Úgy tűnt, meglehetős biztonságban van, de álmában összevissza hánykolódott.
Magrat eltűnődött, milyen lehet, ha egész életedben azt csinálod, amit nem is akarsz. Mintha halott lennél, gondolta, csak rosszabb, annak okán, mert életben vagy, hogy szenvedhess.
Gyöngének tartotta a Bolondot, aki rossz befolyás alatt áll, s égető szüksége lenne némi gerincre. S vágyott arra, hogy visszaérjen, azért, hogy végre alig várhassa, hogy soha többé ne lássa.
Hosszú, forró nyár volt.
Nem kapkodták el a dolgokat. Jó sok föld terült el Ankh-Morpork és a Kostető között. Ráadásul, Hwel el kellett ismerje, jó mulatság volt. A mulatság nem olyan szó, amivel a törpék általában meghitt viszonyban lennének.
A Tőlem Csinálj, Amit Akarsz-t jól fogadták. Mindig nagy sikere volt. A növendékek fölülmúlták önmaguk. Elfelejtettek egyes sorokat s vicceket gyártottak; Sto Latban a Gretalina és Mellius teljes harmadik fölvonását A Varázslóháborúk második felvonásának háttérfüggönye előtt adták elő, de láthatólag senki se vette észre, hogy a történelem legmegrázóbb szerelmi jelenetét az egész kontinensen átsöprő hullám díszletével játsszák el. Lehet, hogy azért, mert Tamasján alakította Gretalinát. A hatás olyannyira elképesztően lenyűgöző volt, hogy Hwel rávette, a következő előadóteremben, már amennyiben az aznapra kibérelt pajtára alkalmazni lehet ezt a szót, cseréljen szerepet, s a hatásban még mindig több nyűg volt, mint amennyit egy ménesgazda életében lát, pedig akkor Gretalinát az ifjú Kökéndi játszotta, aki kissé bamba volt, hajlamos a dadogásra, s csak remélni lehetett, hogy pattanásai egyszer majd elmúlnak.
Másnap, valami nevesincs faluban a végtelen káposztatenger közepén, Hwel megengedte Tamasjánnak, hogy eljátssza Vén Maszklint a Tőlem Csinálj, Amit Akarsz-ból, egy olyan szerepet, amiben Kedélyvámos mindig nagyot alakított. Az ember nem hagyhatja, hogy olyan valaki játssza el, aki még nincs negyven éves, hacsak nem akarja egy Vén Maszklint festett ráncokkal meg párnával a zekéje alatt.
Hwel nem tartotta magát öregnek. Az apja kétszáz évesen még mindig napi három tonna ércet bányászott ki.
Most öregnek érezte magát. Nézte, ahogy Tamasján lesántikál a színpadról, s egy tünékeny pillanatig tudta, milyen kövér, borissza öregembernek lenni, avítt harcokban hadakozni, amelyekkel már senki nem törődik többé, rettegve a lezuhanástól az ókorba makacsul megkapaszkodni a kései középkor meredélyén, de csak fél kézzel, mert a másik fityiszt mutat a Halálnak. Minderről természetesen tudomása volt, amikor megírta ezt a részt. De nem tudta.
Úgy tűnt, hogy ugyanez a mágia nem hatja át az új darabot. Kipróbálták néhányszor, csak hogy lássák, hogy megy. A közönség figyelmesen nézte, s hazament. Még csak azzal sem fáradt, hogy bármit is hozzájuk vágjon. Nem arról volt szó, hogy rossznak ítélték. Egyszerűen semmibe vették.
De hát benne volt az összes hozzávaló, nem? A hagyomány telis-teli olyan néppel, akik jó okkal látták el gonosz uralkodók baját. A boszorkányok mindig kasszasikert hoznak. A Halál megjelenése különösen nagyszerű volt, néhány igazán remek verssorral. Keverd össze mindet… s úgy látszik, megsemmisítik egymást, a színpadot két óráig betöltő puszta unalommá válnak.
Késő éjjel, amikor a szereposztás már aludt, Hwel fönn ült az egyik szekéren, s lázasan újraírta. Átrendezte a jeleneteket, kihagyott és betoldott egész sorokat, beillesztett egy bohócot, hozzátett még egy viadalt, s beszabályozta a különleges effektusokat. Nem úgy tűnt, hogy bármiféle hatása lenne. A darab olyan volt, akár valami csodás, bonyodalmas festmény, közelről a benyomások szemgyönyörködtető látványa, messziről csupán elmosódott paca.
