— De mi mindig vándoroltunk, fiam — mondta Kedélyvámos annak kétségbeesett hangján, aki tudja, hogy a végén úgyis alul fog maradni a vitában. — Nem telepedhetek le csak úgy, az én koromban!
— Egyáltalán nem tesznek neked jót — szögezte le határozottan Tamasján. — Azok a hűvös éjszakák meg fagyos reggelek. Te se leszel fiatalabb. Egy helyben kéne maradjunk, s hagyni, hogy az emberek jöjjenek hozzánk. És jönni is fognak. Tudod, milyen nagy mostanában a közönségünk. Hwel darabjai híresek.
— Nem az én darabjaim — felelte vala Hwel. — A színészek.
— El se tudom elképzelni magam a tűz mellett ücsörögve egy levegőtlen szobában, meg az igazi ágyban pehelypaplannal alvást, meg az összes ilyen badarságot — vágta rá Kedélyvámos, de észrevette a felesége arckifejezését, s föladta.
És aztán ott volt maga a színház. Rávenni a vizet, hogy fölfelé folyjon, kiskutyafüle ahhoz képest, amit a készpénz kicsalogatása Kedélyvámosból igényel, bár, tény, ami tény, mostanság igen jól ment a soruk. Azóta, hogy Tamasján elég nagy lett a keményített nyakfodor viseléséhez, meg hogy egy-két szót szóljon anélkül, hogy a hangja oktávokat ugorjon.
Annak idején Hwel és Kedélyvámos együtt nézték a faszerkezet első gerendáinak fölhúzását.
— Természetellenes — panaszkodott Kedélyvámos, botjára támaszkodva. — Foglyul ejteni a teátrum szellemét, kalickába zárni! Ez meg fogja ölni.
— Ó, én nem is tudom — jegyezte meg Hwel szégyenlősen. Tamasján korábban jól kidolgozta terveit, egy egész estét Hwelnek szentelt, mielőtt egyáltalán szóba hozta volna a témát apjának, s most a törpe agya tűzben égett a háttérfüggönyök és színpadkép váltások és oldalkulisszák és zsinórpadlás adta lehetőségektől, meg a nagyszerű gépezetektől, amelyek isteneket ereszthetnek le a mennyekből, és süllyesztőktől, amelyek démonokat emelhetnek föl a poklokból. Hwel semmivel se volt képesebb tiltakozni az új színház ellen, mint amennyire egy majom tudna zokon venni egy banánültetvényt.
— Az átkozott izének még csak neve sincs — morgott Kedélyvámos. — Aranyomnak kéne nevezzem, azért amibe kerül nekem! Hogy honnan lesz rá pénz, ez az, amit tudni szeretnék!
Valójában több névvel is kísérleteztek, de egyik se felelt meg Tamasjánnak.
— Olyan neve kell legyen, ami mindent felölel — jelentette ki. — Mert minden benne lesz. Az egész világ a színpadon, érted?
És Hwel azt válaszolta, tökéletesen tisztában azzal, hogy amit mond, teljesen helyénvaló.
— A Korong.
És most a Corong már majdnem kész volt, s még mindig nem írta meg az új darabot.
Becsukta az ablakot, visszaténfergett az íróasztalához, fölvette a pennát, s magához húzott egy újabb papírlapot. Támadt egy ötlete. Színház az egész világ, az istenekre…
Tüstént írni kezdett.
Színház az Egés Korong, írta, És Színész bene mynden férfi és nö. Elkövette azt a hibát, hogy megállt, s újabb ihlet esőzött rá, gondolatmenetét teljesen más vágányra terelve.
Lenézett arra, amit megírt, s hozzátette: Kivéve azokat, Akik patogatot kukoritzát árulnak.
Kis idő múlva ezt kihúzta s megpróbálkozott újra: Mikként az Teátrum Szinpagya ojan a Wilág, amellyen minden Személ Zinészként feszyt.
Kissé jobbnak tűnt.
Gondolkozott egy keveset, s lelkiismeretesen folytatta: Néha fellépnec. Néha lelépnec.
Úgy látszott, elveszíti a fonalat. Idő, idő, ami most kéne neki, az a végtelen…
Elfojtott kiáltás s puffanás hallatszott a szomszédos szobából. Hwel elejtette a tollat, s óvatosan kinyitotta az ajtót.
A fiú sápadt arccal ült föl az ágyban. Elernyedt, amikor meglátta Hwelt belépni.
