GYILKOS: Frigyelj, de a szobalányodnál van a mamuszom!
SZOBALÁNY (kinyitja az ajtót): Az Érsek, felség.
PAP (az ágy alatt): Irgalmas Istenek! Nocsak-nocsak!
(Küllönfelle küszködések)
Tamasján bizonytalankodva eltöprengett, mik lehetnek valójában a küllönfelle küszködések, amiket Hwel mindig bebiggyesztett valahova a színpadi utasítások közé. Hwel nem volt hajlandó elárulni. Talán veszedelmes mélységekre utaltak, esetleg a légnyomás hiányára.
Az asztal felé oldalgott, nagyon óvatosan kihúzta a papírnyalábot az alvó törpe feje alól, s helyére gyöngéden egy párnát csúsztatott.
A legfölső íven ezt olvasta:
Verenc Felmet Kisistenek Előestéje Kések Tőrök Királyok Éjszakája, írta Hwel Kedélyvámos Társulatából Vígjáték Tragédia Nyolc Öt Hat Három Kilenc Felvonásban.
Szereplők:
Felmet, Egy Jó Király
Verenc, Egy Rossz Király
Mállavix, Eggy Gonosz Boszorka
Og, Eggy Hasonlóan Gonosz
Bozorka Magerat, Eggy Sziréna…
Tamasján szeme végigszaladt a lapon.
Helyszín: Egy Nappali Szoba Halyó a Tengeren Ucca Pszeudopoliszban Kopár Fenyér. Jő Három Boszorkány…
A fiú olvasott egy darabig, aztán hátralapozott az utolsó oldalra.
Úrinép, minket táncolni, dalolni hagyjanak, és a királynak jó egészséget kívánjanak (Mindenki távozik, lalalát énekelve, stb. Rózsaszirom záporozik. Harangok zengenek. Istenek ereszkednek alá az egekből, démonok emelkednek elő a poklokból, sok hűhó a forgószínpaddal, stb.) Vége.
Hwel horkolt.
Álmaiban istenek emelkedtek és hanyatlottak, csalafinta furfanggal hajók mozogtak zsákvászon óceánokon, képek ugrottak, összefolytak s villózó képsorrá váltak, emberek röpültek géppel, gép nélkül, óriási illúzióhajók csatáztak egymással képzeletbeli egeken, szétváltak a tengerek, nőket fűrészeltek ketté, ezernyi különleges effektus szakértő vihogott és zagyvált. Mindezen átrohant, kétségbeesetten széttárt karral, tudván tudva, hogy ebből egy se létezik valójában, s nem is fog soha, s semmi mása nincs néhány négyzetöl deszkán, valamicske zsákvásznon, és némi festéken kívül, amivel az agyát megszálló, csalogató képeket tőrbe ejthetné.
Csak álmainkban vagyunk szabadok. Az idő többi részében szükségünk van a munkabérre.
— Jó darab — ismerte el Kedélyvámos —, eltekintve a kísértettől.
— A kísértet marad — közölte Hwel dacosan.
— De a nézők mindig gúnykacagnak és mindenfélét hajigálnak. Különben is, tudod jól, milyen nehéz kiporolni azt a rengeteg krétaport a jelmezekből.
— A kísértet marad. Drámai szükségszerűség.
— Azt állítottad, hogy drámai szükségszerűség volt a legutóbbi darabban.
— És az is volt.
— Meg a Tőlem Csinálj, Amit Akarsz-ban, meg az Egy Ankh-i Varázsló-ban, meg az összes többiben.
— Szeretem a kísérteteket.
Oldalra húzódva álltak, s szemlélték ahogy a törpe kézművesek összeszerelték a hullámoztató gépet. Féltucat hosszú tengelyből állt, amelyeket bonyolult kék és zöld és fehér árnyalatokra festett zsákvászon csigavonalak fedtek, a színpad teljes szélességében elnyúlva. Fogaskerekek és végtelen szíjak összeállítása vezetett a kulisszák mögötti taposómalomhoz. Amikor a spirálok mind egyszerre forogtak, a gyenge gyomrú emberek el kellett forduljanak.
— Tengeri ütközetek — lehelte Hwel. — Hajótörések. Tritonok. Kalózok!
— Nyikorgó csapágyak, fiacskám — nyögte Kedélyvámos, súlyát áthelyezve botjára. — Karbantartási költségek. Túlóra.
— Tényleg rettentően… komplikáltnak látszik — értett egyet Hwel. — Ki tervezte?
