Van itt valami, gondolta, ami szinte az istenek hatáskörébe tartozik. Az emberek létrehoztak egy világot a világon belül, ami visszatükrözi az eredetit, nagyon hasonlatosan ahhoz, ahogy egy vízcsepp tükrözi vissza a tájat. És mégis… mégis…
Ezen az apró világon belül erőfeszítéseket tesznek arra, hogy benne legyen az összes dolog, amiről azt gondolná az ember, hogy szeretnének megszabadulni tőlük — gyűlölet, félelem, zsarnokság, és így tovább. Ez fölkeltette a Halál kíváncsiságát. Azt gondolják, hogy szeretnének kiszabadulni önmagukból, s minden művészet, amit megálmodtak ezek a humán szerzetek, egyre beljebb viszi őket. Ez lebilincselte a Halált.
Teljesen konkrét és világos céllal érkezett ide. Van itt egy igénylendő lélek. Nincs idő csip-csupságokra. Ám ugyan mi az idő, tulajdonképpen?
Lába önkéntelen táncot kopogott a köveken. A Halál dzsiggelt, egyedül, a szürke árnyékok közt.
— S A RÁKÖVETKEZŐ ÉJJEL CSILLAGOT AKASZTANAK AZ ÖLTÖZŐDBE — Összeszedte magát, megigazgatta a kaszáját, s csöndben várt a végszavára.
Még soha sem szalasztott el egyet sem.
Kimegy az emberek közé, és tarolni fog.
— És számára te lehetsz maga a megtestesült Halál. Most!
A Halál színre lépett, csontlába kopogott a deszkákon.
RETTEGJETEK MOSTAN, RÖVIDÉLTŰ HALANDÓK, mondta, MERT ÉN A HALÁL VAGYOK, KI ELLEN… NEM… NEM… KI ELLEN…
Tétovázott. Létezése örökkévalóságának során legislegelőször, tétovázott.
Mert noha a Korongvilág Halála hozzászokott ahhoz, hogy emberek millióival foglalkozzék, mégis minden egyes halál bizalmas dolog volt, és személyre szóló.
A Halált ritkán pillantották meg, eltekintve az okkult pártállású népségtől, meg maguktól az ügyfelektől. Azért nem látta meg senki más, mert az emberi agy szerkesztőollója elég okos a még épp elviselhetőnél borzalmasabb látványok kivágásához, csak az volt a gond, hogy itt és most több száz ember ténylegesen arra számított, hogy ezen a ponton látni fogják a Halált, s ezért valóban látták is.
A Halál lassan megfordult, s visszabámult a figyelő szemek százaira.
Tamasján még az igazság markolásában is fölismerte a szorult helyzetbe került színésztársat, s küzdött az ajka fölötti uralomért.
— …nem véd se zár… — suttogta, fintorba zárult fogakon keresztül.
A Halál a lámpaláz mániákus vicsorával vigyorgott rá.
MI? suttogott vissza olyan hangon, mint amikor megütik az üllőt egy nagyon kicsi ólomkalapáccsal.
— „…nem véd se zár, se ajtóretesz…” — mondta bátorítóan Tamasján.
…NEM VÉD SE ZÁR, SE AJTÓ… HUH…, ismételte utána kétségbeesetten a Halál a fiú ajkát lesve.
— „…retesz!…”
…RETESZ.
— Nem, nem tudom megtenni! — siránkozott Kökéndi. — Meg fognak látni! Ott lenn a csarnokban leskelődik valaki!
— Nincs ott senki!
— Érzem, hogy néz!
— Cidriző idióta! Nekem kell megtennem érted? Látod, a lába már a lépcső legfelső fokán!
Kökéndi arcát eltorzította a félelem és bizonytalanság. Visszahúzta a kezét.
— Nem!
A sikoly a közönség felől hallatszott. A herceg félig fölemelkedett székéről, megkínzott ujjait a szájához kapta. Előretántorgott a megdöbbent emberek között.
— Nem! Nem én tettem! Nem így történt! Nem mondhatod azt, hogy így történt! Nem voltál ott! — rámeredt a fölfelé fordított arcokra maga körül, és megroskadt.
