Csak egyszer, gondolta, csak egyetlen egyszer. Hadd sikerüljön, csak egyetlen egyszer.
Kinyitotta szemét, s rámeredt a boszorkákra.
— Mi végre totojáztok itt? — kiabálta. — Takarodjatok ki oda, és átkozzátok meg őket!
Nézte, ahogy kiszáguldanak a színpadra, aztán Tamasján gyöngéden megveregette a fejét.
— Hwel, nincs korona.
— Hmm? — szólt a törpe, akinek elméje mennydörgő-és-villámló gépek konstruálásának módozataival birkózott.
— Nincs korona, Hwel. Muszáj, hogy koronát viseljek.
— Természetesen van korona. Egy nagy azzal a piros üveggel, roppant imponáló, használtuk azon a helyen, aminek az a nagy főtere van…
— Azt hiszem, ott felejtettük.
Újabb bádoghangú mennydörgés hallatszott, ám, ennek ellenére, Hwelnek az a része, amely a darabban élt, meghallott egy el-elakadó hangot a színpadról. Odairamlott a színfalakhoz.
— …számos csecsszopót fojték már meg… — sziszegte, s visszainalt.
— Nos hát akkor, keríts egy másikat — mondta bizonytalanul. — A kellékes ládából. Te vagy a Gonosz Király, muszáj legyen koronád. Siess már, fiam, néhány perc múlva színpadra lépsz. Rögtönözz.
Tamasján visszatévelygett a ládához. Koronák közt nőtt föl, nagy arany koronák közt, amelyek fából és gipszből készültek, a legkiválóbb minőségű üveggel telehintve. Mi több, a Szakmai Hozzáértés kalapkarimáján fogzott. De a legtöbbet a Corongban hagyták. Színpadi tőröket és koponyákat és vázákat húzott elő, az évek hordalékát s akkor, pont a láda fenekén, ujjai rázárultak valami vékonyra és korona alakúra, amit soha senki nem akart föltenni, mert olyan kevéssé hasonlított egy igazi koronára.
Jól hangzana, ha azt mondhatnánk, hogy életre kelt a fiú kezében. Talán úgy is történt.
Néne olyan mozdulatlan ült, akár egy szobor, s csaknem olyan fagyosan. A ráeszmélés borzalma fokozatosan elárasztotta.
— Ezek mink vagyunk — mondta. — A hülye katlan körül. Ez minket akar jelenteni, Gytha.
Ogg Ángyi habozott egy dióval félúton ínye felé. A szavakat hallgatta.
— Soha sem okoztam senkinek hajótörést! — méltatlankodott. — Most mondták, hogy ők hajótörést okoztak! És én soha!
Fönn a toronyba Magrat könyökével a Bolond bordái közé döfött.
— Zöldes arcpír — mondta, a 3. Bozorkára meredve. — Én nem így nézek ki. Nem, ugye?
— Egyáltalán nem — felelte a Bolond.
— És az a haj!
A Bolond kilesett a pártázat résein, mint valami túl mohó vízköpő.
— Szalmának tűnik — jegyezte meg. — És nem is nagyon tiszta.
Tétovázott, ujjaival piszkálgatva a mohabontotta követ. Mielőtt elindult volna a nagyvárosból, kért Hweltől néhány alkalmatos szót, amiket egy fiatal hölgyhöz lehet intézni, s egész úton hazafelé magolta őket. Most vagy soha.
— Szeretném tudni, szabadna-e téged egy nyári naphoz hasonlítani. Mert… nos, június tizenkettedike például egész szép volt, és… Ó. Hova tűntél?
Verenc király széke szélét markolta, ujjai átcsusszantak rajta. Tamasján parádézott föl a színpadra.
— Ez ő, igaz? Ez a fiam?
A föltöretlen dió kipottyant Ogg Ángyi ujjai közül, s elgurult. Bólintott.
Verenc felé fordította elkínzott, átlátszó arcát.
— De mit csinál? Miket mond?
Ángyi fejét rázta. A király eltátott szájjal hallgatta, amikor Tamasján, rákmódra átbicegve a színpadon, belevágott legfontosabb monológjába.
— Azt hiszem, ő téged akar megjeleníteni — vélte Ángyi hűvösen.
— De hát én sose jártam úgy! Miért van púp a hátán? Mi történt a lábával? — Odahallgatott egy keveset, aztán elszörnyedt hangon hozzátette. — És én egész biztosan nem cselekedtem semmi ilyet! Vagy olyat. Miért mondja azt, hogy azt tettem?
