Nem csinálta jól a gallér alá öntést. Az italból túl sok került ténylegesen a szájába.
A szája ízéből ítélve, az éjszaka valami nem szobatiszta teremtménye szintén telibe talált.
— Meg tudod tenni? — kérdezte Kedélyvámos.
Hwel megnyalta az ajkát, hogy megszabaduljon az íztől.
— Szerintem igen — nyilatkozta Tamasján. — Érdekesnek hangzott, ahogy elmesélte. Elvetemült király uralkodik gonosz boszorkányok segítségével. Viharok. Kísérteties erdők. A Tényleges Trónörökös Élet-Halál Küzdelemben. Villan a Tőr. Sikolyok, küszködések. Elvetemült király meghal. A Jó győzedelmeskedik. Harangzengés.
— A rózsaszirom záport el lehet intézni — tódította Kedélyvámos. — Ismerek egy pasast, aki gyakorlatilag önköltségi áron tudja beszerezni őket.
Mindketten Hwelre néztek, aki zsámolyán dobolt ujjaival. Mind a hárman úgy találták, hogy figyelmüket a zacskó pénz köti le, amit a Bolond adott Hwelnek. Már önmagában elegendő pénzt jelentett a Corong befejezéséhez. S szó esett arról, hogy még több fogja követni. Mecenatúra, az kell nekünk.
— Akkor hát meg fogod tenni, igaz? — tudakolta Kedélyvámos.
— Van benne egy bizonyos valami — ismerte el Hwel. — De… nem is tudom…
— Nem próbállak befolyásolni — jelentette ki Kedélyvámos. Mindhárom szempár visszafordult a pénzeszacskóhoz.
— Egy kissé gyanúsnak tűnik — értett egyet Tamasján. — Úgy értem, a Bolond eléggé rendes fickó. De ahogy elmesélte… nagyon fura. A szája mondta a szavakat, és a szeme valami mást mondott. És az volt a benyomásom, hogy sokkal jobban szeretné, ha a szemének hinnénk.
— Másrészt — vágott közbe Kedélyvámos sietősen. — Ugyan, mi kárt tehetne? A fizetség a fontos.
Hwel fölemelte fejét.
— Mi? — firtatta bambán.
— Azt mondtam, a fizetség a lényeg — mondta Kedélyvámos. Megint csönd támadt, eltekintve Hwel ujjbegyeinek dobolásától. A zacskónyi ezüst növekedni látszott. Valójában úgy tűnt, hogy betölti a szobát.
— A lényeg… — kezdte Kedély vámos szükségtelenül hangosan.
— Ahogy én látom… — kezdte Hwel.
Mindketten elhallgattak.
— Csak utánad. Bocsánat.
— Nem volt fontos. Csak folytasd.
— Azt akartam mondani, hogy mindenképp megengedhetjük magunknak a Corong fölépítését — közölte Hwel.
— Csak a vázat meg a színpadot — mutatta ki Kedélyvámos. — De nem a többit. Se a süllyesztő gépezetét, se a mennyből isteneket eregető masinát. Se a nagy forgószínpadot, se a szélgépet.
— Régen pompásan elboldogultunk mindezek nélkül — vetette ellen Hwel. — Emlékszel a régi szép időkre? Csak néhány deszkánk volt, meg egy kevés festett zsákvásznunk. De volt bennünk rengeteg lelkesedés. Ha szél kellett nekünk, magunknak kellett csinálnunk — egy darabig dobolt az ujjaival. — Na persze — tette hozzá csöndesen —, telnie kéne egy hullámoztató gépre. Egy kicsire. Van ez az ötletem a hajótörést szenvedő hajóról, egy szigetnél, ahol van ez a…
— Sajnálom — Kedélyvámos fejét rázta.
— De óriási közönségünk volt jónéhányszor! — fakadt ki Tamasján.
— Hogyne, fiam. Hogyne. De félkrajcárokkal fizetnek. A mesterek meg ezüstöt akarnak. Ha gazdag emberek… gazdagok — javította ki magát sietve — szerettünk volna lenni, akkor ácsnak kellett volna szülessünk — Kedélyvámos szorongva fészkelődött. — Máris többel tartozom Krizofrásznak, a Trollnak, mint amennyivel kellene.
A másik kettő rámeredt.
— Ő az, aki letépdesi az emberek végtagjait! — fakadt ki Tamasján.
— Mennyivel tartozol neki? — érdeklődött Hwel.
