Mindennek ellenére nem tágított. Az egész életét állhatatos kitartással töltötte.
Pontosan azért tartott ki rendületlenül, mert végképp semmihez se volt tehetsége, és mert a nagypapi elevenen megnyúzta volna, ha nem teszi. Addig magolta a hivatalosan jóváhagyott vicceket, míg csöngeni nem kezdett az agya, s még korábban kelt reggelente, hogy gyakorolja a zsonglőrködést, míg végül nyikorgott a könyöke. Odáig fejlesztette a komikus szókincsre vonatkozó tudományát, hogy már csak a legidősebb Mesterek voltak képesek őt megérteni. Áthatolhatatlanul komor eltökéltséggel ugrabugrált és pojácáskodott, és évfolyamelsőként diplomázott, s elnyerte a Becsületbeli Hólyagot. Amikor hazatért, bedobta a budiba.
Magrat hallgatott.
A Bolond így szólt.
— Hogy lett belőled boszorkány?
— Hümm?
— Úgy értem jártál valami iskolába, vagy ilyesmi?
— Ó! Nem. Pityergi Komámasszony csak lesétált a faluba egy nap, fölsorakoztatta az összes lányt, s kiválasztott engem. Nem te választod a Mesterséget, tudod. Ő választ téged.
— Jó, de mikor leszel ténylegesen boszorkány?
— Föltételezem, amikor a többi boszorka úgy bánik veled, mintha az lennél — sóhajtotta Magrat. — Ha valaha is sor kerül erre — tette hozzá. — Azt hittem, megteszik azután a varázslás után ott a folyosón. Végül is, egész jól sikerült.
— Frigyelj, akkor az az átjáró rítusa volt — jegyezte meg a Bolond, képtelenül arra, hogy ezt megállja. Magrat értetlenül nézett rá. A férfi köhécselt.
— A többi boszorkány a két idős hölgy? — tudakolta, visszaesve szokásos borongásába.
— Igen.
— Nagyon erőteljes jellemek, úgy képzelem.
— Nagyon — felelte Magrat, mély átérzéssel.
— Kíváncsi vagyok, találkoztak-e valaha a nagypapival — merengett a Bolond.
Magrat a lábát nézte.
— Igazából nagyon rendesek — mondta. — Csak tudod, nos, amikor boszorkány vagy, nem gondolsz más emberekre. Úgy értem, gondolsz rájuk, csak nem arra, mit éreznek, ha érted, mire gondolok. Legalábbis addig nem, amíg nem kifejezetten erre gondolsz — újra a lábát szemlélgette.
— Te nem ilyen vagy — szögezte le a Bolond.
— Figyelj, szeretném, ha nem dolgoznál a hercegnek — mondta kétségbeesetten Magrat. — Tudod, hogy milyen. Kínozza a népeket, meg fölgyújtatja a házukat, meg minden.
— De a Bolondja vagyok — felelte a Bolond. — Egy Bolond lojális kell legyen a gazdájához. Egész addig, míg meg nem hal. Ez a hagyomány, attól tartok. A hagyomány nagyon fontos.
— De nem is szeretsz Bolond lenni!
— Gyűlölöm. De annak ehhez semmi köze. Ha már Bolond kell legyek, akkor jól fogom csinálni.
— Ez nagy hülyeség — mutatta ki Magrat.
— Bolondság, ha szabadna.
A Bolond egyre közelebb húzódott a fatörzsön.
— Ha megcsókollak — tette hozzá óvakodva —, békává fogok változni?
Magrat megint a lábára meredt, ami csoszogott a ruhája alatt, zavarba jőve ennyi figyelemtől.
A lány érzékelni tudta Ogg Ángyi és Mállotviksz Néne árnyát két oldalán. Néne szelleme szúrósan fixírozta. Egy boszorkány ura minden helyzetnek, mondta.
Úrnője, korrigálta Ogg Ángyi jelenése, s kurtán gesztikulált, rengeteg vigyorgással és alsókar-lengetéssel egybekötve.
— Majd meglátjuk — mondta Magrat fennhangon.
