Az utóbbi időben, miközben arra várt, hogy elintéződjön az ügye, sokat heverészett a futonon. Közben a matricákat bámulta, és azon tűnődött, hogy aki kiragasztotta őket, tényleg járt-e ezeken a helyeken. Hernandez egyszer felajánlott neki egy munkát Nissan Countyban. Az IntenSecure-nak ott is volt egy bérzsaru franchise-a. Rydell tudta, hogy a szülei a nászutukon Disneyland-be utaztak. A Skywalker Park fent, San Franciscóban volt; régebben Golden Gate-nek nevezték. Rydell emlékezett rá — a TV-ben látta —, hogy kisebb tüntetések voltak, amikor privatizálták.
— Beléptél már valamelyik munkakereső netbe, Berry?
Rydell megrázta a fejét.
— Ezt én fizetem — mondta Kevin, és átadta Rydellnek a sisakot. Egyáltalán nem olyan volt, mint Karen kis keskeny szemüvege; csak egy fehér plasztikcucc volt, olyan, amit a gyerekek szoktak a játékokhoz használni. — Tedd fel. Majd én tárcsázok.
— Hát — mondta Rydell —, szép tőled, Kevin, de nem kéne belekeveredned a dologba.
Kevin megérintette az orrába dugott csontot.
— Ki kell fizetni a lakbért.
Erről volt szó. Rydell feltette a sisakot.
— Most — mondta Sonya a lehető legélénkebb hangon — bevisszük, hogy ön valóban elvégezte azt a középiskola utáni kiképzőprogramot…
— Akadémiát — javította ki Rydell. — Rendőr akadémiát.
— Igen, Berry, de most bevisszük, hogy önt összesen tizennyolc hónapig alkalmazták, utána pedig felfüggesztették.
Sonya úgy nézett ki, mint egy rajzfilmen egy szép lány. Nem voltak pórusai. Nem volt anyaga. A fogai nagyon fehérek és épek voltak, és mintha egyetlen darabból lettek volna. Nem a fogmosástól voltak ilyenek, erre nem is volt szüksége. A rajzfilmfirkák nem esznek. Ráadásul olyan didkói voltak, amilyeneket Rydell rajzolt volna neki, ha tehetséges firkakészítő lett volna.
— Szóval — mondta Rydell, és Turvey-re gondolt —, miután járőrszolgálatra osztottak, belekeveredtem valamibe.
Sonya élénken bólogatott.
— Értem, Berry.
Rydell eltűnődött, vajon Sonya mit láthat. Vagyis, hogy a rendszer, ami kesztyűbábként használta, mit láthat. Vagy hogyan lát. Milyennek láthatja a munkaközvetítő ügynökség komputerrendszere a hozzá hasonló pasasokat? Nem valami szépnek, gondolta végül.
— Azután átköltözött Los Angeles-be, Berry. Bevisszük, hogy tíz héten keresztül az IntenSecure Korporáció fegyveres járőrszolgálatának alkalmazásában állt. Sofőr, és ért a fegyverekhez.
Rydell a rendőrségi helikopter hasán függő rakétakilövőkre gondolt. Biztos volt ott géppuska is.
— Ja — mondta.
— És ön felmondta az állását.
— Azt hiszem.
Sonya úgy mosolygott Rydellre, mintha az nagy félénken éppen akkor vallott volna be egy kongresszusi jelölést, vagy egy doktori címet.
— Remek, Berry — mondta. — Most engedje meg, hogy egy pillanatra feltegyem a gondolkodó kalapom! — Hunyorított egyet, majd lehunyta firkaszemeit.
Jézus, gondolta Rydell. Megpróbált oldalra nézni, de Kevin sisakjában nem volt perifériális látásmód, így semmi sem volt ott. Csak Sonyát látta, az íróasztala üres négyszögét, egy irodára utaló elnagyoltan megszerkesztett részleteket, meg a munkaközvetítő ügynökség logóját a háta mögötti falon. A logótól Sonya olyan lett, mint egy hírolvasónő egy olyan csatornán, ami csak a nagyon jó híreket közli.
Sonya kinyitotta a szemeit. A mosolya újra vakítóvá vált.
— Ön Délről származik — mondta. — Aha.
— Ültetvények, Berry. Magnóliák. Tradíció. Meg bizonyos sötétség is. Gótikus hangulat. Faulkner.
Fau…?
— Mi?
— Rémálom Folk Art, Berry. Ventura Boulevard, Sherman Oaks.
