Выбрать главу

— Várok — mondta Rydell.

A farmer nem válaszolt. Az állami törvények szerint nem lehetett fegyvere, csak az a piszok erős kábító, amit egy plasztiktokban tartott, de ennek ellenére biztos volt nála valami komolyabb is. Például egy olyan kis orosz stukker, amit azzal a pokolian nagy golyókkal kellett megtömni, amiket eredetileg a tankok motorblokkjának szétlövésére terveztek. Az oroszok sohasem voltak ijedősek. Talán ezért uralták a szombat esti piff-puffokhoz kellő szerszámok piacát.

Rydell körülnézett. A régi Megdicsőülés jól nézett ki a Rémálom Folk Artban. Az apja mindig azt szajkózta, hogy a keresztények mind patetikusak. Azután eljött az ezredforduló, és elmúlt, és nem történt semmi Megdicsőülés, de azok még mindig ugyanazt a dobot verték. Sublett, meg a családja, odalent a texasi lakókocsitáborukban Fallon tiszteletes parancsára régi mozikat néztek — nekik legalább volt valami elképzelésük a dolgokról.

Rydell megpróbálta lopva kifigyelni, hogy a nő mit akar eladni a kövér férfinak, de a nő elkapta a pillantását, és ez nem volt jó. Rydell végül beljebb lépett a boltba, és úgy csinált, mintha az árukat nézegetné. Egy egész sorozat undorító, pókszerű szőrmókkoszorút talált. Fakó keretben, üveg alatt voltak, és a szőreik mintha göndör hajból készültek volna. Aztán meglátott egy pár pici csecsemőkoporsót, mind rozsdás, az egyikre borostyánt ültettek. Talált néhány kávézóasztalt, amik — Rydell úgy látta — sírkövekből készültek. Régi kövek lehettek, mert a felirataik annyira megkoptak, hogy egyet sem tudott elolvasni. Egy éjjeliszekrény mellett megállt; egymáshozhegesztett, kertitörpe méretű négerkölykökből készült — Knoxville-ben törvényellenes volt akár egyetlen egy ilyet kitenni a ház elé a gyepre. A kölykök festése friss volt; hatalmas, vörösajkú, dinnyezabáló vigyort mázoltak a képükre. Az éjjeliszekrényt egy kézihímzésű, Konföderációs-zászló mintás térítővel takarták le. Amikor Rydell meg akarta nézni az árcédulát, csak egy sárga ELADVA matricát talált.

— Mr. Rydell? Szólíthatom Berrynek? — Justine Cooper állkapcsa olyan keskeny volt, hogy úgy tűnt, a szájában nem lehet helye egy normális méretű fogsornak. A haja rövidrenyírt, fénylő barna sisak volt. Egy csomó sötét, bő cuccot viselt — Rydell gyanította, hogy azért, hogy elrejtse botsáska alakját. Nem úgy beszélt, mintha délről származott volna, és olyan láthatóan cikázott benne a feszültség, mint egy drótban.

Rydell látta, hogy a kövér férfi kimegy a boltból, egy pillanatra megáll a járdán, és deaktiválja a Range Rover védelmi rendszerét.

— Persze.

— Knoxville-ből érkezett?

Rydellnek feltűnt, hogy a nő kapkodva lélegzik, mintha nem akarna túl sok levegőt magába szívni.

— Így van.

— Nem sok akcentusa van.

— Nos, bárcsak mindenki így gondolná! — Rydell elmosolyodott, de a nő nem mosolyogott vissza.

— A családja is Knoxville-i, Mr. Rydell?

A francba, gondolta Rydell, gyerünk, szólíts Berrynek!

— Azt hiszem, az apám az volt. Az anyám famíliája Bristol környékére való.

Justine Cooper sötét szemei — a fehérjükből nem sok látszott — a férfira meredtek, de nem lehetett kiolvasni belőlük semmit. Rydell úgy tippelte, a nő úgy negyven körül járhat.

— Ms. Cooper?

A nő olyan vadul nézett rá, mintha megfogdosta volna.

— Ms. Cooper, mik azok a koszorúszerű izék azokban a régi keretekben? — Rydell előre mutatott.

— Emlékkoszorúk. Délnyugat-Virginia, XIX. század vége, XX. század eleje.

Helyes, gondolta Rydell, hadd beszéljen a készletről. A bekeretezett koszorúkhoz lépett, hogy közelebbről is megvizsgálja őket.

— Olyan, mintha hajból lennének — mondta.

— Abból vannak — mondta a nő. — Mi másból?