Arra szánta a végzet, hogy ez legyen az előjátékok történetének legislegimponálóbb csókja.
Az idő, ahogy Mállotviksz Néne kimutatta, szubjektív élmény. A Bolond Céhbeli évei örökkévalóságnak tűntek, míg a Magrattal töltött órák a hegytetőn olyan gyorsan szálltak el, akár egy pillanat. És, magasan Lancre fölött, úgy két maroknyi másodperc karamellként húzódott el a sikító rettegés óráivá.
— Jég! — sikoltotta Néne. — Befagyott!
Ogg Ángyi érkezett oldalra, hiába próbálva pályát egyeztetni a bukfencező, rángatózó söprűvel. Oktarintűz sistergett a fagyos cirkon, véletlenszerűen kiiktatva egyes szálakat. Átnyúlt, s elkapott egy maroknyit Néne szoknyájából.
— Mondtam neked, hogy marhaság! — kiáltotta. — Átmentél azon a csomó nedves ködön, s aztán föl a hideg levegőbe, te hülye vén ribanc!
— Azonnal eriszd el a szoknyám, Gytha Ogg!
— Gyere, kapaszkodj az enyimbe. Kigyulladtál ott hátul!
Keresztülsuhantak a felhőréteg alján s egyszólamban sikítottak, amikor a cserjefedte talaj előemelkedett a semmiből, és egyenesen őket célozta meg.
És elhúzott mellettük.
Ángyi fekete látképre nézett le, aminek fenekén homályosan látszott egy fehér vízforgatag. Átrepültek a Lancre-torok szélén.
Kék füst ömlött Néne seprűjűből, de csüngött rajta eltökélten, és fordulásra kényszerítette.
— Mi a fenét csinálsz? — üvöltötte Ángyi.
— Követni fogom a folyót — visította túl Mállotviksz Néne a lángok pattogását. — Csak ne aggódj!
— Szállj át, hallod? Vége az egésznek, nem tudod megcsinálni…
Kisebb robbanás hallatszott Néne mögül, s több maroknyi égő cirokszál vált le, s kavargott el a szurdok visszhangzó mélyébe. A söprűnyél oldalra rángott, és Ángyi megragadta a másik boszorkányt a vállánál, pont akkor, amikor egy tűzfreccsenés elszaggatott egy újabb kötést.
A lángoló söprű kilőtt a lába közül, megpördült a levegőben, s fölszáguldott egyenesen fölfelé, szikra-nyomvonalat húzva s olyan zajt csapva, mint amikor végighúzod nedves ujjad a borospohár karimáján.
Ez Ángyit fejjel lefelé repülve hagyta, kartávolságra tartva magától Mállotviksz Nénét. Egymás arcába meredtek és sikoltottak.
— Nem tudlak fölhúzni!
— Nos, én meg nem tudok fölmászni, nem igaz? Legyen eszed, Gytha!
Ángyi ezt fontolóra vette. Aztán elengedte.
Három házasság s kalandos lánykor olyan combizmokkal látta el Ogg Ángyit, amikkel kókuszdiót törhetett volna, és a g-erők szívták magukhoz, miközben le- és szűk hurokban körbe-kényszerítette a gyorsuló söprűnyelet.
Maga előtt ki tudta venni a kőként zuhanó Mállotviksz Nénét, aki egyik kezével kalapját szorongatta, a másikkal meg megpróbálta megakadályozni a gravitációt, hogy a szoknyája alá kukkanthasson. Ángyi előresarkallta a söprűt, míg már nyikorgott, elkapta a hulló boszorkányt derekánál fogva, visszaküzdötte a lebukó söprűt egyenes irányba, s megroskadt.
Az ezt követő csöndet Mállotviksz Néne törte meg, imígyen szólván:
— Soha többet ne csinálj ilyet, Gytha Ogg.
— Ígérem.
— És most fordulj meg. A Lancre-híd felé tartunk, emlékszel?
Ángyi engedelmesen megfordította a söprűt, végigsöpörve a szakadék falait ezenközben.