— Megszakad a szívem, hogy Felséged ilyesmire adja a fejét, Sire.
— Nos, sajnálom.
— Felséged legalább annyit megengedhetne, hogy előbb kipolírozhassam.
— Nem!
— Hát jó, de nem gyújthatnám föl legalább az árnyékszéket…?
— Kizárt dolog!
— Az a tyúkól ott hátul úgy néz ki, mint ami könnyebben kapna lángra egy…
— Őrmester!
— Sire!
— Menjen vissza a kastélyba!
— Mi, és itthagyjam Felséged egyedül, Sire?
— Ez szerfelett kényes ügy, őrmester. Biztos vagyok benne, hogy maga kitűnő tulajdonságokkal rendelkező férfiú, de vannak olyan idők, amikor egy király feltétlen egyedül kell legyen. Egy ifjú hölgyet érint a dolog, remélem, érti.
— Á. Értem a célzást, Sire.
— Köszönöm. Legyen szíves, segítsen le a lóról.
— Sajnálom, hogy annyit akadékoskodtam, Sire. Tapintatlanság volt tőlem.
— Ne is beszéljünk róla.
— Ha Felségednek szüksége van segítségre, hogy lángra lobbantsa a leá…
— Kérem, menjen vissza a kastélyba, őrmester.
— Igen, Sire. Ha tényleg úgy óhajtja, Sire. Köszönöm, Sire.
— Őrmester?
— Igenis?
— Most, hogy kilépek, szükségem lesz valakire, hogy visszavigye a sipkám és csöngettyűim a Bolondok Céhébe Ankh-Morporkba. Úgy látom, maga az ideális férfi erre a feladatra.
— Köszönöm, Sire. Nagyon lekötelez.
— A… ah, égő vágya miatt, hogy hasznos legyen.
— Tényleg, Sire?
— Gondoskodjon róla, hogy az egyik vendégszobában szállásolják el éjszakára.
— Igen, Sire. Köszönöm, Sire.
Az elvágtató ló patadobogása hallatszott. Néhány másodperccel később kattant a kilincs, és a Bolond beóvakodott.
Jelentős mérvű merészség szükségeltetik ahhoz, hogy valaki belépjen egy boszorkány sötét konyhájába, bár valószínűleg nem több, mint amennyi egy bíborszín ing viseléséhez kell, bársony ujjakkal meg cakkozott szegéllyel. Ámbátor megvoltak ennek is az előnyei. Nem voltak rajta csengettyűk.
Hozott magával egy palack pezsgőt meg egy virágcsokrot, de az út során mindkettő megtört. Az asztalra helyezte őket, s leült a hamvadó tűz mellett.
Megdörzsölte szemét. Hosszú volt a nap. Úgy érezte, nem jó király, de egész addigi életét azzal töltötte, hogy keményen dolgozott azon, hogy azzá legyen, amire egyáltalán nem volt rátermett, és nem tágított. Amennyire meg tudta ítélni a helyzetet, egyik elődje se vette a fáradságot, hogy legalább megpróbálkozzék. Annyi a teendő, annyi minden vár javításra, annyi mindent meg kéne szervezni…
S mindennek a tetejébe ott a gond a hercegnével. Ki tudja miért, indíttatva érezte magát, hogy átköltöztesse őt egy levegős torony tisztességes cellájába. Mégiscsak özvegyasszony a szerencsétlen. Úgy érezte, kedvesnek kell lennie az özvegyekhez. De a kedvesség nem sokat ért el a hercegnénél, meg se értette, azt hitte, puszta gyöngeség. Rettentően tartott attól, hogy esetleg majd le kell csapassa a fejét.
Nem, királynak lenni nem tréfadolog. Ettől a gondolattól kicsit fölvidult. Legalább ennyi jót el lehet mondani erről.
És, egy idő múlva, elaludt.
A hercegné nem aludt. Jelenleg épp félúton tartott lefelé a kastély falán, egy lepedőkből összecsomózott kötélen, miután az előző napokat azzal töltötte, hogy fokozatosan kivájta a habarcsot az ablakrács körül, bár, az igazat megvallva, az ember át tudta volna vágni magát az adagos Lancre-kastélyfalon egy darab sajttal. A bolond! Adatott neki evőeszközt és ágyneműt bőséggel! Hát így reagálnak ezek az emberek. Hagyják, hogy a félelem gondolkodjék helyettük. Rettegnek tőle, még akkor is, amikor azt hitték róla, a hatalmukban tartják (és a gyöngék sohasem tartják az erőseket a hatalmukban, sohasem igazán a hatalmukban). Ha ő vetette volna saját magát tömlöcbe, határozott elégedettséggel érte volna el magánál, hogy azt is megbánja, hogy valaha megszületett. De ezek csak pokrócokat adtak neki, s aggódtak miatta.