Amikor az ihlet szaporán havazott, még a stílust is megkísérelte megváltoztatni. Reggelre kelve a korán kelők hozzászoktak a szekerek körüli füvet szerfelett literátus gombaként ékesítő elvetett próbálkozások látványához.
Tamasján megőrizte a legfurcsábbat:
1. BOZORKA: Késik.
(Csönd)
2. BOZORKA: Azt mondta, el fog jönni.
(Csönd)
3. BOZORKA: Azt mondta, el fog jönni, mégse jött. Ez az utolsó gőtém. Neki tartogattam. És nem jön.
(Csönd)
— Azt hiszem — jegyezte meg Tamasján később —, hogy egy csöppet lassítanod kéne. Elvégezted a megrendelt munkát. Senki se mondta, hogy sziporkáznia kell.
— Pedig, tudod, tudna. Ha valahogy rendbe tudnám hozni!
— Tényleg tökéletesen biztos vagy a kísértetben? — faggatta Tamasján. A mód, ahogy rögtönzést tetetett, világossá tette, hogy ő nem az.
— Semmi baj nincs a kísértettel — csattant föl Hwel. — A kísértetes jelenet a legjobb, amit valaha is írtam.
— Csak arra voltam kíváncsi, hogy ez-e a megfelelő darab hozzá, ennyi az egész.
— A kísértet marad. És most gyerünk, fiam.
Két nappal később, amikor a Kostető kék és fehér fala már kezdte eluralni a Tengely felőli láthatárt, a társulatot megtámadták. Nem volt valami nagy dráma; miután áttaszigálták az ekhós szekereket egy gázlón, lepihentek egy liget árnyékában, s fák hirtelen rablókat teremtek.
Hwel végignézett egy féltucatnyi szedett-vedett, rozsdás penge vonalán. Tulajdonosaik kissé bizonytalannak tűntek afelől, hogy mi a következő teendő.
— Van valahol egy elismervényünk… — kezdte a törpe.
Tamasján megbökte.
— Ezek nem látszanak Céhbeli tolvajoknak — sziszegte. — Szerintem határozottan szabadúszónak néznek ki.
Szép is lenne azt mondani, hogy a haramiák kapitánya fekete szakállas, hetvenkedő, brutális férfi volt, feje körül vörös sállal, fél fülében aranykarikával, s olyan állal, amivel edényt lehetne súrolni. Igazából ez gyakorlatilag kötelező. S valóban, így is volt. Hwel azt gondolta, hogy a faláb már enyhe túlzás, de a fickó nyilvánvalóan rendesen fölkészült a szerepre.
— Hát akkor — mondta a haramiák kapitánya. — Vajon mit fogtunk, és van-e nekik pénzük?
— Színészek vagyunk — válaszolta Tamasján.
— Ami meg kéne válaszolja mindkét kérdést — jegyezte meg Hwel.
— Csak semmi visszavágás! — vakkantotta a bandita. — Voltam már városban, voltam bizony. Fölismerem a talpraesett visszavágást, és — félig követői felé fordult, megemelintve egyik szemöldökét, hogy jelezze, a következő megjegyzés roppant szellemes lesz —, ha nem vigyáztok, magam is tehetek néhány metsző megjegyzést.
Halotti csönd volt mögötte; amíg nem intett türelmetlenül a kardjával.
— Rendben van — folytatta a bizonytalan kacarászás kórusával a háttérben. — Beérjük az összes aprópénzzel, értéktárggyal, élelemmel, és ruhával, amitek van.
— Mondhatok valamit? — érdeklődött Tamasján.
A társulat elhátrált tőle. Hwel lemosolygott a lábára.
— Irgalomért fogsz könyörögni, mi? — kérdezte a rabló.
— Úgy van.
Hwel a zsebe mélyére dugta kezét, fölnézett az égre, bajsza alatt fütyörészett, s mindent elkövetett, hogy szélesen el ne vigyorodjék. Tudatában volt, hogy a többi színész is várakozástelin tekint Tamasjánra.
El fogja szavalni nekik a kegyelemért esedező beszédet A Troll Történeté-ből, gondolta…
— Az érv, amit szeretnék fölhozni, az, hogy — mondta Tamasján, s tartása némileg megváltozott, hangja elmélyült, jobb keze színpadiasan előrelendült. — „A férfi értéke nem vitézi tetteken múlik, Avagy fosztogatásnak tüzes éhén…”