— Ez — mondta — az utolsó alkalom, hogy megeszitek bárkinek is a kolbászát.
Tudatában volt hogy most már a katonák is furcsálkodó pillantásokat vetnek rá. Köhintett, és megemberelte magát.
— Hát akkor rendben van, színi boszorkáim — közölte. — Eljátszottatok a darabot s most itt az ideje a vastapsnak — odabiccentett az embereinek.
— Verjétek őket vasra — mondta.
A másik három boszorkány a színpad mögötti homályban ült, kifejezéstelenül meredve a sötétbe. Mállotviksz Néne fölszedte a szövegkönyv egyik másolatát, amibe időről időre belekukucskált, mintha ötleteket keresne.
— Küllönfelle küszködések meg elkalandozások — olvasta tétován.
— Az rengeteg szörnyűséges eseményt jelent — magyarázta Magrat. — Mindig beleteszik ezeket egy színdarabba.
— Küszködések meg mik? — kérdezte Ogg Ángyi, aki addig nem figyelt.
— Elkalandozások — felelte türelmesen Magrat.
— Ó — Ogg Ángyi egy kissé földerült. — A tengerpartra lenne jó — jegyezte meg.
— Légy szíves, hallgass el, Gytha — mondta Mállotviksz Néne. — Nem neked valók. Azokat csak a küllönfellének szánják, ahogy írja. Valószínűleg azért, hogy fölépülhessen azokból a küszködésekből.
— Nem engedhetjük, hogy ez megessen — vágott közbe sietve és hangosan Magrat. — Ha ennek híre megy, a boszorkányok mindig vén banyák lesznek zöld arcpírral.
— Meg beavatkoznak a királyok belügyeibe — tódította Ángyi. — Amit mi közismerten sosem teszünk.
— Nem a beavatkozás, mint olyan, ellen van kifogásom — jelentette ki Mállotviksz Néne, állát kezébe támasztva. — Hanem a gonosz beavatkozás ellen.
— Meg az állatokkal való kegyetlenkedés ellen — mormolta Magrat. — Az az egész izé a kutyaszemről meg varangyfülről. Senki se használ olyasmit.
Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi gondosan nem néztek egymás szemébe.
— Vasorrú bába! — fakadt ki keserűen Ogg Ángyi.
— A boszorkányok nem is olyanok — folytatta Magrat. — Összhangban élünk a Természet nagy körforgásával, nem ártunk senkinek, és csúnya dolog tőlük, hogy azt mondják, de igen. Forró ólmot kéne öntsünk a csontjaikba.
A másik kettő egy bizonyos mennyiségű meglepődött csodálattal pillantott rá. A lány elpirult, noha nem zöldesen, s a térdét nézegette.
— Pityergi Komámasszony leírta a receptet — vallotta be. — Egész könnyű. Annyit kell csak csinálnod, hogy szerzel egy kevés ólmot, és…
— Nem hinném, hogy az helyénvaló lenne — jegyezte meg Néne némi belső vívódás után. — Esetleg rossz benyomást keltene egyesekben.
— De nem sokáig — mondta Ángyi sóváran.
— Nem, nem követhetünk el ilyesmit — közölte Néne, ezúttal kissé határozottabban. — Soha nem hallanánk a végét.
— Mért nem változtatjuk meg pusztán a szavakat? — javasolta Magrat. — Amikor visszajönnek a színpadra, csak rájuk hatunk, hogy elfelejtsék, amit mondaniuk kéne, s adunk nekik új szöveget.
— S föltételezem, te szakértője van a színházi szavaknak? — jegyezte meg Néne maró gúnnyal. — Azoknak odaillőnek kell lennie, különben az emberek gyanakodnának.
— Nincs abban semmi pláne — legyintett Ogg Ángyi elutasítólag. — Tanulmányoztam a dolgot. Az ember csak tadamtadam-tadamozik.
Néne fontolóra vette.
— Azt hiszem, ennél azért több van a dologban — mondta. — Azoknak a párbeszédeknek egyike-másika tényleg jó volt. Szinte semmit se értettem belőle.
— Nincs benne semmi fortély — unszolta Ogg Ángyi. — Különben is, már így is állandóan elfelejtik a szövegük. Úgy fog menni, mint a karikacsapás.
— Szájukba adjuk a szavakat? — kérdezte Magrat.
Ogg Ángyi bólintott.
