Hwel másfelé nézett. Hosszú volt az éjszaka.
— A csalóka fény — motyogta. — És igenis rám férne egy ital — fűzte hozzá. — Egy állati jó hörpintés.
Tényleg, gondolta, minek kapálózzam ellene?
— Még az éneklésbe is beletörődöm — jelentette be.
— Mija kövkző szó?
— Zarany. Asszem.
— Á!
Hwel ingadozva pillogott a korsójába. Azt el lehet mondani a részegség javára, hogy megállítja az ihletözönt.
— És te kihagytad az „arany”-at — mondta.
— Hol? — firtatta Tamasján, aki a Bolond sipkáját viselte.
Hwel fontolóra vette.
— Úgy gondolom — válaszolta erősen összpontosítva —, hogy az „arany” meg az „arany” között volt. Súgy gondolom — újra a korsójába bámult. Üres volt, elborzasztó látvány. — Úgy gondolom — próbálkozott újra, végül föladta, s másképp fogalmazott — Úgy gondolom, hogy rám férne még egy ital.
— Most én állom a rundot, Szundi — jelentette be a Bolond. — Hahaha. Meg a tökmagot, tökmagok… Hahaha — megpróbált fölállni, és beverte a fejét.
A kocsma homályában tucatnyi bárdot markoltak szorosabban. Hwelnek az a része, ami józan volt és megrettenve látta, hogy a maradéka részeg, arra intette, hogy a homályon át integessen a rájuk meredő komor tekinteteknek.
— Tljessen renbevan — nyilatkozta a bár nagyjának és egészének. — Nem gondolta komolyan, ő naggyon mulasságos hogyíjják, idióta. Bolond. Naggyon mulasságos Bolond, a messzizéből.
— Lancréból — korrigálta a Bolond, s nehézkesen lezökkent a bárpultra.
— Úgyvan. Nagyon messze a hogyíjjáktól, úgy hangzik, mint valami szártöbetegség. Nem tuggya, hogy kell viselkedni. Nem ismer sok törpét.
— Hahaha — mondta a Bolond, megmarkolva saját fejét. — Ahonnét jövök, szűkében vagyunk az alacsony sorban élőknek.
Valaki megütögette Hwel vállát. Megfordult, s belenézett egy csontos, szőrös arcba egy vassisak alatt. A kérdéses törpe jelentőségteljes modorban föl-le dobálgatott egy hajítóbárdot.
— Meg kéne mondd a barátodnak, hogy egy kicsit kevésbé legyen mulatságos — javasolta. — Különben a démonokat fogja szórakoztatni a Pokolban!
Hwel rákancsított az alkohol gőzén keresztül.
— Te ki vagy? — kérdezte.
— Kapzsicsupor Mennydörgésroham — válaszolta a törpe, megdöngetve páncélos felsőtestét. — És én azt mondom…
Hwel közelebb hajolt.
— Hé, én ismerlek téged — mondta. — Van neked egy szépítőszer üzemed odalenn a Manóböjt Utcán. Múlt héten vettem tőled egy csomó arcfestéket…
A pánik kifejezése suhant át Mennydörgésroham arcán. — Hallgassel, hallgassel — suttogta.
— Úgy van, Elf Parfüm és Rúzs Csarnokok Kft. volt ráírva — folytatta boldogan Hwel.
— Naggyon jó cucc — szögezte le Tamasján, aki közben megpróbálta megakadályozni önmagát a lecsúszásban a keskeny padról. — Különösen a 19-es számú Hullazölded, apám esküszik, hogy az a legjobb. Első osztályú.
A törpe feszengve mérlegelte a bárdját.
— Nos, ööö — nyögte. — Ó. De. Igen. Nos, köszönöm. Csakis a legkiválóbb alapanyagok, jól jegyezzétek meg.
— Ezzel aprítod őket, mi? — jegyezte meg Hwel ártatlanul, a bárdra bökve. — Vagy ma este nem vagy munkában?
Mennydörgésroham tekintete elkomorodott, akár vihar előtt az időjárás.
— Hé, csak nem a színháztól vagytok?
— De biza — felelte Tamasján. — Vándorszínészek — kijavította magát. — Mostanában helybenjáró színészek. Haha. Most meg lecsúszó színészek.
A törpe leejtette a bárdját, s leült a padra, arca hirtelen ellágyult a lelkesedéstől.
