— Á — mondta Néne. — Igen, a korona. Ott van a fiú fején, láthatjátok. Elrejtettük a koronák között, amikor a színészek elmentek, abból az okból, hogy ott senki sem fogja keresni. Láthatjátok, milyen tökéletesen illik rá.
Néne kivételes meggyőző erejének kijáró tiszteletből mindenki igenis úgy látta, hogy tökéletesen passzol Tamasjánra. Valójában az egyetlen, aki nem tette, maga Tamasján volt, aki tudta, hogy csupán fülei akadályozzák meg a koronát abban, hogy nyakék legyen belőle.
— Képzeljétek el az érzést, amikor először föltette — folytatta a boszorkány. — Szerintem biztos bizsergő, ominózus érzés volt.
— Igazából, eléggé… — kezdte Tamasján, de senki se figyelt rá. Megvonta a vállát, s odahajolt Hwelhez, aki még mindig szorgosan körmölt.
— Az ominózus kényelmetlent jelent? — kérdezte suttogva.
A törpe ránézett, de nyilvánvaló volt, hogy nem Tamasján áll tekintete fókuszában.
— Mi?
— Azt kérdeztem, hogy kényelmetlent jelent-e az ominózus?
— He? Ó. Nem. Nem, nem hinném.
— Akkor mit jelent?
— Fogalmam sincs. Téglalap alakút, azt hiszem — Hwel pillantása visszatért macskakaparására, mintha mágnes vonzaná. — Vissza tudsz emlékezni mit mondott a herceg a rengeteg holnap után? Nem értettem azt a részt utána…
— És semmi szükség nem volt arra, hogy mindenkinek elmondd, hogy engem örökbe fogadtak — morgott Tamasján.
— Úgy történt pedig, tudod — jegyezte meg tétován a törpe. — Jobb a becsületesség ilyen dolgokban. Na és akkor, tényleg beledöfött a feleségébe, vagy csak megvádolta?
— Nem akarok király lenni! — súgta oda rekedten Tamasján. — Mindenki azt mondja, hogy apura ütöttem!
— Érdekes dolog ez a felmenőkre ütés — tűnődött révedezve a törpe. — Úgy értem, ha én az apámra ütöttem volna, most száz lábbal a föld alatt törném a követ, jóllehet… — elhalt a hangja. A tolla hegyét bámulta, mintha az valami hihetetlen vonzerőt gyakorolna rá.
— Jóllehet micsoda?
— He?
— Ide se figyelsz!
— Tudtam, hogy téves, amikor írtam, tudtam, hogy pont fordítva van… Mi? Ó, igen. Légy király. Jó állás. Legalábbis úgy tűnik, hogy sokan tülekednek érte. Örülök a szerencsédnek. S ha egyszer király vagy, azt tehetsz, amit csak akarsz.
Tamasján ránézett Lancre kiválóságainak arcára körben az asztal körül. Rámenős, számító kifejezés honolt rajtuk, olyasmi, mint a vágóállat-kiállítás közönségéé. Őt mérlegelték. Jeges verejték ütött ki rajta a gondolatra, hogy ha egyszer király lesz, azt tehet, amit csak akar. Föltéve persze, hogy nem akar mást tenni, más lenni, csak király.
— Fölépíttetheted a saját színházad — folytatta Hwel, s szeme egy pillanatra fölcsillant. — Olyan sok süllyesztővel, amennyit csak akarsz, és pompázatos jelmezekkel. Új darabban léphetsz színre minden áldott este. Úgy értem, ahhoz képest még a Corong is csak pajtának tűnne.
— Ugyan, ki jönne el megnézni? — roskadt bele Tamasján a székébe.
— Mindenki.
— Mi, minden este?
— Megparancsolhatod nekik — mutatott rá Hwel anélkül, hogy föltekintett volna.
Tudtam, hogy ezt fogja mondani, gondolta Tamasján. Nem gondolhatja komolyan, tette hozzá jólelkűen. Ott van neki a színműve. Nem ebben a világban él, legalábbis ebben a pillanatban nem.
Levette a koronát, s újra meg újra megforgatta kezében. Nem volt benne valami sok fém, de nehéznek érződött. Eltűnődött, mennyire válik súlyossá, ha egyfolytában viselnie kell az embernek.
Az asztalon állt egy üres szék, amely, biztosították efelől, tényleges apját tartalmazta. Szép is lenne, ha arról számolhatnánk be, hogy többet érzett jeges benyomásnál és fülzúgásnál, amikor bemutatták neki.