Kevin látta, hogy Rydell leveszi a fejéről a sisakot, és egy címet, meg egy telefonszámot ír az előző heti People hátuljára. A magazin Monicáé, a garázsban lakó kínai lányé volt; ő mindig kiprinteltette a saját példányát, amiben persze egyetlen botrányról vagy katasztrófáról sem volt szó, viszont annál több románcról, de főként a brit királyi családdal kapcsolatos dolgokról.
— Van valami, Berry? — Kevin bizakodónak látszott.
— Lehet — mondta Rydell. — Egy hely a Sherman Oakson. Felhívom őket, és megnézem.
Kevin az orr-csontjával játszadozott.
— Éppenséggel elvihetlek — mondta.
A Rémálom Folk Art kirakatában egy hatalmas Megdicsőülés festmény volt. Rydell a bevásárlóközpontok parkolójában álló keresztény kamionok oldaláról már ismerte a képet. Egy rakás véres autóroncs, meg karambol közül a megtért lelkek felröppennek, hogy találkozzanak Jézussal, akinek egy kicsit túl nagyra sikerültek a szemei. Ez a festmény sokkal részletesebb volt, mint azok, amikkel Rydell addig találkozott. Valamennyi megtért léleknek külön arca volt, mintha még mindig az egykori testüket jelképeznék; néhány arc híres emberekre emlékeztetett. De ettől függetlenül az egész úgy nézett ki, mintha egy tizenöt éves kölyök, vagy egy idős hölgy festette volna.
Kevin kocsijából a Sepulveda sarkán szállt ki, két háztömbnyit gyalogolt, és a helyet kereste. Elhaladt egy melós mellett; széles karimájú építőmunkás sisakot viselt, és egy pálmafa alapjait locsolgatta. Rydell eltűnődött, hogy a vírus előtt a Venturán volt-e valódi pálma. Az utánzatok most már olyan népszerűek voltak, hogy az emberek mindenhova oda akarták állítani őket.
A Ventura egyike volt Los Angeles végtelen utcáinak. Rydell tudta, hogy a Stukkerfejjel többször is elhajtott a Rémálom Folk Art előtt, de az utcák teljesen mások, ha az ember gyalog jár. Először is: egyedül van, másodszor pedig látja, hogy milyen roggyantak és porosak az épületek. Mocskos üveg mögött üres helyiségek, bent a padlón sárguló postaszemét, egy-két tócsa, ami biztos nem esővíz — az ember a láttukon eltűnődik, hogy mik lehetnek. Egy pár ilyen „bolt”, aztán egy olyan hely, ahol napszemüvegeket árulnak, hatszor annyiért, mint amennyit Rydell fizet a Mar Vista-i fél szobájáért. Rydell sejtette, hogy a napszemüveges butikban van egy bérzsaru is, aki beeresztgeti az embereket.
A Rémálom Folk Art is ilyen volt; egy paróka adás-vétel, meg egy roskatag lakótömb között állt, aminek az aljában egy biztosító működött. RÉMÁLOM FOLK ART — DÉLI GÓTIKA, fekete fehéren; a betűket kézzel festették, szabálytalanok voltak, és olyan szálkásak, mint egy moszkitó lábai egy rajzfilmen. De előtte egy pár drága kocsi állt: egy ezüstszürke Range Rover — úgy nézett ki, mintha a Stukkerfejet ünneplőbe öltöztették volna —, meg egy antik, kétüléses Porsche. Rydell nagy ívben kikerülte a Porschét; az ilyen kocsiknak hiperszenzitív lopásgátló rendszereik vannak, amik ráadásul hiperagresszívek is.
A golyóálló üvegajtó másik oldaláról egy bér zsaru nézett ki rá; nem IntenSecure ember volt, hanem valami szabadúszó. Rydell kölcsönkért Kevintől egy szafarinadrágot. Derékban egy kicsit szűk volt, de százszor jobb volt, mint a narancssárga gatya. A fekete IntenSecure ingét vette fel, amiről már leszedte a jelzéseket, a Stetsonját, meg a katonabakancsát. Nem volt biztos benne, hogy a fekete megy a kekihez. Megnyomta a gombot. A bérzsaru beeresztette.
— Találkozóm van Justine Cooperrel — mondta Rydell, és levette a napszemüvegét.
— Ügyféllel van — mondta a bérzsaru. Harminc év körülinek látszott, és Rydellhez hasonlóan valami kansasi, vagy hasonló farmon nőhetett fel. Rydell elnézett mellette. Egy vékony, feketehajú nőt látott, aki egy tarkopasz, kövér férfival beszélgetett. Úgy festett a dolog, a nő el akar adni valamit a pasasnak.