Aztán Mállotviksz Néne megszólalt.
— Szerintem remek volt a lakoma.
— Majdnem kidobtam a taccsot — jelentette büszkén Ogg Ángyi. — És Fruzsink kisegített a konyhán és hazahozott kevéske maradékot.
— Hallottam hírét — jegyezte meg fagyosan Néne. — Egy fél disznó meg három üveg habzóbor tűnt el, azt beszélik.
— Szép dolog, hogy egyesek gondolnak az idősekre — folytatta Ogg Ángyi teljesen szégyentelenül. — Szereztem egy koronázási bögrét is — előhúzta. — Azt mondja, hogy „Viva Verenc II. Rex”. Ki hitte volna, hogy Rexnek hívják? De figyeljetek csak, azt nem mondhatnám, hogy nagyon hasonlít rá. Nem rémlik nekem, hogy kilóg a füléből egy fül.
Újabb, rettentően udvarias csönd támadt. Aztán Néne így szólt:
— Egy kissé meglepett minket, hogy te nem voltál ott, Magrat.
— Azt hittük, hogy az asztal tetején fogsz táncolni, vagy ilyesmi — tódította Ángyi. — Azt hittük, föl fogsz költözni a kastélyba.
Magrat mereven a lábára szögezte tekintetét.
— Nem hívtak meg — felelte szelíden.
— Nos, én semmit se tudok meghívásokról — közölte Néne. — Minket se hívtak meg. A boszorkányokat nem kell meghívni, az emberek tudják, hogy ha kedvünk van, úgyis elmegyünk. És mindig hamar találnak nekünk helyet — tette hozzá elégedetten.
— Tudod, ő nagyon elfoglalt volt — motyogta Magrat a lábának. — Mindenfélék elrendezésével, tudod. Ő nagyon okos, tudod. Alapjában.
— Nagyon józan legény — jelentette ki Ángyi.
— Különben is, telihold van — említette meg sietve Magrat. — Teliholdkor az emberlánya boszorkánygyülekezeti összejövetelre kell menjen, nem számít, milyen más, halasztást nem tűrő elfoglaltságai akadnak esetleg.
— Neked halasz…? — kezdte Ogg Ángyi, de Néne erősen oldalba bökte.
— Roppant jó dolog, hogy olyan sok figyelmet szentel annak, hogy a királyság ismét rendesen működjön — jegyezte meg Néne nyugtatólag. — Helyes hozzáállást mutat. Merem állítani, hogy előbb-utóbb mindenre sort kerít. Nagyon igénybe vevő munka királynak lenni.
— Igen — susogta Magrat alig hallható hangon.
Az ezt követő csönd csaknem szilárd volt. Ángyi törte meg, olyan tiszta és törékeny hangon, mint a jég.
— Nos, én hoztam magammal egy üveg pezsgőt — jelentette ki. — Arra az esetre, ha ő… arra az esetre, ha kedvünk szottyan inni egyet — kapott új erőre, s odalengette a palackot a másik kettő felé.
— Én nem kérek — tiltakozott Magrat rosszkedvűen.
— Márpedig inni fogsz, te jány — parancsolt rá Mállotviksz Néne. — Hideg az éjszaka. Jót fog tenni a mellyednek.
Rábandzsított Magratra, amikor a hold kibújt a felhők mögül.
— No tessék — mondta. — A hajad egy kissé piszkosnak tűnik. Úgy néz ki, mintha nem mostál volna hajat egy hónapja.
Magrat sírva fakadt.
Ugyanaz a hold sütött az amúgy jelentéktelen Rham Nitz városára, Lancrétól úgy kilencven mérföldnyire.
Tamasján lejött a színpadról az Egy Troll Ankh-ban befejező felvonását követő tapsviharban. Százak mennek haza ma éjjel azon töprengve, hogy a trollok tényleg olyan szörnyűek-e, mint ez idáig hitték, bár, persze, ez a legkisebb mértékben sem fogja meggátolni őket abban, hogy továbbra is kedvükre utálják őket.
Hwel megveregette a fiú hátát, amikor az leült a sminkelő asztalhoz, s elkezdte levakarni a vastag, szürke iszapot, ami szándékai szerint sétafikáló sziklának tüntette őt föl.
— Derék dolog — mondta a törpe. — A szerelmi jelenet pont jó volt. És amikor megfordultál, s ráüvöltöttél a varázslóra, nem hinném, hogy maradt szék szárazon.
— Tudom.
