Hwel elmosolyodott. Lehet hogy az istenek mégiscsak meghallgatták. Azt kívánta, bárcsak imádkozott volna egy igazán jó szélgépért is.
Őrjöngve hadonászott Tamasjánnak.
— Folytasd!
A fiú bólintott s belevágott legfőbb szövegébe:
— „S most hogy uralmunk teljes…”
Mögötte a színpadon a boszorkányok a katlan fölé hajoltak.
— Csak bádog, ez itten — sziszegte Ángyi. — És teli van undormánnyal.
— És a tűz csak vörös papírmasé — suttogta Magrat — Lentről olyan valódinak látszott, és csak vörös papír! Nézd, át lehet bökni rajta…
— Ne is törődj vele — mondta Néne. — Csak látszódj szorgosnak, s várj, amíg nem szólok.
Amikor a Gonosz Király és a Jóságos Herceg elkezdték a szóváltást ami majd az izgalmas Párbajjelenethez vezet feszengve vették tudomásul a hátuk mögött zajló tevékenységet s a közönség időnként fölharsanó kacagását. Egy teljességgel oda nem illő nevetésroham után Tamasján megkockáztatott egy oldalpillantást.
Az egyik boszorka darabokra szedte a tüzüket. Egy másik megpróbálta megtisztítani a katlant. A harmadik karba tett kézzel ült, és mereven őt nézte.
— „Maga a föld is fölrí a zsarnokság ellen…” — mondta Kökéndi, aztán észrevette Tamasján arckifejezését, s követte tekintetét. Elnémult.
— „És engem hí, hogy bosszút álljak” — súgta segítőkészen Tamasján.
— D-de… — suttogta Kökéndi, megpróbálva lopva odamutatni a tőrével.
— Nincs az a kincs, amiért én ilyen katlannal mutatkoznék — szögezte le Ogg Ángyi elég hangosan suttogva ahhoz, hogy az udvar végében is hallani lehessen. — Két napi súrolás egy ipari mosogatógéppel meg egy vödör homokkal, minimum.
— „És engem hí, hogy bosszút álljak” — sziszegte Tamasján. A szeme sarkából látta Hwelt a kulisszák mögött, tajtékzó dührohamba merevedve.
— Hogy érik el azt, hogy pislákoljon? — kérdezte Magrat.
— Maradjatok csöndben, ti ketten — szólt rájuk Néne. — Fölzaklatjátok a népeket — megemelte kalapját Kökéndi előtt. — Csak rajta, fiatalember. Ne is törődjön velünk.
— Mi? — rezzent össze Kökéndi.
— Aha, és téged hí, hogy bosszút állj, nem igaz? — firtatta kétségbeesetten Tamasján. — Meg maga a menny is bosszúért kiált, arra számítok.
Végszóra, a vihar produkált egy újabb mennykőcsapást, ami levitte egy másik torony tetejét…
A herceg meglapult a székén, arca a rettegés teljes körképe. Kinyújtott valamit, ami valaha egy ujj volt.
— Ott vannak — lehelte. — Ők azok. Mit keresnek az én színjátékomban? Ki mondta, hogy szerepelhetnek a darabomban?
A hercegné, aki kevésbé hajlott szónoki kérdések föltevésére, intett a legközelebbi őrnek.
A színpadon Tamasján megizzadt a szövegkönyv súlya alatt. Kökéndi összefüggéstelenül zagyvált. Most Fodorgyanta, aki a Jóságos Hercegnét alakította egy lenparókában, szintén elvesztette a fonalat.
— Aha, kegyelmed gonosz királynak hí engem, ámbátor ugyan suttogá, hogy kívülem élő lélek meg ne hallhassa — krákogta Tamasján. — És kegyelmed ideparancsolá az testőrséget, tán valami titkos jellel, mit sem tartozandva ajak avagy nyelv leleményének.
Egy testőr érkezett rákmódra oldalazva, még mindig botladozva Hwel taszításától. Rábámult Mállotviksz Nénére.
— Hwel kérdi, mi a fene folyik itt? — sziszegte.
— Mi volt az? — kérdezte Tamasján. — Jól hallottam, azt mondtad „Jövék, úrnőm”?
— Azt mondja, tüntessük el ezeket a nőszemélyeket!
Tamasján a színpad elejére lépdelt.