— Egy őrült fickó a Dörzsölt Feltalálók Útjáról — válaszolta Kedélyvámos. — Leonardo da Chirm. Valójában festőművész. Az ilyesmit csak hobbiból csinálja. Történetesen fülembe jutott, hogy hónapok óta dolgozik ezen. Csak gyorsan lecsaptam rá, amikor kisült, hogy nem tud vele repülni.
Figyelték a műhullámok forgását.
— Mindenképp menni akarsz? — kérdezte végül Kedélyvámos.
— Igen. Tamasján még mindig vadóc egy cseppet. Szüksége van egy érettebb főre a közelben.
— Hiányozni fogsz nekem, fiacskám. Nyíltan megmondom. Úgy tekintelek, mintha fiam lennél. Pontosan hány éves is vagy? Sose mondtad.
— Százkettő.
Kedélyvámos komoran biccentett. Ő maga hatvan volt, s a csúza folyton alájátszott.
— Hát akkor úgy tekintelek, mintha apám lennél — mondta.
— A végén még kiegyenlítődik — jegyezte meg Hwel bátortalanul. — Fele olyan magas, kétszer olyan idős. Azt mondhatni, hogy összátlagban mi körülbelül ugyanolyan időhosszig élünk, mint az emberek.
A pénzember fölsóhajtott.
— Nos, tény az, hogy nem is tudom, mit fogok kezdeni, ha Tamasján meg te nem lesztek itt.
— Csak a nyár végéig leszünk el, és a fiúk közül sokan itt maradnak. Igazából főképp csak a növendékek jönnek. Te magad mondtad, hogy hasznos tapasztalat lesz.
Kedélyvámos boldogtalannak tűnt, és a féligkész színház fagyos levegőjében a szokásosnál jóval kisebbnek, mint a léggömb két héttel a buli után. Zaklatottan böködött némi faforgácsot a botjával.
— Megöregedtünk, Hwel mester. Legalábbis — javította ki magát —, én megöregedtem s te öregebb lettél. Mindig meghallgattuk az éjféli gongot.
— Aha. Nem akarod, hogy elmenjen a fiú, mi?
— Eleinte teljes mértékben pártoltam. Tudod te is. Aztán eszembe jutott, ez a végzet ujja. Pont amikor minden megy, mint a karikacsapás, mindig belenyúl a végzet átkozott ujja. Úgy értem, onnan való a fiú. Valahonnan odafönnről, a hegyekből. Most visszaszólítja a sors. Soha többé nem fogom látni.
— Csak a nyár végéig…
Kedélyvámos föltartotta a kezét.
— Ne szakíts félbe. Pont elkaptam a megfelelő drámai hangvételt.
— Bocsánat.
Csitt-csatt, fricskázta a bot a forgácsokat, fölpöccintve őket a levegőbe.
— Úgy értem, tudod, hogy nem vér a véremből, hús a húsomból.
— De mégis a te fiad — jelentette ki Hwel. — Ez az egész öröklődés biznisz messze nem olyan meghatározó, mint amilyennek földicsérik.
— Szép tőled, hogy ezt mondod.
— Komolyan beszélek. Nézz csak rám. Nem lenne szabad színdarabokat írjak. A törpéknek még az se dolga, hogy olvasni tudjanak. Én a helyedben nem aggódnék túlságosan a végzet miatt. Nekem az volt a végzetem, hogy bányász legyek. Az esetek felében Végzet eltolja a dolgokat.
— De azt mondtad, hogy hasonlít arra a Bolond személyre. Bár ami azt illeti, magam nem vettem észre.
— Megfelelő fényviszonyok kellenek hozzá.
— Lehet benne valami végzet, munkálkodóban.
Hwel vállat vont. Tudta, hogy Végzet fura. Nem lehet megbízni benne. Gyakran még látni se lehet. És amikor azt hiszed, most aztán sarokba szorítottad, kiderül, hogy valami más — véletlen, esetleg, vagy gondviselés. Bezárod az ajtód, hogy kizárd, s végig ott áll a hátad mögött. Aztán, pont amikor azt hiszed, hogy elkaptad és szaván fogod, üres a markod, s ő elsétál.
Hwel sokszor használta a végzetet. Eszközként a darabjaiban még egy kísértetnél is jobb volt. Egy csipetnyi végzetnél semmi sem alkalmasabb a jó öreg cselekmény továbbgördítéséhez. De nagy hiba azt gondolni, hogy rátapinthatsz az alakulására. És ha azt hiszed, hogy irányítható…