— És én se — vihogta. — Akkor épp aludtam, tudjátok. Nagyon jól emlékszem rá. Vér volt az ágytakarón, vér volt a padlón, nem tudtam lemosni a vért, de mindez nem képezi a vizsgálat tárgyát. Nem engedhetem nemzetbiztonsági okokból. Csak álom volt, s amikor fölébredek holnap, ő életben lesz. És holnap az egész meg sem történtté válik, mert nem is történt meg. És holnap elmondhatod, hogy nem tudtam. És holnap elmondhatod, hogy nem emlékezem rá. Micsoda zajt csapott, amikor lezuhant! Eleget ahhoz, hogy fölébressze a holtakat… de ki hitte volna, hogy még annyi vér van benne? — ekkorra már fölmászott a színpadra, s boldogan vigyorgott rá az egybesereglett társulatra.
— Remélem, hogy ez mindent megold — közölte. — Ha. Ha.
Azt ezt követő csöndben Tamasján nyitotta száját, hogy valami ide illőnek, valami nyugtatónak adjon hangot, s rádöbbent, hogy nincs semmi, amit mondhatna.
Ám egy másik személy belebújt, birtokába vette száját, s imígyen szóla:
— A saját istenekverte tőrömmel, te piszok! Tudtam, hogy te voltál! Láttalak a lépcső tetején az ujjad szopni! Most megölnélek, ha nem gondolnék arra, hogy akkor egy egész örökkévalóságot kell a nyafogásod hallgatásával töltsek! Én, Verenc, néhai királya…
— Miféle tanúvallomás ez? — kérdezte a hercegné. A színpad előtt állt, fél tucat katonával az oldalán.
— Ezek csak rágalmak — fűzte hozzá. — És ezenfelül felségárulás. Őrült ripacsok hantája.
— Lancre francos királya voltam! — üvöltötte Tamasján.
— Mely esetben te lennél az állítólagos áldozat — mutatott rá nyugodtan a hercegné. — És képtelen a vád nevében szót emelni. Ez szembehelyezkedik minden precedenssel.
Tamasján teste odafordult a Halálhoz.
— Maga ott volt! Mindent látott!
AZT GYANÍTOM, NEM SZÁMÍTOK ELFOGADHATÓ SZEMTANÚNAK.
— Ezért hát nincs bizonyíték, s ahol nincs bizonyíték, ott nincs bűncselekmény sem — szögezte le a hercegné. Intett a katonáknak, hogy lépjenek előre.
— Ennyit a kísérletedről — vetette oda férjének. — Azt hiszem, az én módszerem jobb.
Körbenézett a színpadon, s rátalált a boszorkányokra.
— Fogjátok el őket! — parancsolta.
— Nem — mondta a Bolond előlépve a színfalak mögül.
— Mit mondtál?
— Mindent láttam — jelentette ki a Bolond sallangtalanul. — Ott voltam a Nagy Csarnokban azon az éjszakán. Lordságod ölte meg a királyt.
— Én nem is! — sikította a herceg. — Nem is voltál ott! Nem láttalak ott! Megparancsolom, hogy ne legyél ott!
— Korábban nem merészelted ezt állítani — jegyezte meg Lady Felmet.
— Valóban, úrasszonyom. De most ki kell mondanom.
A herceg bizonytalankodva rászegezte szemét.
— Hűséget esküdtél mindhalálig, Bolondom — sziszegte.
— Igen, nagyjóuram. Sajnálom.
— Halott vagy.
A herceg kikapta Kökéndi ellenállásra képtelen kezéből a tőrt, előrevetődött, s markolatig a Bolond szívébe döfte. Magrat fölsikoltott.
A Bolond tétován előre-hátra ingadozott.
— Hála az isteneknek, végre vége — mondta, amikor Magrat keresztültört a színészeken, s odaszorította ahhoz, amit jótékonyan kebelének nevezhetünk. Átvillant a Bolondon, hogy sose nézett ilyen közelről egy kebelre, legalábbis csecsszopó kora óta nem, s különös kegyetlenség az élettől, hogy nem részesítette ebben az élményben egész addig, míg meg nem halt.
Gyöngéden arrébb mozdította Magrat egyik karját, lerántotta a gyűlöletes, szarvakkal ékített sipkát a fejéről, s olyan messzire hajította, amennyire csak tudta. Többé nem kell Bolond legyen, vagy, döbbent rá, eskükkel vagy bármivel bajlódjon. Ettől, a keblekről nem is beszélve, a halál kifejezett haladásnak tűnt.
— Nem én tettem — jelentette ki a herceg.