— Kegyelmed összebeszél tücsköt-bogarat, jóember. Lásd, hogyan térek ki kegyelmed teknöclándzsája elől. Kegyelmed lándzsája, jóember. Ott van kegyelmed átkozott kezében, az istenek szerelmére!
A testőr kétségbeesetten, mereven vigyorgott.
Tamasján tétovázott. Körülötte három másik színész megrögzötten a boszorkányokat bámulta. Fenyegetően elé tornyosulva, akár az adóbevallás elkerülhetetlensége, várt rá egy kardpárbaj, melynek során, kezdett neki úgy tűnni, kénytelen lesz hárítani önnön vad támadásait s végül agyonszúrni magát.
Odafordult a három boszorkányhoz. Kinyitotta a száját.
Életében először cserben hagyta félelmetes emlékezőtehetsége. Nem jutott eszébe semmi szóra érdemes.
Mállotviksz Néne fölállt. Előrelépdelt a színpad szélére. A közönség visszafojtotta lélegzetét. A boszorkány fölemelte kezét.
— El innen, szellem szellemei, minden fortély! Megparancsolom Igazság, hogy… — megakadt — tadamtadam, ítélj!
Tamasján érezte, hogy elborítja a varázslat hűse. A többiek szintén életre lökődtek.
Kiürült tudatuk mélyéről új szavak száguldottak elő, vértől és bosszúvágytól vörös szavak, a kastély kövei közt visszhangzó szavak, szilíciumban tárolt szavak, magukat meghallotta tenni akaró szavak, a színészek száját olyan szorosan markoló szavak, hogy bármiféle kísérlet ki nem mondásukra törött állkapcsot okozott volna.
— Mi az, még most is félsz tőle? — kérdezte Fodorgyanta. — Amikor olyan kába az ivástól? Vedd a tőrét, férjuram — csupán egy pengeszélesség választ el a királyságtól.
— Nem merem — válaszolta Kökéndi, megpróbálva döbbenten ránézni saját ajkára.
— Ugyan, ki fog tudni róla? — Fodorgyanta a közönség irányába intett kezével. Soha többé nem fog ilyen nagyot alakítani. — Látod, ott csak a vak sötét honol. Ragadd meg most a tőrt, ragadd meg holnap a királyságot. Vágj bele, ember!
Kökéndi keze remegett.
— Megvan, asszony — felelte. — Tőr az, amit magam előtt látok?
— Persze, hogy egy átkozott tőr az. Gyerünk, most tedd meg. A gyöngék nem érdemelnek irgalmat. Azt fogjuk mondani, hogy lezuhant a lépcsőn.
— De az emberek gyanakodni fognak!
— Nincsenek-e tömlöcök? Nincsenek-e hüvelykszorítók? A birtoklás a törvény kilenctizede, férjuram, ha egy kés az, amit birtokolsz.
Kökéndi elhúzta a karját.
— Nem tudom megtenni! Ő mindig maga volt a megtestesült kedvesség velem!
— És számára te lehetsz maga a megtestesült Halál…
Dáfid hallotta a hangokat a távolból. Megigazgatta a maszkját, ellenőrizte a tükörben külsejének halálosságát, s a színpad mögötti homályban belekukkantott a szövegkönyvbe.
— „Rettegjetek mostan, Rövidéltű Halandók” — mondta. — „Mert én a Halál vagyok, Aki Ellen… Aki Ellen…”
KI.
— Ó, köszi — hálálkodott oda se figyelve a fiú. — „Ki Ellen Nem Védhet…”
VÉD.
— „Ki Ellen Nem Véd Se Zár, Se Kapuretesz, ím… ím… ím…”
ÍM JÖVÉK BEHAJTANI JÁRANDÓSÁGOM EZEN KIRÁLYOK ÉJSZAKÁJÁN.
Dáfid megroggyant.
— Annyival jobban csinálod nálam — nyögte. — Megvan hozzá a hangod, és vissza tudsz emlékezni a szövegre — megfordult — Csak három sor, és Hwel ki… fog… en… gem… belezni.
Megmeredt. A szeme kitágult, a rettegés csészealjává vált, amikor a Halál csettintett ujjával a fiú merev arca előtt.
FELEJTSD EL, parancsolta, sarkon fordult, s halkan ellépdelt a kulisszák irányába.
Szem híján koponyája tekintette végig a jelmezek sorát, a sminkelő asztal viaszos hulladékait. Üresen tátongó orrlyuka beszippantotta a molyirtó labdacsok, alapozók és izzadság összekeveredett szagát.