— Van valakinek tüze? — érdeklődött.
Két színész is odakínált egy levél gyufát. Ángyi bólintott, s eltette a dohányzacskót.
— Pompás — mondta. — Na akkor, van valakinek dohánya?
Fél órával később az ekhós szekerek már átzötyögtek a Lancre-hídon, a kijjebb fekvő tanyaházak közt, és a királyság nagyját képező erdőn.
— Ez lenne az? — firtatta Tamasján.
— Hát, nem az egész — válaszolta Ángyi, aki azért ennél több lelkesedésre számított. — Sokkal több van belőle az amotti hegyek mögött. De ez a lapos része.
— Maga ezt laposnak nevezi?
— Laposkás — törődött bele Ángyi. — De a levegő kristálytiszta. Az ott fönn a palota, ahonnan kitűnő kilátás nyílik a környező tájra.
— Úgy érti, az erdőre.
— Meglátod, meg fogod szeretni — biztatta Ángyi.
— Egy kissé kicsi.
Ángyi ezen eltűnődött. Csaknem egész életét Lancre határain belül élte le. Mindig is pont jó méretűnek vélte.
— Csecse — jelentette ki. — Mindenhol kézre esik.
— Hol van itt mindenhol?
Ángyi föladta.
— Közel mindenhez.
Hwel nem szólt semmit. A levegő tényleg tiszta volt, úgy gördült le a Kostető megmászhatatlan lejtőiről, mint valami arcüregmosás, s a magasan fekvő erdők gyantaillatával terhes. Áthaladtak a kapuján annak, amit itt fönn valószínűleg városnak neveznek, a világpolgár, amivé mostanra lett, úgy döntött, hogy odalenn a síkságon ezt semmivel se tartanák többre beépítetlen területnél.
— Van ott egy kocsma — jegyezte meg Tamasján kétségek közt.
Hwel követte pillantását.
— Igen — erősítette meg végül. — Igen, valószínűleg az.
— Hol fogjuk eljátszani a darabot?
— Nem tudom. Azt hiszem, az a legokosabb, ha fölküldünk a kastélyba, és tudatjuk, hogy itt vagyunk — Hwel megvakarta az állát. — A Bolond azt mondta, hogy a király vagy akárki látni akarja a szövegkönyvet.
Tamasján körbenézett Lancre városában. Elég békésnek látszott. Nem olyan helynek tűnt, ahonnan napszálltakor kikergetik a színészeket. Ahhoz kellett volna lakosság.
— Ez a királyság fővárosa — mutatott rá Ogg Ángyi. — Bizonyára föltűnt, milyen szabályosan megtervezettek az utcák.
— Utcák? — lepődött meg Tamasján.
— Utca — helyesbített Ángyi. — Valamint igen jó állapotban lévő házak, alig kőhajításnyira a folyótól…
— Hajítás?
— Ejtés — ismerte el Ángyi. — Rendben tartott szemétdombok, látod, és kiterjedt…
— Naccsád, mi szórakoztatni jöttünk a várost, nem megvásárolni — közölte Hwel.
Ogg Ángyi oldalvást Tamasjánra sandított.
— Csak azt akartam, hogy lássátok, milyen vonzó város — mondta.
— Naccsád lokálpatriotizmusa becsületére válik naccsádnak — jegyezte meg Hwel. — És most, legyen szíves, szálljon le a szekérről. Biztos vagyok benne, hogy naccsádnak még rőzsét kell gyűjtögetnie. Nagy ég.
— Igen hálás vagyok a kóstolóért — mászott le Ángyi.
— Étkezésekért — helyesbített Hwel.
Tamasján megbökte.
— Udvariasabbnak kell lenned — szólt rá. — Sose tudhatod — odafordult Ángyihoz. — Köszönjük szépen, jóassz… ó, már elment.
— Azért jöttek, hogy teátrumozzanak — jelentette ki Ángyi.
Ángyi legnagyobb bosszúságára Mállotviksz Néne folytatta a bab pucolását a napfényben.
— Mi az? Nem mondasz semmit? Rájöttem dolgokra — közölte. — Összeszedtem némi információt. Nem üldögéltem levesnek való…
— Főzelék.
— Szerintem ez fontos — húzta föl az orrát Ángyi.
— Miféle teátrumot?