Nos, vissza fog térni. Nagy a világ, és ő tudja, melyik emelőkart kell meghúzni, hogy aztán az emberek azt tegyék, amit ő akar. És ezúttal nem fogja megnehezíteni a saját dolgát egy férjjel. Gyönge! Ő volt köztük a legrosszabb, nem volt benne elég bátorság, hogy olyan gonosz legyen, mint amilyennek ismerte magát, ott belül.
Nehézkesen lezöttyent a mohára, megállt, hogy elállt lélegzetét visszanyerje, s aztán, kezében döfésre kész késsel, elsiklott a kastélyfal mellett, be az erdőbe.
Le fog menni végig a messzi határig, s ott átúszik a folyón, vagy talán épít magának egy tutajt. Reggelre kelve már túl messze fog járni ahhoz, hogy esetleg megtalálják, s erősen kétellte, hogy a nyomába erednének.
Gyöngék!
Meglepő sebességgel haladt az erdőben. Végtére is, vannak itt ösvények, elég szélesek a szekereknek, és igazán jól tud tájékozódni. Ráadásul, semmi mást nem kell tegyen, mint hogy lefelé tartson. Ha megtalálja a szurdokot, akkor csak követnie kell a folyásirányt.
És aztán úgy tűnt, hogy túl sok a fa. Még mindig ott volt az ösvény, s többé-kevésbé a jó irányba haladt, de a fák mindkét oldalán sokkal sűrűbben nőttek, mint gondolná az ember, és, amikor megpróbált visszafordulni, egyáltalán nem volt mögötte út. Rákapott arra, hogy váratlan megforduljon, félig-meddig arra számítva, hogy mozogni látja majd a fákat, de azok mindig egykedvűen egy helyben álltak, szilárdan a mohába gyökerezve.
Nem érzett légmozgást, de a fák koronái susogtak.
— Rendben — mondta a hercegné a bajsza alatt. — Rendben. Amúgy is elmegyek. El akarok menni. De visszatérek.
Ezen a ponton az ösvény egy tisztásra nyílt, ami nem volt ott az előző napon, s nem lesz ott a rákövetkezőn, egy tisztásra, ahol a holdfény megcsillant az egybesereglett agancsokon és agyarokon és parázsló szemek zárt sorain.
A gyöngék összefogása lehet, hogy eléggé megvetendő, de derengeni kezdett a hercegnének, hogy az erősek szövetsége égetőbb gondot jelenthet.
Néhány másodpercig teljes volt a csönd, csak halk zihálás törte meg, aztán a hercegné elvigyorodta magát, magasba emelte a kést, s megrohanta az egész bagázst.
A tömegbe verődött élőlények első sorai szétnyíltak, hogy a hercegné elhaladhasson, aztán összezárultak. Még a nyulak is.
A királyság föllélegzett, amikor utolsót lélegzett.
A fenyéren, a hegycsúcsok árnyékában a természet nagyszerű éji kórusa elhallgatott. A tücskök abbahagyták a ciripelést, a baglyok némaságba huhogták maguk, és a farkasoknak más intéznivalói voltak éppen.
Egy dal visszhangzott és zengett szirttől szirtig, visszaverődött fönn a magasban megbújó völgyekben, miniatűr lavinákat okozva. Átszűrődött a gleccserek alatti titkos alagutakon, elveszítve értelmét, ahogy a jégfalak között ide-odacsengett.
Hogy megtudjuk, valójában mit is énekelnek, vissza kell térjünk egész oda le, a hamvadó tűzhöz a menhir mellett, ahol a vissza- és viszontverődő zengések, az egymásnak ellentmondó visszhanghullámok egy apró, idős asszonyra összpontosultak, aki egy üres palackot lóbált.
— …egy csigával, ha csúszásig lelassulsz, de a sün…
— A palack alján jobb az íze, nem igaz — jegyezte meg Magrat, megpróbálva elnyomni a refrént.
— Úgy van — értett egyet Néne, kiürítve csészéjét.
— Van még?
— A hangokból ítélve Gytha végzett vele.