— Emberi hajból?

— Természetesen.

— Úgy érti, halott emberek hajából? — Már látta, hogy a pici, virágszerű alakzatokat valóban hajból kötötték és fonták. Fénytelen volt, és jellegtelen színű.

— Mr. Rydell, attól tartok, csak az idejét vesztegetem. — A nő óvatosan Rydell felé lépett. — Amikor telefonon beszéltünk, olyan benyomásom támadt, hogy ön… nos, sokkal déliesebb.

— Ezt hogy érti, Ms. Cooper?

— Mi itt egy bizonyos látomást kínálunk az embereknek, Mr. Rydell. És egy bizonyos sötétséget. Gótikus hangulatot.

A francba. Az a beszélő fej az ügynökség monitorán szinte szóról szóra ugyanezt játszotta le.

— Feltételezem, hogy nem olvasott Faulknert. — A nő felemelte az egyik kezét, hogy félresöpörjön valami láthatatlan dolgot, valamit, ami az arca előtt lógott.

Már megint ez!

— Nem.

— Gondoltam. Remélem, találok majd valakit, aki segít közvetíteni azt a bizonyos sötétséget, Mr. Rydell. A Dél szellemét. Az érzékiség lázálmát.

Rydell pislogni kezdett.

— De önből nem ez árad. Sajnálom. — Mintha a láthatatlan pókháló újra a helyére csúszott volna.

Rydell a bérzsarura nézett, de a fickó mintha nem is figyelt volna. A pokolba, úgy látszott, mintha aludna.

— Hölgyem — mondta Rydell óvatosan —, azt hiszem, ön őrültebb, mint egy seggekkel teletömött zsák.

A nőnek a homlokára szaladtak a szemöldökei.

— Ez az — mondta.

— Mi ez az?

— Szín, Mr. Rydell. Tűz. Egy szinte elképzelhetetlen fokú romlottság verbális sokszínűsége.

Rydellnek ezen gondolkodnia kellett. Azon kapta magát, hogy a négerkölyök-éjjeliszekrényt bámulja.

— Nem jött még be magához egyetlen fekete sem, hogy panaszt tegyen az ilyen dolgok miatt?

— Éppen ellenkezőleg — mondta a nő. Most másképpen volt éles a hangja. — Elég jó üzleteket kötünk a South Central tehetősebb lakóival. Nekik legalább van humorérzékük. Azt hiszem, erre rákényszerülnek.

Rydell tudta, hogy most meg kell keresnie a legközelebbi állomást, és haza kell metróznia, hogy elmondja Kevin Tarkovskynak, hogy nem volt eléggé délies.

A bérzsaru kieresztette.

— Ön pontosan honnan származik, Ms. Cooper? — kérdezte még a nőtől.

— New Hampshire-ből.

Rydell a járdán állt. Az ajtó bezáródott mögötte.

— Kibaszott jenkik — mondta a Porschénak. Az apja is ezt mondta volna az ő helyében, de most ő maga sem tudta, hogy értette.

Elhúzott előtte egy növényolajjal működő német teherautó. Rydell utálta az ilyen kocsikat. A kipufogógázuknak sült csirke szaga volt.

5. Hay Problemas

A futár álmai forró fémből vannak, sikoltozó és rohanó árnyakból, betonszínű hegyekből. Eltemetik az árvagyerekeket egy domboldalon. Plasztikkoporsók, sápadtkékek. Felhők az égen. A pap magas kalapja. Nem látják a betonhegyből érkező első lövedéket, ami mindenbe lyukat üt: a hegyoldalba, az égbe, egy kék koporsóba, a nő arcába.

Egy hang, ami hatalmasabb annál, hogy hang lehessen, de valahogy mégis meghallják rajta keresztül a lövegek közeledő, de még távoli dörejét. A szürke hegyoldalon csinos kis füstfelhők emelkednek felfelé.

Felül, egyedül van a széles ágyban, sikoltani próbál, és a szavak olyan nyelven vannak, amit többé nem beszélhet, mert nem engedi meg magának, hogy beszélje.

Lüktet a feje. Állott vizet iszik az éjjeliszekrényen álló rozsdamentes acél vizeskancsóból. A szoba remeg, örvénylik, és lassan visszakerül a fókuszba. Kikényszeríti magát az ágyból, és meztelenül a magas, régimódi ablakhoz tántorog. Félrehúzza a nehéz függönyt. San Francisco. A hajnal akár az olvasztott ezüst. Kedd van. Nem Mexico.