A herceg minden bizonnyal megérezte tarkóján a boszorkány tekintetének hevét. Megfordult, rászegezte szemét, s fura kis mosolyt vetett rá. Aztán megbökte feleségét. Mindketten fölnevettek.
Mállotviksz Néne gyakran volt mérges. Ezt egyik erősségének tekintette. Az igaz düh a világ nagy alkotóerőinek egyike. De az ember meg kell tanulja uralni. Ami azt jelenti, hogy nem hagyhatod elszivárogni. Azt jelenti, hogy gondosan gátak közé szorítod, engeded, hogy kialakuljon a nyomás, hagyod, hogy a tudat egész völgyeit elöntse, s akkor, amikor már az egész építmény összeomlani látszik, megnyitsz egy kicsiny csővezetéket az alján, s hagyod, hogy a harag vaskemény gőze áramot adjon a bosszú turbináinak.
Érezte maga alatt az ország földjét, még több lábnyi alapozáson, kockakövön, egy réteg bőrön és két réteg zoknin keresztül is. Érezte, hogy várakozik.
Hallotta, hogy a király így szóclass="underline"
— A saját húsom és vérem? Miért tette ezt velem? Kérdőre fogom vonni!
Gyöngéden megfogta Ogg Ángyi kezét.
— Gyere, Gytha — mondta.
Lord Felmet hátradőlt a trónusán, s őrülten vigyorgott a világra, ami jelen pillanatban szépnek látszott. A dolgok jobban alakultak, mint legmerészebb reményeiben. Képes volt kivenni, ahogy a múlt elolvad mögötte, akár a jég tavaszi olvadáskor.
A pillanat hatása alatt visszarendelte a lakájt.
— Keresd meg az őrség kapitányát — utasította —, és mondd meg neki, hogy keresse meg és tartóztassa le a boszorkányokat.
A hercegné fölhorkant.
— Emlékszel, mi történt legutóbb, te féleszű?
— Kettőt szabadon hagytunk — válaszolta a herceg. — Ezúttal… mind a hármat. A közhangulat árapálya minket támogat. Az olyasmi befolyásolja a boszorkányokat, erre mérget vehetsz.
A hercegné reccsenve jelezte öklével, mit tart a közvéleményről.
— El kell ismerd, kincsem, hogy a kísérlet láthatólag sikeres.
— Úgy néz ki.
— Rendben van. Ne álldogálj itt, fickó. Mielőtt véget ér a darab, mondd meg neki. Azoknak a boszorkányoknak lakat alatt a helye.
A Halál megigazgatta papírmasé koponyáját a tükör előtt, megfelelő formába ráncigálta csuklyáját, hátralépett s megszemlélte az összbenyomást. Ez lesz az első nem néma szerepe. Jól akarta csinálni.
— „Rettegjetek mostan, Rövidéltű Halandók” — mondta. — „Mert én a Halál vagyok, Ki Ellen Nem… nem… nem.” Hwel, ki ellen nem?
— Ó, az istenek szerelmére, Dáfid. „Ki ellen nem véd se zár, se kapuretesz”, komolyan nem értem, hogy lehet gondod ezz… ne oda föl, ti marhák! — Hwel elcsörtetett a kulisszák mögötti zűrzavaron keresztül két okvetetlenkedő díszletmunkást üldözve.
— Jó — mondta a Halál, konkrétan senkinek. Visszapenderült a tükör elé.
— „Ki Ellen Nem… Ta-Dam Ta-Dam… se Ta-Dam Ta-Dam retesz” — motyogta tétován, s meglengette a kaszáját. A vége leesett.
— Gondolod, hogy elég félelmetes vagyok? — kérdezte, miközben megpróbálta újra fölerősíteni a véget.
Tamasján, aki a púpján üldögélt s szerette volna meginni a teáját, bátorítóan biccentett.
— Azzal semmi gond, haver — jelentette ki. — Ahhoz képest, ha te teszel látogatást, még maga a Halál se kelt félelmet. De megpróbálkozhatnál egy kicsivel több kongassál.
— Hogy érted?
Tamasján letette csészéjét. Úgy tűnt, árnyak futnak át az arcán, a szeme besüppedt, ajka felhúzódott fogairól, bőre megfeszült s elsápadt.
— ÉRTED JÖTTEM, TE RETTENETES RIPACS — intonálta, minden egyes szótag úgy zuhant helyére, akár a koporsófedél. Az arcvonásai visszaugrottak szokásos alakjukba.