— Nem mondták. Valamit a hercegnek, azt hiszem.
— Mire kell neki egy teátrum?
— Azt se árulták el.
— Valószínűleg csak cselfogás, hogy bejusson a kastélyba — mondta Néne sokattudón. — Nagyon ravasz ötlet. Láttál valami érdekeset a szekereken?
— Csak dobozokat, meg batyukat, meg hasonlókat.
— Tele lesznek páncéllal meg fegyverekkel, erre mérget vehetsz.
Ogg Ángyi kételkedni látszott.
— Szerintem nem valami nagyon hasonlítanak katonákra. Mind rettenetesen fiatal és pattanásos.
— Cseles. Arra számítok, hogy a darab közepén a király kinyilvánítja nyilvánvaló elhivatottságát, pont ott mindenki orra előtt. Okos terv.
— Van még valami — Ángyi fölvett egy babhüvelyt, s rágcsálni kezdte. — Nem úgy néz ki, hogy különösebben kedvelné az országot.
— Naná, hogy kedveli. A vérében van.
— A szebbik úton hoztam őket. Cseppet se imponált neki.
Néne habozott.
— Valószínűleg gyanakodott rád — következtetett. — Valószínűleg túlságosan elérzékenyült ahhoz, hogy megszólaljon.
Letette a tál zöldbabot, s elgondolkozva méregette a fákat.
— Dolgozik még valaki a családodból odafönn a kastélyban? — kérdezte.
— Fruzsink és Borkánk kisegítenek a konyhában, amióta a szakács becsavarodott.
— Remek. Beszélek Magrattal. Azt hiszem, ezt a teátrumot látnunk kell.
— Tökéletes — jelentette ki a herceg.
— Köszönöm — felelte Hwel.
— Teljes pontossággal eltalálta, amit arról a szörnyűséges balesetről írt — bókolt a herceg. — Mintha csak ott lett volna. Ha. Ha.
— De nem volt ott, ugyebár? — firtatta Lady Felmet előrehajolva, s szúrósan meredve a törpére.
— Csak használtam a képzeletem — tiltakozott sietve Hwel. A hercegné komoran fixfírozta, azt sejtetve, a képzelete roppant szerencsésnek tarthatja magát, hogy nem rángatják ki az udvarra, hogy magyarázatát adja viselkedésének négy fölbőszült lónak meg kötelékeknek.
— Teljesen pontos — szögezte le a herceg, fél kézzel lapozgatva. — Ez teljesen, teljesen, teljesen úgy van, ahogy megtörtént.
— Meg fog történni — csattant föl a hercegné.
A herceg ismét lapozott egyet.
— És te is benne vagy, kincsem — ámult. — Döbbenetes. Szóról szóra úgy van, ahogy majd emlékezni fogok az egészre. Látom, szerepelteti benne a Halált is.
— Mindig népszerű — árulta el Hwel. — Az emberek számítanak rá.
— Milyen hamar tudnák előadni?
— Színpadra vinni — helyesbített Hwel, s hozzáfűzte. — Már elpróbáltuk. Amilyen hamar csak akarják — és akkor eltűzhetünk innen, mondta magának, el a szemedtől, ami olyan, mint a nyers tojás, meg ettől a női hegytől veres ruhában, és ettől a kastélytól, ami úgy viselkedik, mintha mágnesként vonzaná a szelet. Ez nem úgy fog bekerülni az irodalomtörténetbe, mint a legjobb színművem, ennyit biztosan tudok.
— Mit is mondtunk, mennyit fogunk fizetni érte? — tudakolta a hercegné.
— Azt hiszem, további száz ezüstről volt szó — válaszolta Hwel.
— Minden garast megér — nyilatkozta a herceg.
Hwel sietve távozott, még mielőtt a hercegné alkudozni kezdhetett volna. Bár, úgy érezte, boldogan fizetne azért, hogy kijusson ebből az országból. Csecse, gondolta. Az istenekre, hogyan képes bárki is szeretni egy ilyen helyet?
A Bolond a tavas réten várakozott. Vágyódva bámulta az eget, s azon tűnődött, hol a fenébe' lehet Magrat. A lány azt mondta, ez az ő helyük; a tény, hogy néhány tucat tehénnel kellett megossza jelen pillanatban, láthatólag nem változtatott semmit.