— De ti csőcselék elhúzhattok ám az ólba — mordult. — Ezt a pimaszságot! Kivéve a kölköket, ők maradhatnak — tette hozzá. — Szegény kicsi csöppségek!
— Attól tartok, igen kellemetes kívül kerülni a kastélyon — szólt a király.
Mállotviksz Néne ásított.
— Na most aztán — mondta. — Most meg kell találjuk a fiút. Az a következő lépés.
— Meg fogjuk keresni rögtön ebéd után.
— Ebéd?
— Csirke lesz — tájékoztatta Ángyi. — És fáradt is vagy. Különben is, egy tisztességes keresés sokáig fog tartani.
— Ankh-Morporkban lesz — közölte Néne. — Jól jegyezd meg. Mindenki ott végzi. Ankh-Morporkkal fogjuk kezdeni. Egyáltalán nem kell keresni az embereket, ha a végzet bele van keveredve az ügybe, csak várni kell rájuk Ankh-Morporkban.
Ángyi földerült.
— Kármenünk egy ottani kocsmároshoz ment férjhez — örvendezett. — Még nem is láttam a gyerekük. Ingyen szállásunk lehetne, meg minden.
— Nem kell valóban odamennünk. Pont az a lényeg, hogy a fiúnak kell ide jönnie. Van valami abban a városban — mondta Néne. — Olyan, mint egy víznyelő.
— Ötszáz mérföldre van innen! — tiltakozott Magrat. — Egy örökkévalóságig leszel távol!
— Nem tehetek róla — felelte a Bolond. — A herceg különleges utasításokat adott nekem. Bízik bennem.
— Huh! Hogy még több zsoldost fogadj föl, mi?
— Nem. Semmi olyasmi. Nem olyan rossz — a Bolond tétovázott. Ő vezette be Felmetet a szavak világába. Az biztosan jobb, mint az emberek karddal csapkodása? Hát nem nyernek azzal időt? Nem az lenne a legjobb mindenkinek az adott körülmények között?
— De nem kell elmenned! Nem is akarsz elmenni!
— Annak nem sok köze van ehhez. Megígértem, hogy hűséges leszek hozzá…
— Igen, igen, amíg meg nem halsz. De még csak nem is hiszel ebben! Elmesélted nekem, hogy mennyire gyűlölted az egész Céhet, meg mindent!
— Nos, valóban. De akkor is meg kell tennem. Szavamat adtam.
Magrat közel állt a toporzékoláshoz, de nem süllyedt annyira mélyre.
— Pont akkor, amikor kezdtük megismerni egymást! — kiáltotta. — Szánalmas vagy!
A Bolond szeme összeszűkült.
— Akkor lennék szánalmas, ha megszegném a szavam — mondta. — De lehetséges, hogy hihetetlenül balga vagyok. Sajnálom. Különben is, néhány héten belül újra itt leszek.
— Nem érted, hogy azt kérem tőled, hogy ne hallgass rá?
— Mondtam már, hogy sajnálom. Nem láthatnálak azelőtt, hogy elmegyek, esetleg?
— A hajam fogom mosni — válaszolta mereven Magrat.
— Mikor?
— Akármikor!
Hwel megcsípte az orrnyergét, s fáradtan lekancsalított a viaszpettyezte papírra.
A darab egyáltalán nem ment jól.
Már megoldotta a lehulló kandelábert, talált helyet a gazembernek, aki álarcot visel, hogy leplezze torzságát, s újraírta az egyik mulatságos részt, tekintetbe veendő a tényt, hogy a hős egy kézitáskában született. Már megint a bohócok okoztak gondot neki. Valahányszor rájuk gondolt, megváltoztak. Egyébként is jobb szerette őket kettesével, az a hagyomány, de most úgy látszott, van egy harmadik is, és itt pukkadjon meg, ha képes akár egyetlen humoros sort is kitalálni a számára.
Pennája kaparva mozgott a legutolsó papírlapon, megpróbálva megragadni a hangokat, amik átáramlottak álmain és olyan mulatságosnak tűntek olyankor.
A nyelve hegyét kidugta szája sarkán. Izzadt.
