Pont olyan lesz, mint amikor az az ipse megpróbált kirabolni minket Sto Latban, gondolta Hwel. Ha azzal végződik, hogy odaadják nekünk a kardjaik, mi a francot fogunk velük kezdeni? És olyan kínos, amikor könnyekre fakadnak.
Ez volt az a pillanat, amikor a világ körülötte zöldes árnyalatot öltött, s azt gondolta, ki tud venni, pont a hallás leghatárán, más hangokat is.
— Férfiak kardokkal, Néne!
— „…ragyogó kardokkal hasítják szét a világcsodát…” — szavalta Tamasján, s a hangok a képzelet legszélén azt mondták. — Az én királyom nem fog senkinek se könyörögni. Add ide azt a tejesköcsögöt, Magrat.
— „…a részvét szíve, a csók…”
— Azt a nagynénémtől kaptam ajándékba!
— „…eme ékszerek ékszere, eme koronák koronája.”
Csönd támadt. Egyik-másik haramia kezébe temetett arccal halkan zokogott.
A főnök megszólalt.
— Ennyi volt?
Életében először, Tamasján nem tudott se köpni, se nyelni.
— Hát igen — felelte. — Ööö. Szeretné, ha elismételném?
— Nem volt rossz beszéd — ismerte el a bandita. — De nem értem, mi köze hozzám. Én gyakorlatias ember vagyok. Adjátok ide az értéktárgyaitok!
Kardja fölemelkedett, míg egy szintbe nem került Tamasján torkával.
— És ti többiek ne álljatok itt, mint valami idióta — tette hozzá. — Gyerünk már! Vagy annyi a fiúnak.
Kökéndi, a növendék, óvatosan jelentkezett.
— Mi az? — vakkantotta a haramia.
— B-biztos b-benne, uram, hogy figyelmesen hallgatta?
— Nem mondom még egyszer! Vagy hallani fogom a pénz csörgését, vagy ti fogtok bugyborékolást hallani!
Amit aztán mindnyájan ténylegesen hallottak, az süvítő zaj volt, magasan fönn a levegőben, s aztán a reccsenést, amikor a tejesköcsög, csupa zúzmara a felsőbb légrétegek jegétől, lezuhant az égből a kapitány sisakjának csúcsára.
A megmaradt útonállók egyeden pillantást vetettek az eredményre, és elmenekültek.
A színészek lebámultak a hanyatt fekvő banditára. Hwel csizmájával megpiszkált egy megfagyott tejkockát.
— Nicsak, nicsak — mondta elhaló hangon.
— Egyáltalán nem vett figyelembe! — suttogta Tamasján.
— Született kritikus — hümmögött a törpe. Kék-fehér köcsög volt. Fura, mennyire szembeötlenek egyes apró részletek ilyen alkalmakkor. Korábban többször összetörhetett, mert látta, hogy a darabkákat gondosan összeragasztották. Valaki tényleg nagyon szerethette ezt a tejeskancsót.
— Amivel itten dolgunk van — jelentette ki, összekaparva némi logikafoszlányt —, az valami bizarr forgószél. Nyilvánvalóan.
— De tejesköcsögök nem potyognak az égből! — tiltakozott Tamasján, szemléltetve ezzel az elképesztő emberi tehetséget a nyilvánvaló tagadására.
— Erről nem tudok. Hallottam már halakról, békákról, és sziklákról — felelte Hwel. — Semmi sem zárja ki a cserépedényeket — elkezdett magához térni. — Csak egyike azoknak a rendkívüli jelenségeknek. A világnak ezen a részén állandóan előfordulnak, nincs bennük semmi rendellenes. Nyilvánvalóan.
Visszaszálltak a szekerekre, s szokatlan csöndben utaztak tovább. Az ifjú Kökéndi összeszedegette a köcsög minden darabját, amit csak meg tudott találni, gondosan elhelyezte őket a kellékes ládában, s a nap hátralevő részében az eget leste, egy cukortartót remélve.
Az ekhós szekerek fölkínlódták maguk a Kostető poros meredekjein, puszta porszemcsék a kristály homályos üvegében.
— Szerintetek jól vannak? — kérdezte Magrat.