— Nem tudom, menni fognak-e az új szavak — közölte. — De arra rá tudjuk őket venni, hogy elfelejtsék ezeket.
Mindketten Mállotviksz Nénére néztek, aki vállat vont.
— Esetleg érdemes megpróbálni — egyezett bele.
— A még meg sem született boszorkányok nemzedékei fogják megköszönni nekünk — jelentette ki Magrat lángolón.
— Ó, remek — mondta Néne.
— Na végre! Mit játszadoztok ti hárman? Már mindenhol kerestünk titeket!
A boszorkányok megfordulva megpillantottak egy mérges törpét, aki megpróbált föléjük tornyosulni.
— Minket? — kérdezte Magrat. — De mi nem vagyunk benne…
— De igen, benne vagytok, emlékezzetek, múlt héten toldottuk bele. Második Felvonás, Színpadi Előtér, a katlan körül. Nem kell mondanotok semmit. A működőben lévő okkult erőket szimbolizáljátok. Csak legyetek olyan gonoszak, ahogy csak telik tőletek. Gyerünk, legyetek jó fiúk. Eddig egész jól csináltátok.
Hwel Magrat fenekére csapott.
— Jó arcszíned van, Bilf — tette hozzá bátorítóan. — De az ég szerelmére, tömd ki magad jobban, még mindig nincs elég jó alakod. Remek bibircsókok, Vincell. Meg kell mondjam — lépett hátra —, olyan ocsmány egy boszorkánybanda vagytok, amilyennek a látványára az ember csak vágyhat. Derék dolog. Milyen kár, hogy ócskák a parókák. És most eridjetek. A függöny egy percen belül fölmegy. Kéz- és lábtörést!
Újabb csattanósat csapott Magrat alfelére, kissé megsajdítva ezzel kezét, s elsietett, hogy valaki mással üvöltözzön.
A boszorkányok egyike sem mert megszólalni. Magrat és Ogg Ángyi azon kapták maguk, hogy ösztönösen Néne felé fordulnak.
Aki horkantott egyet. Fölnézett. Körbenézett. Ránézett a fénylően kivilágított színpadra a háta mögött. Olyat csattantva csapta össze tenyerét, hogy az végigvisszhangzott a kastélyon, s aztán dörzsölni kezdte.
— Hasznos — jelentette ki komoran. — Akkor kezdjük a műsort!
Ángyi sértődötten Hwel után kancsított.
— Törd ki te a lábad — motyogta.
Hwel a kulisszák mögött állt, s megadta a jelet a függöny fölhúzására. Meg a mennydörgésre.
Ami nem dörgött.
— Vihar! — sziszegte olyan hangon, amit meghallott legalább a közönség fele. — Gyerünk, kezdd el!
Egy hang a legközelebbi oszlop mögül imígyen jajgatott:
— Odamentem és megtekertem a mennydörgést, Hwel! De csak kipi-kopog!
Hwel némán állt egy pillanatig, magában számolva. A társulat figyelte őt, döbbenettől — ám sajnos villámtól nem — sújtva.
Végül öklét az ég felé rázva így szólt:
— Egy vihart akartam! Csak egy vihart. Még csak nem is nagyot. Bármilyet. És most meg akarom értetni abszolút VILÁGOSAN! ELEGEM van. Vihart akarok MOST AZONNAL!
A válaszként érkező nyilalló villám a kastély tarka árnyait vakító fehérré és égő feketévé árnyalta. Ezt, végszóra, égzengés követte.
Dörgött és dörgött, megrezegtetve a kastély minden egyes kövét. Por esőzött. Egy távoli fiatorony balettozó lassúsággal letört, s pörögve-forogva puhán a szurdok éhes mélyébe hullt.
Amikor véget ért, olyan csendet hagyott maga után, ami harangzúgásként zengett.
Hwel fölnézett az égre. Óriási fekete fellegek suhantak a kastély fölött, eltakarva a csillagokat.
A vihar visszatért.
Egy örökkévalóságot töltött el mestersége tanulásával. Évekig lappangott messzi völgyekben. Órákon át gyakorolt egy gleccser előtt. Tanulmányozta a múlt nagy viharait. Tökéletesre csiszolta művészetét. És most, ma éjjel, az erre váró fogékony közönséget fergeteges rohammal fogja magával ragadni, igen, viharos sikert fog aratni.