Ez azz Én Kis Stúdijóm, írta, Hej, egy Kis Stúdiummal Sokra Mehecc. És Ászt szeretném, ha máris indulnál. Ha nem mehecc Kotsiba, akkor mennyél Szocsiba. Ha neked túl mesze Szochi, bocsi, s csocsi. Hé, van egy Korzód? Vagy poharad?…
Hwel elborzadva meredt a papírra. A lapon az egész röhejesen értelmetlennek tűnt. És mégis, és mégis, a tudata csupa tolongás előadótermében…
Pennáját a tintába mártotta, s továbbűzte a visszhangokat.
Második Bohótz: Rendicsek, Főnök.
Harmadick Bohóc: (ügyködik a rúdra tüszött hójaggal) Töff! Töff!
Hwel föladta. Igen, mulatságos volt, tudta, hogy mulatságos, hallotta a kacagásorkánt álmaiban. De nem volt rendben. Még nem. Talán soha. Olyan volt, mint az a másik ötlet a két bohóccal, az egyik kövér, a másik sovány. Mostasztán ténleg fájintos slamaztikkába kewertél, Sztenli… addig nevetett, míg megfájdult a rekeszizma, s a társulat többi tagja döbbenten nézett rá. De az álmaiban olyan komikus volt…
Letette a tollat, s megdörzsölte a szemét. Közel járhat már az éjfélhez, s élethossznyi megszokás súgta neki, hogy spóroljon a gyertyával, bár, ami a tényeket illeti, immár annyi gyertyát engedhettek meg maguknak, amennyit csak meg tudtak enni, akármit állítson is Kedélyvámos.
Az időt jelző gongokat megütötték szerte a városban, s az éjjeli őrök kikiáltották, hogy valóban itt az éjfél, valamint, minden ellenkező értelmű bizonyíték dacára, hogy minden rendben. Sokan közülük egész a mondat végéig is eljutottak, mielőtt rablótámadásnak estek volna áldozatul.
Hwel kilökte az ablaktáblákat, s kinézett Ankh-Morporkra.
Csábító lenne azt állítani, hogy az ikerváros legjobb formáját hozta ebben az évszakban, ám nem lenne teljesen pontos. A legjellemzőbb formáját hozta.
Az Ankh-folyó, a fél kontinens kloakája, már ugyancsak széles és hordalékkal terhelt, mire eléri a város peremét. Mire maga mögött hagyja a várost, már nem annyira folyik, mint inkább váladékozik. Az évszázadok sárleülepedésének betudhatóan a folyó ágya valójában magasabban helyezkedik el, mint egyes alacsonyan fekvő területek, és most, hogy az elolvadt hó földuzzasztotta az árt, a morporki oldalon az olcsó lakbérű kerületek jelentős részét elöntötte a víz, már amennyiben használni lehet ezt a szót olyan folyadék esetében, amit hálóval lehet kifogni. Valami ilyesmi minden évben megtörtént, és szörnyű rombolást vihetett volna véghez a szennyvízelvezető csatornahálózatban, ezért jobb is, hogy a városnak nincs ilyen. A lakók mindössze a kezük ügyében tartanak egy rúddal hajtható lapos fenekű ladikot a hátsó udvaron, és periodikusan ráépítenek egy újabb emeletet a házra.
A környéket roppant egészségesnek tartják. Rendkívül kevés bacilus képes mindezt túlélni.
Hwel egy afféle ködtengerre nézett ki, amiben az épületek összebújtak, mint egy homokvárépítő verseny dagály idején. Lobbanások és kivilágított ablakok szemgyönyörködtető mintát rajzoltak a színjátszó felületre, de egy bizonyos ragyogó fény, jóval közelebb hozzá, különösképp lekötötte érdeklődését.
A folyó menti, kissé magasabban fekvő földdarabon, amelyet Kedélyvámos csődbe döntő összegért vásárolt meg, új épület emelkedett. Még éjjelente is növekedett, mint valami gomba — Hwel ki tudta venni az állványzaton égő fáklyatartókat, merthogy a fölfogadott mesterek — és néhányan maguk a színészek közül — nem hagyták, hogy az égbolt puszta színe félbeszakíthassa munkálkodásuk.
Új épületek ritkán épülnek Morporkban, de ez ráadásul új típusú épület volt.
A Corong.
Kedélyvámost először elrettentette az ötlet, de az ifjú Tamasján nem hagyta békén. És mindenki tudta, hogy ha egyszer a fiú ráérzett a hangulatára, képes lenne meggyőzni a vizet, hogy fölfelé folyjon.