— A dolog rendben van — sietett válaszolni Kedélyvámos. — Nem vagyok hátralékban a kamatok fizetésével. Nagyjából.
— Jó, de mennyit akar?
— Egy kart meg egy lábat.
A törpe meg a fiú elborzadva bámultak rá.
— Hogy lehettél ennyire…
— Ti kettőtökért tettem! Tamasján jobb színpadot érdemel, nem akarja tönkretenni az egészségét ekhós szekéren alvással, meg hogy nincs otthona, és neked, kedves szerzőm, szükséged van az összes megfelelő dologra, amikkel rendelkezned kellene, mint például süllyesztők, meg… hullámoztató gépek, és így tovább. Ti beszéltetek rá, és azt gondoltam, igazuk van. Nem élet az, kinn az úton, napi két előadást lezavarni egy csapat földművesnek, s aztán körbejárni a kalappal, miféle jövő az ilyen? Azt gondoltam, hogy kell szerezzünk valahol egy helyet, kényelmes székekkel a nemességnek, olyan embereknek, akik nem hajigálnak paradicsomot a színpadra. Azt mondtam magamnak, fütyülök a kiadásokra. Csak azt akartam, hogy ti…
— Jól van, na, jól van, na! — kiáltotta Hwel. — Meg fogom írni!
— Én meg el fogom játszani — jelentette ki Tamasján.
— Jól jegyezzétek meg, hogy nem befolyásollak — mondta Kedélyvámos. — Saját választásotok.
Hwel összeráncolt homlokkal fixírozta az asztalt. El kellett ismerje, hogy vannak benne tetszetős elemek. A három boszorkány kiváló. Kettő nem lenne elég, négy túl sok. Beleárthatják maguk az emberiség sorsába, meg minden. Rengeteg füst meg zöldes fény. Az ember sokra mehet három boszorkánnyal. Meglepő, hogy korábban senki se gondolt erre.
— Szóval akkor megmondhatjuk ennek a Bolondnak, hogy megtesszük, igaz? — kérdezte Kedélyvámos, kezével a zacskó ezüstön.
És persze az ember el se ronthat egy jó vihart. És ott van a kísértetrutin, amit Kedélyvámos kivágott a Tőlem Csinálj, Amit Akarszból, mondván, hogy nem engedhetik meg maguknak a muszlint. És esetleg beletehetné a Halált is. Az ifjú Dáfíd piszkos jó Halált tudna alakítani, fehér arcfestékkel és telitalpú cipőben…
— Mit is mondott, milyen messziről jött? — firtatta.
— A Kostetőről — felelte a pénzeszsák. — Valami apró királyságból, amiről a kutya se hallott. Úgy hangzik, mint valami mellkaskór.
— Hónapokba telne odamenni.
— Én mindenképp menni szeretnék — jelentette be Tamasján. — Ott születtem.
Kedélyvámos a plafonra bámult. Hwel a padlóra. Bármi jobb volt, ebben a pillanatban, mint egymás arcára nézni.
— Ezt mondtátok — folytatta a fiú. — Amikor egy hegyi túrán jártatok, azt mondtátok.
— Igen, de nem emlékszem, hol — válaszolta Kedélyvámos. — Az összes kis hegyi város mind ugyanolyannak tűnt nekem. Több időt töltöttünk az ekhós szekerek folyókon áttaszigálásával meg meredekeken fölvonszolásával, mint amennyit valaha is a színpadon.
— Elvihetnék néhányat a fiatalabb legények közül és csinálhatnánk belőle egy igazi nyarat — javasolta Tamasján. — Előadhatnánk a régi kedvenceket. És még akkor is visszaérnénk Lélekhagyó Keddre. Te itt maradhatnál és felügyelhetnél a színházra, és mi visszajöhetnénk a Grandiózus Megnyitóra — rávigyorgott az apjára. — Jót tenne nekik — mondta furfangosan. — Mindig azt mondtad, hogy a fiatal legények némelyike nem tudja, milyen is az igazi színjátszó élet.
— Hwelnek még meg kell írnia a darabot — mutatta ki Kedélyvámos.
Hwel hallgatott. A nagy semmit bámulta. Egy idő múlva fél keze kotorászott a zekéjében, s előhúzott egy papírlapot, majd eltűnt az öve irányába, s előhalászott egy kicsiny, bedugaszolt tintásüveget meg egy csomó pennát.