingelés hallatszott, amikor a Bolond vállat vont. Bizonytalanul visszaemlékezett apjára, egy alacsony, barátságos férfira, akinek osztagához hasonló szeme volt. Olyan merész tett elkövetése, mint amilyen a szembeszállás az öreggel valószínűleg teljesen kívül esett jellemén. Két garnitúra, dühében rázkódó csengettyű hangja még mindig kísértette emlékezetét, ami anélkül is épp eléggé tele volt ocsmány jelenetekkel.
— De azért — szólt Magrat, magasabb hangon a szokásosnál, ami ráadásul reszketett a bizonytalanságtól —, az biztos nagyon boldog élet. Úgy értem, az emberek megnevettetése.
Amikor nem jött válasz, odafordult, hogy a férfira nézzen. Olyan volt a Bolond arca, akár a szikla. Halkan, mintha a lány nem is lenne ott, beszélni kezdett.
Mesélt az ankh-morporki Bolondok és Tréfacsinálók Céhéről.
A legtöbb látogató első pillantásra az Orgyilkosok Céhe irodaházának nézte, amely valójában igen kellemes, levegős épületegyüttes a szomszédban (az Orgyilkosoknak mindig is bőven volt pénze); néha az ifjú Bolondok, még a nyár derekán is jéghideg szobáikban gépies magolással agyondolgozva maguk, hallottak a fiatal Orgyilkosokat játszani a falon túl és irigyelték őket, annak ellenére, hogy, mi sem természetesebb, a csivitelő hangok száma észrevehetően kevesebb lett a félév vége felé (az Orgyilkosok hisznek a verseny vizsgáztatásban is).
Igazából mindenféle hangok betörtek a magas, zord, ablaktalan falakon, és a szolgák lelkes faggatásából az ifjú Bolondok összeszedtek valamiféle képet a kinti városról. Egy egész nyüzsgő világ volt odakinn, amiben a különböző Céhek és Iskolák inasai és diákjai teljes komiszságukban részt vettek, vagy csínyeket követve el rajta, vagy kiáltozva és rohangálva benne, vagy annak egyes részeit földobva. Volt kacagás, ami semmiféle figyelmet sem szentelt az Öt Hanglejtésnek vagy Tizenkét Hanghordozásnak. És — bár a diákok vitatták ezt az információt éjszakánként a kollégiumban — volt nyilvánvalóan illetéktelen humor, kötetlenül előadva, semminő hivatkozással a Monstrum Vicclajstromra, vagy a Tanácsra, vagy bármire.
Odakint, a piszkos kőművesmunkán túl, az emberek vicceket mondtak anélkül, hogy utaltak volna a Vigasságok Tréfacsináló Mestereire.
Kijózanító gondolat volt. Nos, ténylegesen nem volt kijózanító gondolat, mert az alkoholfogyasztást tiltották a Céhen belül. De ha nem lett volna tilos, akkor biztos az lett volna.
Semmi sem volt józanabb a Céhnél.
A Bolond keserűen számolt be a hatalmas, vörösképű Kópé Testvérről, a Víg Mókák tanulásával töltött estékről, a fagypont alatti tornateremben a Tizennyolc Seggreesés és a habostorta elfogadott röppályájának tanulmányozásával átkínlódott hosszú délelőttökről. És a zsonglőrködésről. Zsonglőrködés! Hecc Testvér, akinek olyan volt a lelke, mint a hideg főtt korbács, tanította a zsonglőrködést. Nem attól esett fröcsögő dührohamba, hogy a Bolond ügyetlenül zsonglőrködött. A Bolondoktól elvárják, hogy ügyetlenül zsonglőrködjenek, különösen, ha olyan magától értetődően mulatságos tárgyakkal zsonglőrködnek, mint például a habostorta, égő fáklya, vagy rendkívül éles húsbárd. Amitől Hecc Testvér ütött-vágott vörösen izzó, fémcsengésű mérgében az a tény volt, hogy a Bolond azért zsonglőrködött ügyetlenül, mert nem volt elég ügyes.
— Nem akartál valami más lenni? — kérdezte Magrat.
— Mi más lehettem volna? — tudakolta a Bolond. — Sose láttam semmi mást, ami lehettem volna.
A Bolond hallgatókat utolsó éves korukban kiengedték, de egy sor megkötés félelmetes terhe alatt. Nyomorultan ugrabugrálva az utcákon, életében először látott varázslókat, akik úgy mozogtak, mint a karneváli, kerekeken vontatott dobogók, méltóságteljesen. Megpillantotta a képzést túlélt orgyilkosokat, piperkőc, kuncogó fiatalembereket fekete selyemben, olyan kifentek voltak, mint a kések öltözékük alatt; észrevette a papokat, akiknek fantasztikus viseletét csak kissé csúfította el a hosszú, áldozári gumikötény, amit a fontosabb szertartásokhoz vettek föl. Minden szakma és hivatás rendelkezik a maga uniformisával, ezt látta, s akkor először döbbent rá, hogy a rajta lévő egyenruhát gondosan és aggályosan semmi egyéb célra nem tervezték, minthogy viselője teljes és komplett idiótának látsszék.