— Így — felelte.
Dáfid, aki ezalatt teljesen a falhoz tapadt, kissé ellazult, s idegesen vihogott.
— Az istenekre, nem tudom, hogy csinálod — mondta. — Becsületszavamra, sose leszek olyan jó, mint te.
— Nincs benne semmi különös. És most szaladj, Hwel már így is kötözni való.
Dáfid hálás pillantást vetett rá, s elrohant, hogy segítsen a díszletek átrendezésében.
Tamasján szorongva kortyolt bele a teájába, a színfalak mögötti zajok sebesen pörögtek körülötte, mint megannyi bizonytalanság. Aggódott.
Hwel előzőleg azt állította, hogy a darab körül minden rendben van, kivéve magát a darabot. És Tamasján folyamatosan úgy érezte, hogy maga a dráma próbálja magát más formába kényszeríteni. A tudata egyfolytában más szavakat hallott, épp csak túl halkan ahhoz, hogy kivehesse őket. Majdnem olyan volt, mint kihallgatni egy beszélgetést. Jobban meg kellett emelje a hangját, hogy elfojtsa a zümmögést a fejében.
Ez így nincs rendben. Ha egyszer megírták a darabot, nos, akkor az meg van írva. Nem lenne szabad megelevenednie s elkezdeni kitekergetni magát.
Nem csoda, hogy mindenki állandóan rászorul a súgóra. A darab vonaglott a kezükben, megpróbálva megváltoztatni magát.
Jóságos istenek, boldog lesz, ha végre kikerül ebből a kísérteties kastélyból, el ettől a tébolyult hercegtől. Körbepislantott, úgy döntött, hogy még beletelik némi időbe, míg szólítják a következő felvonás szereplőit, s céltalan elténfergett frissebb levegőt keresve.
Egy ajtó engedett érintésének s kilépett a lőréses oromzatra. Belökte maga mögött az ajtót, elvágva ezzel a színpad neszeit, bársonyos némasággal helyettesítve őket. Felhőrácsok mögé börtönözve fakó naplementét látott, de a levegő olyan rezzenetlen volt, akár a tükörsima tenger, s olyan forró, mint egy kohó. A lenti erdőben valami éji madár visongott.
Elsétált az oromzat másik végébe, s lebámult a merőleges torok mélyére. Messze alant, a Lancre örökös párafelhőben forrongott.
Megfordult, s belesétált egy olyan jéghideg fuvallatba, hogy elállt a lélegzete.
Szokatlan szellők kaptak a ruhájába. Volt valami fura motyogás a fülénél, mintha valaki megpróbálna beszélni hozzá, de nem tudná eltalálni a helyes sebességet. Egy pillanatig mereven állt, hogy lélegzethez jusson, aztán elmenekült az ajtó felé.
— De mi nem vagyunk boszorkányok!
— Akkor miért néztek ki annak? Kötözzétek meg a kezük, fiúk.
— Igen, bocsánat, de mi nem vagyunk boszorkányok!
Az őrség kapitánya arcról arcra nézett. Szeme beitta a csúcsos kalapokat, a kócos, nedves szalmakazal szagú hajat, a betegesen zöldes arcszínt, és a bibircsókok tömkelegét. A herceg testőrkapitányának lenni nem az a fajta állás, ami hosszútávú karrierlehetőséget kínál azoknak, akik kezdeményező képességről tesznek tanúságot. Három boszorkányra volt kereslet, s ezek láthatólag megfelelnek a kívánalmaknak.
A kapitány nem járt színházba. Akkoriban, amikor még a serdülőkor kínjait állta ki, halálra rémítette egy bábszínházi előadás paprikajancsija, s azóta minden erejével azon volt, hogy elkerüljön bármiféle szervezett szórakoztatást, s mindenhonnan távol maradt, ahol elképzelhetően krokodilokra lehetett számítani. Az előző órácskát az őrszobában töltötte csöndes iszogatással.
— Nem azt mondtam, hogy kötözzétek meg a kezük? — csattant föl.
— Peckeljük föl a szájuk is, kap'tány?
— De ha csak meghallgatnának, mi a színházzal vagyunk…
— Igen — válaszolta a kapitány összeborzadva. — Hallgattassátok el őket.
— Kérem…
A kapitány lehajolt, s belenézett három pár ijedt szembe. Teljes testében remegett.