A bokor egy fölháborodott fejet sarjadzott.
— Kinek a mamusa? — firtatta.
Hwel habozott.
— Csak amolyan beszédfordulat, asszonyság… kisasszony…
— Úrnő — csattant föl Mállotviksz Néne. — Szegény, öreg rőzsegyűjtő nénike vagyok — tette hozzá kihívóan. Megköszörülte a torkát. — Nagy ég! — folytatta. — Jaj, de megijesztett, ifiúr. Szegény öreg szívem.
A szekerek felől csönd válaszolt. Aztán Tamasján megszólalt:
— Tessék?!
— Mi? — értetlenkedett vissza Néne.
— Szegény öreg szíve mi' csinál?
— Mi van a szegény öreg szívemmel? — érdeklődött Néne, aki nem volt hozzászokva ahhoz, hogy vénasszonyt alakítson, s igen behatárolt repertoárral rendelkezett e téren. Ám az ifjú, boldogulásuk kereső, szerencsét próbáló királyfiakat hagyományosan megsegítik titokzatos, rőzsegyűjtögető öregasszonyok, s neki esze ágában se volt ellenszegülni a hagyománynak.
— Csak az, hogy megemlítette — felelte Hwel.
— Nos, mindegy, nem érdekes. Nagy ég. Úgy vélem, kendtek Lancrét keresik — zsémbelt Néne, sebtében, hogy mihamarabb a lényegre térjenek.
— Hát igen — válaszolta Tamasján. — Egész álló nap.
— Túljöttetek rajta — jelentette ki Néne. — Menjetek vissza úgy két mérföldet, és forduljatok rá a jobboldali ösvényre, a fenyőállományon túl.
Kökéndi megráncigálta Tamasján ingét.
— Amikor t-találkozol egy t-titokzatos idős h-hölggyel az úton — mondta. — Föl kell ajánlanod, hogy m-megosztod vele az ennivalód. Vagy át k-kell segítsd a folyón.
— Valóban?
— R-rettenetes b-balszerencse, ha nem.
Tamasján udvariasan Nénére mosolygott.
— Megosztaná velünk az ebédünk, mamu… anyju… naccsád?
Néne habozott.
— Mi lesz az?
— Füstölt hús.
A boszorkány megrázta a fejét.
— Köszönöm, nem — hárította el nyájasan. — Fölfúvódom tőle.
Sarkon fordult, s elindult a bokrok közt.
— Átsegíthetjük a folyón, ha óhajtja — kiáltotta utána Tamasján.
— Milyen folyón? — firtatta Hwel. — Itt állunk a fenyéren, mérföldekre nincs egyetlen folyó se.
— A m-magad oldalára k-kell állítsd őket — motyogta Kökéndi. — Akkor s-segítenek rajtad.
— Talán meg kellett volna kérjük, hogy várjon itt, amíg mi megyünk és keresünk egyet — fanyalgott Hwel.
Megtalálták az elágazást. Az erdőbe vezetett, amit olyan sok nyomdokvonal keresztezett, mint egy rendező pályaudvart, olyan erdőbe, ahol a tarkód közli veled, hogy a fák utánad fordultak, és téged bámulnak miközben caplatsz, s az ég nagyon magasnak látszik, és még annál is távolibbnak. A meleg idő dacára nyirkos, áthatolhatatlan sötétség lebegett a fatörzsek közt, amelyek olyannyira az ösvény köré tömörültek, mintha szándékukban állt volna teljesen kiirtani.
Hamarosan újra eltévedtek, s úgy döntöttek, hogy olyan helyen eltévedni, ahol azt se tudod, hol vagy, sokkal rosszabb, mint eltévedni a szabad ég alatt.
— Adhatott volna sokkal részletesebb útbaigazítást — morogta Hwel.
— Mint például forduljon a következő banyához — fűzte hozzá Tamasján. — Odanézz!
Kihúzta magát a bakon.
— Hello, jóassz… vénassz… — reszkírozta meg.
Magrat hátralökte a kendőjét.
— Csupán egyszerű rőzsegyűjtögető — acsarogta. Föltartott egy ágat bizonyítéknak. Több órányi várakozás, ami alatt csakis fákhoz szólhat az emberlánya, mit sem javított kedélyállapotán.
Kökéndi megbökte Tamasjánt, aki bólintott, s arcára behízelgő mosolyt rögzített.
— Megosztaná velünk az ebédünk, mam… jóassz… kisasszony? — kérdezte. — Attól tartok, csak füstölt húsunk van.