— Ott voltam múlt héten — mesélte. — Átkozott jó volt, az bizony. Volt az a lány meg az a fickó, de a lányt hozzáadták ahhoz az öreghez, meg volt az a másik fickó, és azt mondták, a fiú meghalt, és a lány epekedett, és megmérgezte magát, de aztán kiderült, hogy ez a fickó valójában az a fickó, csak nem mondhatta el a lánynak, mert… — Mennydörgésroham megakadt, s kifújta az orrát. — Mindenki meghalt a végén — mondta. — Nagyon tragikus. Nyíltan megmondom, egész úton hazafelé zokogtam. Olyan sápadt volt a lány!
— 19-es meg egy réteg púder — világosította föl vidáman Tamasján. — Plusz egy kis szemfesték.
— He?
— Meg két zsebkendő az atlétában — tette hozzá.
— Mit beszél ez itt? — kérdezte a törpe, jobb szó híján, nagy általánosságban a jelenlevőktől.
Hwel belemosolygott a korsójába.
— Adj nekik egy kicsit Gretalina monológjából, fiú — sugallta.
— Jó.
Tamasján fölállt, beverte a fejét, leült, aztán, kompromisszumos megoldásképp, letérdelt a padlóra. Kezét összekulcsolta azon, ami, ha nem avatkozik be néhány kromoszóma vaktában, a keble lett volna.
— „Hazudsz, ki Nyárnak nevezed…” — kezdte.
Az egybesereglett törpék több percig csöndben hallgatták. Egyikük elejtette a bárdját, s a többiek zajosan csöndre intették.
— „…s olvadó hó. Istenek veled” — fejezte be Tamasján. — Kiissza az üvegcsét, összeesik a csipkés oromzat mögött, le a létrán, le a ruhával s be a Kettes Számú Komikus Őr mentéjébe, vár, belép balról. „Hé, mi van, jó…”
— Ennyi elég lesz — mondta halkan Hwel.
A törpék közül többen belezokogtak a sisakjukba. Orrfújás kórusa harsant.
Mennydörgésroham megtörölgette szemét páncélzsebkendőjével.
— Ez volt a legszomorúbb dolog, amit valaha is hallottam — jelentette ki.
Rámeredt Tamasjánra.
— Várjunk csak — bökte ki, amikor ráeszmélt a valóságra. — Ő férfi. Én piszkosul szerelembe estem azzal a lánnyal ott a színpadon — megböködte Hwelt. — Ő nem afféle elf, ugye?
— Abszolúte ember — felelte Hwel. — Ismerem az apját.
Megint erősen rámeredt a Bolondra, aki eltátott szájjal figyelte őket, s aztán visszanézett Tamasjánra.
Á, dehogy, gondolta. Véletlen.
— Ez színjátszás — közölte. — Egy jó színész akármi lehet, érted?
Érezte, hogy a Bolond szeme belefúródik rövid tarkójába.
— Igen, de nőnek öltözni, az kissé… — kezdte Mennydörgésroham kétségek közt.
Tamasján kibújt a cipőjéből, s letérdelt rá, ily módon hozva egy vonalba arcát a törpéével. Néhány másodpercig latolgatva nézegette, aztán átrendezte az arcvonásait.
És hirtelen két Mennydörgésroham volt ott. Igaz, az egyikük térdelt, s nyilvánvalóan előzőleg megborotválkozott.
— Hé, mi van, hé, mi van — mondta Tamasján a törpe hangján.
Ez a többi törpe szemében, akiknek komplikációmentes a humorérzéke, hahotára fakasztó viccnek számított. Amikor odagyülekeztek a páros köré, Hwel könnyed érintést érzett a vállán.
— Ti ketten a színháznál vagytok? — firtatta a Bolond, csaknem kijózanodva.
— Úgy van.
— Akkor ötszáz mérföldet tettem meg azért, hogy megtaláljalak titeket.
Most, miként Hwel írta volna színpadi utasításaiban, Ugyanaz Nap Később volt. A kopácsolás hangja, ahogy a Corong színház állványzatbölcsőjéből előemelkedett, átdörömbölt Hwel fején, ki a másik oldalra.
Vissza tudott emlékezni az ivásra, ebben biztos volt. És a törpék még számos rundot fizettek nekik, amikor Tamasján folytatta utánzásait. Aztán mind átmentek egy másik kocsmába, amit Mennydörgésroham jól ismert, aztán elmentek egy klaccsi fogd-és-viddbe, s onnantól az egész elmosódott…