— Még mindig sok mérföldet kell megtegyünk — jegyezte meg.
— Szándékomban áll végigcsinálni — felelte Néne. — Bőven maradt még éjszaka.
— Nem lesz elég, azt hiszem.
— Egy boszorkány nem ismeri a „kudarc” szó jelentését, Gytha.
Újra föllőttek a tiszta levegőbe. A láthatár arany fénycsík volt, ahogy a Korong lassú hajnala átsietett a tájon, eldózerolva az éjjel külvárosait.
— Eszme? — szólalt meg Ogg Ángyi egy kicsivel később.
— Mi az?
— A siker hiányát jelenti.
Több másodpercig fagyos csöndben repültek.
— Hogyishívjákul mondtam. Képletesen — közölte Néne.
— Ó! Nos hát. Mondhattad volna.
A fénycsík nagyobb lett, és fényesebb. Most először a kétely egy szikrája behatolt Mállotviksz Néne elméjébe, megzavarodva attól, hogy ilyen ismeretlen környezetben találja magát.
— Kíváncsi vagyok, vajon hány kakas van Lancréban? — kérdezte csöndesen Néne.
— Ez egyike azoknak a hogyishívják kérdéseknek?
— Csak eltűnődtem.
Ogg Ángyi hátradőlt. Harminckettő volt kukorékoló korban, ezt tudta. Tudta, mert végiggondolta múlt éjszaka — ma éjszaka —, s kiadta az utasításokat Jászónnak. Tizenöt felnőtt gyereke volt, s megszámlálhatatlan unokája meg dédunokája, s rendelkezésükre állt az éjjel nagy része, hogy elhelyezkedjenek. Ennek elégnek kell lenni.
— Hallottad azt? — firtatta Néne. — Onnét Girheshát felől?
Ángyi ártatlanul nézett a ködös tájra. A hang rendkívül tisztán terjed ezekben a korai órákban.
— Mit? — érdeklődött.
— Azt az „örrkh”-szerű hangot?
— Nem.
Néne megpördült.
— Onnét — mondta. — Most tényleg hallottam. Valami olyat, hogy „kukurárrgh”.
— Nem mondhatnám, hogy bármit is hallottam, Eszme — felelte Ángyi, fölmosolyogva az égre. — A Lancre-híd itt van előttünk.
— És onnan is! Pont ott lenn! Határozottan kakaskodás volt!
— Szerintem hajnali madárkórus, Eszme. Nézd, már csak fél mérföldet kell megtennünk.
Néne rámeredt kollégájának tarkójára.
— Itt valami nem stimmel — jelentette ki.
— Fogalmam sincs róla, mi lehet az, Eszme.
— A vállad rázkódik!
— Még odébb elvesztettem a kendőm. Egy kicsit fázom. Nézd, már majdnem ott vagyunk.
Néne előre bámult, agya a gyanakvás útvesztője. Márpedig ennek a végére fog járni. Amikor lesz rá ideje.
A Lancrét a külvilághoz kapcsoló legfőbb láncszem nedves rönkjei gyöngéden himbálóztak alattuk. A fél mérföldre lévő baromfitelepről elfojtott rikácsolás kórusa, meg egy tompa puffanás hallatszott.
— És ez? Ez akkor mi volt? — követelte a választ Néne.
— Baromfivész. Vigyázz, ereszkedünk!
— Te kinevetsz engem?
— Csak örülök a sikerednek, Eszme. Ezzel be fogsz kerülni a történelembe, tudod.
Átlebegtek a híd gerendái között. Mállotviksz Néne óvatosan lelépett a csúszós deszkaburkolatra, s megigazgatta a ruháját.
— Igen. Nos hát — mondta.
— Jobb, mint Fekete Alissz, mindenki ezt fogja mondani — folytatta Ogg Ángyi.
— Egyesek akármit is mondanak — jelentette ki Néne. Átbámult a korlát fölött a habzó árra, messze lent, aztán föl, a távoli sziklanyúlványra, amelyen Lancre Kastély állt.
— Gondolod, hogy ezt fogják mondani? — kérdezte.
— Meghiszem azt.
— Hmm.
— De még be kell fejezned a varázsigét, ne feledd.
Mállotviksz Néne bólintott. Odafordult, hogy szembenézzen a hajnallal, fölemelte karját, s befejezte a varázslatot.
Csaknem lehetetlen szavakkal ábrázolni tizenöt év és két hónap hirtelen elmúlását.