Hwel dörzsölgette a kezét.
— Ma este megengedhetjük magunknak a vendégfogadót — jelentette ki. — Szóval ha csak…
— A szekereken fogunk aludni — szögezte le Tamasján határozottan, miközben magára kancsított a tükörcserépben.
— De hát tudod jól, mennyi pénzt adott a Bo… a király nekünk! Tollas ágyban alhatnánk egész úton hazáig!
— Szalmazsákok és bőséges haszon vár ránk — közölte Tamasján. — És az fogja kifizetni a te isteneid a mennyekből meg démonjaid a poklokból, meg a szelet meg a hullámokat meg több süllyesztőt, mint amennyit meg tudnál számolni, édes kerti díszem.
Hwel keze megpihent a fiú vállán egy pillanatig. Aztán azt felelte:
— Igazad van, főnök.
— Naná, hogy igazam van. Hogy halad a darab?
— Hmm? Miféle darab? — tudakolta ártatlanul Hwel.
Tamasján gondosan eltávolított egy gipsz homlokcsontot.
— Tudod — válaszolta. — Az a bizonyos. A Lancre Királya.
— Ó. Halad, halad. Haladgat, tudod. Előbb-utóbb sikerülni fog eltalálni a kellő hangot — Hwel szélsebesen változtatott témát. — Tudod, lassan, de biztosan elmehetnénk a folyóig, s onnan hajóval haza. Az jó lenne, nem igaz?
— Másrészt lassan, de biztosan elmehetnénk hazáig a szárazföldön is, útközben némi készpénzre téve szert. Az még jobb lenne, nem igaz? — vigyorgott Tamasján. — Ma este százhárom garast kerestünk, megszámoltam a fejeket az ítéletalkotó monológ alatt. Az a költségek levonása után majdnem egy egész ezüst.
— Apád fia vagy, kétségtelen — jelentette ki Hwel.
Tamasján hátradőlt, s magát nézte a tükörben.
— Igen — értett egyet. — Úgy gondoltam, jobban járok, ha az leszek.
Magrat nem kedvelte a macskákat s ki nem állhatta az egérfogó gondolatát se. Mindig úgy érezte, hogy lehetséges kellene legyen valami olyan megállapodásra jutni az élőlényekkel, mint például az egerek, aminek alapján a rendelkezésre álló ételmennyiséget szét lehetne porciózni az összes érintett érdekeit figyelembe véve. Ez rendkívül emberbaráti szemlélet volt, azaz nem olyan nézet, amelyet az egerek is osztottak, s ezért a boszorkány holdvilágos konyhája nyüzsgött.
Amikor kopogtattak az ajtón, úgy tűnt, hogy az egész padló elrohan a falak felé.
Néhány másodperc múlva újra zörgettek.
Megint csönd támadt. Aztán a kopogtatás megreccsentette az ajtót zsanérjain, s egy hang ezt kiáltotta:
— A király nevében nyissák ki!
Egy másik hang, megbántódva, azt mondta:
— Nem kell ennyire kiabálni. Miért kiabál ennyire? Nem parancsoltam meg, hogy ennyire kiabáljon. Megrémíthet akárkit, ha ennyire kiabál.
— Bocsánat, Sire! A munkakörrel jár, Sire!
— Csak kopogtasson be újra. Egy kissé halkabban, ha kérhetném.
Nem kizárt, hogy a zörgetés valamicskével enyhébb volt. Magrat köténye leesett az ajtó másik oldalán a kampójáról.
— Biztos benne, hogy nem tehetem én magam?
— Nem szokás, Sire, hogy királyok kopogjanak egyszerű kunyhók ajtaján. Jobb, ha rám bízza. NYISSÁK KI A KIRÁLY…
— Őrmester!
— Bocsánat, Sire. Megfeledkeztem magamról.
— Próbálja meg a kilincset.
Az a nesz hallatszott, amikor valaki szerfölött húzódozik valami megtételétől.
— Nem tetszik ez nekem, Sire — közölte a láthatatlan őrmester. — Veszélyes lehet. Ha kíváncsi a véleményemre, szerintem gyújtsuk föl a zsúptetőt.
— Gyújtsuk föl?
— Igenuram. Mindig azt tesszük, ha nem nyitnak ajtót. Úgy kihozza őket, mint a pinty.
— Nem hinném, hogy az helyes lenne, őrmester. Azt hiszem, inkább megpróbálkozom a kilinccsel, ha nincs ellene kifogása.