— Összevissza vándorolnak szerteszét — felelte Néne. — Lehet, hogy értenek a színészkedéshez, de az utazásról még van mit tanulniuk.
— Olyan szép köcsög volt — siránkozott Magrat. — Manapság már nem is lehet olyat szerezni. Úgy értem, ha megmondtad volna, mi jár a fejedben, ott volt az a vasaló a polcon.
— Az élet több tejesköcsögöknél.
— A karimája körül százszorszép minta is volt.
Néne füle botját se mozgatta.
— Azt hiszem — közölte —, hogy ideje vetnünk egy pillantást erre az új királyra. Közelről — vihogott egyet.
— Néne, te vihogtál — jegyezte meg sötéten Magrat.
— Nem is! Az csak — Néne megfelelő szót keresgélt — kuncogás volt.
— Fogadok, hogy hajdanában Fekete Alissz vihogni szokott.
— Jobban teszed, ha őrizkedsz attól, hogy úgy végezd, mint ő — vetette oda Ángyi a tűz mellől. — A végén egy kissé fura lett, tudod. Mérgezett almák meg ilyesmik.
— Csak mert kissé… kissé ridegen kuncogtam — húzta föl az orrát Néne. Úgy érezte, hogy indokolatlanul védekezik. — Különben is, nincs semmi rossz a vihogásban. Mértékkel.
— Szerintem — nyilvánított véleményt Tamasján —, eltévedtünk.
Hwel fölnézett a perzselődő bíborszínű tenyérre, ami egész a Kostető égnek meredő csúcsaiig fölhúzódott. Még a nyár derekán is hózászlók lengedeztek a legmagasabb ormokról. A leírható szépség tájképe terült el körülöttük.
Méhek szorgoskodtak a csapás melletti kakukkfűben, vagy legalábbis arra törekedtek, hogy szorgosnak látszódjanak és hallatszanak. Felhővetette árnyékok villantak át a havasi réteken. Az a fajta nagy, üres csönd uralkodott, amit csak olyan környezet hoz létre, amiben nem csak hogy nincsenek emberek, de szükség sincs rájuk.
Vagy útjelző táblákra.
— Már tíz mérfölddel ezelőtt eltévedtünk — közölte Hwel. — Kellene legyen egy új szó arra, amit most csinálunk.
— Azt mondtad, hogy a hegyeket átlyuggatják a törpetárnák — folytatta Tamasján. — Azt mondtad, hogy egy törpe mindig képes megállapítani, hol is van a hegyekben.
— A föld alatt, azt mondtam. Csak kőzetrétegek és sziklaképződmények kérdése. De nem a felszínen. Az egész táj belelóg a képbe.
— Áshatunk neked egy gödröt — ajánlotta Tamasján.
Ám ragyogó idő volt, s elég kellemes ahhoz, hogy — miközben az út keresztülkanyargott az erdő előretolt bástyái, a bürök- és cirbolyacsoportok, között — hagyják az öszvéreket saját tempójukban bandukolni. Az ösvény, Hwel úgy érezte, csak elvezet valahova.
Ez a földrajzi vélelem már sok ember halálát okozta. Az utak nem szükségszerűen vezetnek valahova, csak valahol el kell kezdődjenek.
— Eltévedtünk, igaz? — kérdezte Tamasján valamivel később.
— Ugyan, dehogy.
— Hát akkor hol vagyunk?
— A hegyekben. Teljesen világos bármilyen térképen.
— Meg kéne álljunk, hogy megkérdezzünk valakit.
Tamasján körbepillantott a hullámos tájon. Valahol egy magányos póling bömbölt, vagy esetleg egy borz — Hwel egy csöppet homályosan emlékezett vidéki dolgokra, legalábbis azokra, amik a mészkőrétegnél magasabban helyezkednek el. A napnál világosabb, hogy nincs más emberi lény sokmérföldes körzetben.
— Kire gondoltál? — tudakolta.
— Arra a fura kalapos öregasszonyra — mutatott oda Tamasján. — Már figyelem egy ideje. Állandóan lebukik egy bokor mögé, amikor azt hiszi, hogy megláttam.
Hwel megfordult, és lenézett egy szederbokorra, ami ide-oda ingott.
— Halló, mamus!