Sokkal könnyebb képekkel, amikor az ember csak fog egy naptárt sebesen pergő lapokkal, vagy egy órát, aminek mutatói egyre gyorsabban és gyorsabban mozognak, míg végül elmosódnak, vagy fákat, amelyek kirügyeznek s gyümölcsöt hoznak néhány másodperc leforgása alatt…
Ismered, nem? Vagy a nap tüzes csíkká válik az égbolton, s a napok és éjszakák a váltásnál megakadva tovavillannak, mint valami ócska optikai trükk figurái, és az utca másik oldalán a ruhabolt kirakatában látható divatok gyorsabban öltöznek-vetkőznek, mint az ebédidőben melózó sztriptíztáncosnő, akinek még további öt éttermi föllépése van hátra.
Tömérdek módszer van, de nem lesz rájuk szükség, mert valójában nem így történt.
A nap tényleg megugrott oldalvást egy kicsit, s úgy tűnt, hogy a szurdok peremiránti oldalán a fák sokkal magasabbak, és Ángyi nem tudta lerázni azt az érzést, hogy valaki súlyosan rácsüccsent, laposra nyomta, s aztán újra kihajtogatta.
Azért volt ez így, mert a királyság, magyarán szólva, nem haladt át az időn a szó normális, égvillogtató, nagysebességű fotózásra hajazó értelmében. Megkerülte, ami sokkal tisztább ügy, lényegesen könnyebben elérhető, s megspórolja az összes föl-alá rohangászást, aminek során megpróbálsz találni egy olyan ruhaboltot, ami ugyanazt a próbabábut tartja a kirakatban hatvan évig, s ami hagyományosan a legidőrablóbb, legdrágább része az egész ügynek.
A csók több mint tizenöt évig tartott.
Még a békák se képesek erre.
A Bolond elhúzódott, szeme üveges, arckifejezése összezavarodott.
— Érezted, ahogy megrendült a világ? — tudakolta.
Magrat átlesett a férfi válla fölött az erdőre.
— Azt hiszem, megtette — felelte.
— Mit tett meg?
Magrat tétovázott.
— Ó. Semmit. Tényleg semmi különöset.
— Nem próbáljuk meg még egyszer? Nem hinném, hogy az előbb elég alaposan tisztáztuk a dolgot.
Magrat bólintott.
Ezúttal csupán tizenöt másodpercig tartott a csók, de hosszabbnak tűnt.
Egy földlökés szaladt végig a kastélyon, megrázva a reggelivel megrakott tálcát, amiről Felmet herceg, legnagyobb megkönnyebbülésére, olyan zabkását evett, amit nem sóztak el.
A kísértetek is érezték, akik most úgy betöltötték Ogg Ángyi házikóját, mint rögbicsapat a telefonfülkét.
Kiterjedt a királyság minden tyúkóljára, s számos kéz ernyesztette el szorítását. És harminckét ellilult képű kakas vett mély levegőt s kezdett eszeveszetten kukorékolni, de már túl későn, túl későn…
— Még mindig úgy gondolom, hogy valami rosszban sántikálsz — jegyezte meg Mállotviksz Néne.
— Igyál még egy csésze teát — javasolta kedvesen Ángyi.
— De nem fogsz beletenni semmi alkoholt, ugyebár — szögezte le kereken Néne. — Az ital volt az oka múlt éjjel. Én sose toltam volna magam úgy előtérbe. Az szégyenletes.
— Fekete Alissz sose tett semmi hasonlót — mondta bátorítóan Ángyi. — Úgy értem, száz év volt, na jó, rendben, de ő csak egyetlen kastélyt mozdított el. Szerintem akárki képes egy kastélyra.
Néne homlokráncolása redőkbe húzódott a szélén.
— És ő hagyta, hogy benőjék az egészet a gyomok — jegyezte meg pedánsan.
— Úgy bizony.
— Rendkívül jól végzett munka — fűzte hozzá lelkesen Verenc király. — Mi mind azt gondoljuk, hogy remek. Na persze, a földöntúli létsíkon tartózkodás kitűnő helyzetet biztosított nekünk, hogy közelről szemlélhessük.
— Pompás, kegyességed — mondta Ogg Ángyi. Megfordult, s szemügyre vételezte a kísértetek tömegét, akik nem nyerték el a konyhaasztalnál, illetve részben azon keresztül, ülés privilégiumát.