— Föltételezem, segíthetnék apámnak, hogy kifizesse a Corongot — jegyezte meg.
— Igen, az jó lenne — válaszolta Hwel.
Pörgette kezében a koronát, s gyászosan figyelte a feje fölött ide-oda áramló társalgást.
— Tizenöt év? — kérdezte Lancre polgármestere.
— Kénytelenek voltunk — felelte Mállotviksz Néne.
— Gondoltam is, hogy a pék kissé korai volt múlt héten.
— Nem, nem — mondta türelmetlenül a boszorkány. — Nem úgy működik. Senki sem vesztett semmit.
— Az én számításaim szerint — jelentette ki a férfi, aki egyszerre töltötte be Lancre kikiáltójának, főjegyzőjének, anyakönyvvezetőjének és sírásójának szerepét —, mindnyájan elveszítettünk tizenöt évet.
— Dehogy, mind annyit nyertünk — szögezte le a polgármester. — Magától értetődik. Az idő olyan, mint az ide-oda tekergőző út, de mi átvágtunk a földeken.
— Egyáltalán nem — tiltakozott a hivatalnok, orra elé csúsztatva egy ív papirost. — Nézz ide…
Tamasján hagyta, hogy a vita hullámai újra átcsapjanak a feje fölött.
Mindenki azt akarja, hogy király legyek. Senki sem szentelt egyetlen gondolatot sem annak, hogy én mit akarok. A nézeteim nem számítanak.
Igen, ez az. Senki sem akarja, hogy én legyek a király, pontosan én. Csak történetesen kézre esem.
Az arany nem rozsdásodik, legalábbis természettanilag nem, de Tamasján úgy érezte, hogy a kezében lévő keskeny fémkarika fényének kellemetlen mélysége van. Túlságosan sok zavaros főn ült már. Ha az ember odatartja a füléhez, hallani lehet a sikolyokat.
Ráébredt, hogy valaki más is nézi, az illető tekintete úgy suhant végig az arcán, mint a hegesztőpisztoly a porhanyós jégen. Fölnézett.
A harmadik boszorka volt az, a fiatal… a legfiatalabb köztük, az elmélyült arckifejezéssel meg a sövényfrizurával. Úgy ült ott a jó öreg Bolond mellett, mintha többségi érdekeltsége lenne benne.
Nem is az arcom vizsgálja, hanem a vonásaim. A lány szemgolyói nyomon követték Tamasján ábrázatát nyakszirttől orrig, mint a körző két szára. A fiú bátor kis mosolyt vetett rá, amit a boszorkány nem vett figyelembe. Pont, mint mindenki, gondolta.
Csak a Bolond figyelt rá, s viszonozta a mosolyt egy bocsánatkérő vigyorral, meg apró, cinkostársi ujjbillegetéssel, ami azt mondta: Ugyan mit keres itt két, hozzánk hasonlóan értelmes ember? A nőszemély már megint őt nézegette, ide-oda forgatva fejét, s hunyorogva szemével. Fölváltva méregette a Bolondot meg Tamasjánt. Aztán a legöregebb boszorkányhoz fordult, az egyetlenhez a forró, nedves teremben, aki szert tett egy korsó sörre, s a fülébe susogott.
Azok ketten lendületes, suttogó párbeszédbe fogtak. Ez a beszédmód, gondolta Tamasján, különösképp jellemző a nőkre. Rendes körülmények között az ajtóküszöbön zajlik, s az összes részvevő karba tett kézzel áll, és, ha valaki olyan udvariatlan, hogy elmegy mellettük, hirtelen elhallgatnak, s csöndben lesik az illetőt, amíg biztosan hallótávolságon kívülre nem kerül.
Ráébredt, hogy Mállotviksz Néne abbahagyta a beszédet, s az egész csarnok várakozásteljesen őt bámulja.
— Igen?
— Talán jó ötlet lenne megtartani a koronázást már holnap — jelentette ki Néne. — Nem tesz jót a királyságnak, ha nincs uralkodója. Nem szereti.
Fölállt, hátralökte székét, odament, s megfogta Tamasján kezét. A fiú tiltakozás nélkül követte át a termen, s föl a lépcsőn a trónhoz, ahol a boszorkány a vállára tette kezét, s puhán lenyomta őt a megviselt, vörös plüsspárnákra.
Szék- és padlábak csikorogtak a padlón. A fiú pánikba esve nézett körül.