— A hús rendkívül rosszat tesz az emésztőrendszernek — világosította föl Magrat. — Ha látnátok a saját vastagbeletek belsejét, teljesen elborzadnátok.
— Azt meghiszem — motyogta Hwel.
— Tudtátok azt, hogy egy felnőtt férfi állandóan akár öt fontig terjedő súlyú megemésztetlen véres húst hordoz a beleiben? — közölte Magrat, akinek táplálkozástanra vonatkozó ismeretterjesztő előadásai köztudomásúan azt okozták, hogy teljes családok rejtőztek el a pincében, míg végre el nem ment. — Míg ellenben a fenyőmandula és napraforgómag…
— Nincs véletlenül egy folyó a közelben, amin esetleg átsegíthetnénk? — tudakolta kétségbeesetten Tamasján.
— Ne bolondozz! — intette Magrat. — Csak egyszerű rőzsegyűjtő nénike vagyok, nagy ég, ágakat szedegetek, s netántán útba igazítok eltévedt vándorokat a Lancréba vezető úton.
— Á — sóhajtott Hwel —, gondoltam, hogy ide lyukadunk ki.
— Ott elöl az elágazásnál forduljatok balra, s utána jobbra a nagy sziklánál, amin van egy repedés, el sem lehet téveszteni — magyarázta Magrat.
— Remek — morrant Hwel. — Hát akkor nem is tartjuk föl tovább, biztos rengeteg fát kell még összeszedjen, és így tovább.
Füttyentett az öszvéreknek, hogy ballagjanak tovább, s magában zsörtölődött.
Amikor egy órával később az ösvény elfogyott háznagyságú sziklák között, Hwel gondosan lerakta a gyeplőt, s keresztbe tette a karját. Tamasján rámeredt.
— Most mit csinálsz?
— Várok — válaszolta komoran a törpe.
— Hamarosan be fog sötétedni.
— Nem leszünk itt sokáig — felelte Hwel.
Végül Ogg Ángyi föladta, s előbújt a sziklája mögül.
— Csak füstölt hús van, megértette? — förmedt rá Hwel. — Eszi, nem eszi, nem kap mást, oké? Na már most… merre van Lancre?
— Egyenesen tovább, balra a vízmosásnál, aztán rátértek a hídhoz vezető ösvényre, el se lehet téveszteni — vágta rá Ángyi.
Hwel megmarkolta a gyeplőt.
— Elfeledkezett a nagy égről.
— A francba. Bocsánat. Nagy ég!
— És maga is szerény rőzseszedegető öregasszony, arra számítok — folytatta Hwel.
— Jól kiszúrtad, fiam — felelte vígan Ángyi. — Pedig ami azt illeti, csak mostanában kezdtem bele.
Tamasján oldalba bökte a törpét.
— Megfeledkeztél a folyóról — emlékeztette. Hwel csúnyán nézett rá.
— Ó, igen — mormogta. — És itt várhat, amíg elmegyünk, és keresünk egy folyót.
— Amin aztán átsegítjük — tette hozzá segítőkészen Tamasján.
Ogg Ángyi ragyogó mosollyal ajándékozta meg őket.
— Van rajta egy teljesen megfelelő híd — jelentette ki. — De nem utasítanám el, ha elvinnétek egy darabon. Húzódj arrébb.
Hwel legnagyobb bosszúságára Ogg Ángyi fölkapta a szoknyája alját, s fölküzdötte magát a bakra, ahol betelepedett Tamasján és a törpe közé, addig fészkelődve, mint valami osztrigabontó kés, míg övé nem lett az ülés fele.
— Szó volt valami füstölt húsról — mondta. — Mustár nincs hozzá, mi?
— Nincs — felelte barátságtalanul Hwel.
— Ki nem állhatom a füstölt húst fűszerek nélkül — társalkodott Ángyi. — De azért add csak ide — Kökéndi szótlanul odanyújtotta a kosarat a trupp vacsorájával. Ángyi fölemelte a fedelét, s kritikusan fölmérte a tartalmat.
— Ez a sajt már nem egészen kifogástalan — jelentette ki. — Minél hamarabb meg kell enni. Mi van a bőrkulacsban?
— Sör — bökte ki Tamasján, egy másodperc töredékével az előtt, hogy Hwel nagy lélekjelenléttel azt mondta:
— Víz.
— Állati gyönge vacak — állapította meg Ángyi végül. Kotorászott köténye zsebében a dohányzacskója után.