— Hwel?
— Mi történt, fiú? Lidércnyomás?
— Az istenekre, szörnyű volt! Megint őket láttam! Egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy…
Hwel, aki szórakozottan szedegette föl a ruhadarabokat, amikkel Tamasján korábban telehintette a szobát, megtorpant tevékenységében. Rajongott az álmokért. Olyankor jönnek az ötletek.
— Hogy mit? — érdeklődött.
— Olyan volt… úgy értem, valahogy belül voltam valamin, olyasmin, mint egy tál, és ott volt az a három rettenetes arc rám bámulva.
— És?
— Igen, és aztán azt mondták „Üdvöz légy…” és aztán elkezdtek vitatkozni a nevemen, és aztán azt mondták „Akárki, ki végezetül király leszel”. És aztán egyikük azt mondta „Kinek végezetéül?” és egyik a másik kettőből azt mondta „Csak végezetül, lányom, ez az, amit ilyenkor szokás mondani, igazán megpróbálhatnád megerőltetni magad”, és akkor mind közelebbről bámultak rám, és az egyik azt mondta „Egy kissé girhesnek látszik, szerintem attól a rengeteg külföldi kajától”, s akkor a legfiatalabb azt mondta „Ángyi, már mondtam neked, hogy nem létezik Teszpia nevű hely”, s aztán civakodtak kicsit, és az egyik öreg azt mondta „Nem hall minket, ugye? Mintha hánykolódna álmában” és akkor a másik azt mondta „Tudod, hogy sose tudtam hangot behozni ezen a vackon, Eszme”, és aztán veszekedtek még egy kicsit, és elködösült az egész, és aztán… fölébredtem — fejezte be akadozva. — Rémes volt, mert minden alkalommal, amikor közelebb hajoltak a tálhoz, az valahogy mindent fölnagyított, szóval csak szemeket meg orrlyukakat lehetett látni.
Hwel fölhúzta magát a keskeny ágy szélére.
— Érdekes jószágok az álmok — jegyezte meg.
— Nem sok érdekes volt ebben.
— Nem, de úgy értem, múlt éjjel álmodtam egy kis, karikalábú fickóról, ahogy elsétál az úton — mondta Hwel. — Volt rajta egy kis, fekete kalap, s úgy lépkedett, mintha a csizmája tele lett volna vízzel.
Tamasján udvariasan bólintott.
— Igen? — szólt. — És…?
— Nos, ennyi volt az egész. És semmi. Volt egy kis sétapálcája, amit forgatott, és, tudod, hihetetlenül…
A törpe hangja elhalkult. Tamasján arca az ismerős kifejezést viselte, az udvarias és kissé leereszkedő zavarét, amit Hwel már megtanult fölismerni és rettegni.
— Akárhogy is, nagyon komikus volt — mondta, félig-meddig önmagának. De tudta, hogy sosem lesz képes meggyőzni a társulat többi részét. Ha nem volt benne valahol egy habostorta, azt mondták, akkor nem is mulatságos.
Tamasján kilendítette lábát a paplan alól, s a térdnadrágjáért nyúlt.
— Nem fogok újra elaludni — jelentette ki. — Mennyi az idő?
— Éjfél elmúlt — felelte Hwel. — És tudod, hogy mit mondott apád a késői lefekvésről.
— Nem azt teszem — magyarázta Tamasján csizmát húzva. — Korán kelek. A korán kelés nagyon egészséges. És most elmegyek meginni egy nagyon egészséges felest. Te is jöhetsz — tette hozzá —, hogy rajtam tartsd a szemed.
Hwel kételkedő pillantást vetett rá.
— Azt is tudod, hogy apád mit mondott az ivásról — közölte.
— Valóban. Azt mondta, hogy egyfolytában vedelt, amikor fiatal volt. Azt mondta, hogy nem volt abban semmi szokatlan, ha egész éjjel sört öntött a gallérja alá, s hajnali ötkor ment haza, útközben bezúzva az ablakokat. Azt mondta, egy kissé korhely volt, nem úgy, mint ezek a mai nyúlszívű alakok, akik nem bírják a szíverősítőt — Tamasján megigazgatta zekéjét a tükör előtt, s hozzáfűzte. — Tudod, Hwel, szerintem a felelősségteljes magatartás olyasmi, amire akkor teszel szert, amikor megöregszel. Mint a visszér.