A tekintet, amit Ángyira vetett, tele volt esedezéssel. A boszorkány vállat vont.
A király fölnyúlt, leemelte fantomkoronáját, és megvizsgálta.
— És az én koronám viseli! Nézze, ez az! És azt mondja, hogy én elkövettem mindazt a… — egy pillanat szünetet tartott, hogy hallja a legutóbbi párverset, s hozzáfűzte. — Rendben. Lehet, hogy azt tényleg megtettem. Tehát fölgyújtattam néhány viskót. De hát mindenki úgy csinál! Különben is, jót tesz az építőiparnak.
Visszatette a kísérteties koronát a fejére.
— Miért mondja mindezen dolgokat rólam? — esengett.
— Ez művészet — felelte Ángyi. — Ez hogyishívják, tükröt tart az életnek.
Néne lassan megfordult, hogy a közönségre nézzen. Az előadást bámulták, elragadtatott arccal. A szavak átcsaptak fölöttük az izgatott légkörben. Ez a való. Valóságosabb, mint a valóság. Ez a történelem. Lehet, hogy nem igaz, de annak ehhez semmi köze.
Néne sose szentelt sok figyelmet a szavaknak. Azok olyan súlytalanok. Most azt kívánta, bárcsak több időt fordított volna rájuk. A szavak valóban anyagtalanok. Olyan lágyak, mint a víz, de olyan erőteljesek is, mint a víz, s most átáramlottak a közönségen, alámosva az igazságszeretet gátjait, elsodorva a múltat.
Azok ottan mink vagyunk, gondolta. Mindenki tudja, hogy kik vagyunk valójában, de azokra a dolgokra fog mindenki emlékezni — három locsi-fecsi vén csoroszlya csúcsos kalapban. Mindaz, amit valaha is tettünk, mindaz, akik valaha is voltunk, többé nem fog létezni.
Ránézett a király kísértetére. Nos, nem volt rosszabb a többinél. Ó, lehet, hogy leégettetett néhanap egy-egy kunyhót, egy amolyan oda se figyelő módon, de csak amikor tényleg dühös volt valami miatt, és bármikor abba tudta volna hagyni, ha akarja. Ahol megsebezte a világot, olyan sebeket ejtett rajta, amelyek begyógyulnak.
Akárki írta ezt a Teátrumot, tisztában volt a mágia alkalmazásával. Még én is elhiszem, ami történik, pedig én tudom, hogy nincs benne egy csöpp igazság sem.
Ez a Művészet, amint Tükröt tart az Életnek. Ez az oka, amiért minden pont fordítva van.
Vesztettünk. Nincs semmi, amit tehetnénk ez ellen anélkül, hogy pontosan azzá váljunk, amik nem vagyunk.
Ogg Ángyi erőteljesen megbökte a bordái közt.
— Hallottad ezt? — kérdezte. — Az egyikük azt mondta, hogy kisdedeket tettünk a katlanba! Nem fogok itt ülni, és eltűrni, hogy azt mondják, kisdedeket tettünk a katlanba!
Néne megragadta a kendőjét, amikor a másik megpróbált fölállni.
— Ne tégy semmit! — sziszegte. — Attól csak rosszabbak lesznek a dolgok.
— „Árokban szülészkede a vasorú bába”, azt mondták. Az a fiatal Mili Csipkebogyó lesz, aki nem mert szólni az anyukájának, s kiment rőzsét szedni. Egész éjjel fönn voltam vele — morgolódott Ángyi. — Gyönyörű kislánya lett, az bizony. Az egész rágalom! Mi az a vasorú? — tette hozzá.
— Szavak — mormolta Néne, félig-meddig önmagának. — Ez marad csak a végén. Szavak.
— És most jön egy fickó egy harsonával. Mit fog csinálni? Ó. Vége az Első Felvonásnak — mondta Ángyi.
A szavakat nem fogják elfelejteni, gondolta Néne. Van bennük erő. Átkozottul jó szavak ahhoz képest, hogy csak szavak.
Újabb mennydörgés-zörgés hallatszott, ami azzal a csörömpöléssel ért véget, amit például okozhat egy, a kézből kiesett és falnak csapódó bádoglemez.
A színpadon kívüli világban a hőség úgy nehezedett rá a levegőre, mint valami dunyha, kipréselve magát az életet belőle. Néne látta, hogy egy lakáj a herceg füléhez hajol. Nem, nem fogja megszakítani a darabot. Persze, hogy nem. Azt akarja, hogy szabályosan zajoljék le minden.