A fehér fürdőszobában a hirtelen fénytől hunyorogva hidegvizet dörzsöl zsibbadt arcába. Az álom elillan, de nyomokat hagy maga után. Megremeg, a hideg csempe érintése kellemetlen meztelen talpán. A kurvák a partyn. Az a Harwood. Dekadens. A futár megveti a dekadenciát. A munkája során kapcsolatba kerül a valódi gazdagsággal, az igazi hatalommal. Jelentős emberekkel találkozik. Harwood gazdag, de jelentéktelen.
Leoltja a fürdőszobában a lámpát, és dermedten visszamászik az ágyába. Fáj a feje.
Az álláig húzza a takarót, és átgondolja az előző estét. Vannak benne lyukak. Túl sokat ivott. Megveti a vedelést. Harwood partyja. A hang a telefonban utasítja, hogy menjen el. Már ivott egy párat. Egy fiatal lány arcát látja. Düh, megvetés. A lány haja rövid, sötét, tüskés, és feláll.
Úgy érzi, kiesnek a szemei. Megdörzsöli őket; fényes villanások veszik körül. A víz hideg súlya megmozdul a gyomrában.
Emlékszik rá, hogy a mahagóni íróasztalnál ült, és ivott. A hívás előtt. A party előtt. Emlékszik rá, hogy két egyforma, nyitott palack állt előtte. Egyet megtartott Neki. A másik azé, amit rábíztak. Drága, de biztos benne, hogy a benne levő információk értékesek. Összehajtotta a tárgy grafitszárait, és összecsattintotta a tokját. Megérintette a tokot, ami az Ő titkait tartalmazza, a domboldali fehér házat, a megkönnyebbülést, amit Ő ígér. A dzsekije zsebébe tette a két tokot…
Megremeg a takaró alatt, a gyomra idegesen összeszorul.
A dzsekit azon a partyn is viselte, aminek a legnagyobb részére nem emlékszik.
Nem törődve a feje lüktetésével kimászik az ágyból. A dzseki a szék mellett a padlón hever.
Izgatottan dobog a szíve.
Itt van. Az, amit továbbítania kell. A cipzáras belső zsebben. A külső zsebek üresek.
Ő eltűnt. Átkutatja a többi ruháját. Négykézláb mászva, fájdalmasan lüktető szemekkel beles a szék alá. Eltűnt.
De Őt legalább pótolni lehet, emlékezteti magát térden állva, a dzsekivel a kezében. Keres egy árust, aki ezzel a szoftverrel foglalkozik. Most már bevallja magának, hogy Ő az utóbbi időben sokat vesztett a képélességéből.
Ezen gondolkodva látja, hogy a keze kicipzározza a belső zsebet, és kihúzza a tokot, amiben a feladata, az ő tulajdonuk van, az, amit továbbítania kell. Kinyitja a tokot.
Fekete plasztikkeret, a címkéje kopott és olvashatatlan, az audio-dugaszok sárgult áttetszősége.
Hallja, ahogy egy vékony, magas hang kiemelkedik a torka hátuljából. Valahogy így sikított évekkel ezelőtt is, amikor az első lövedék megérkezett.
6. A híd
Gondosan ügyelve rá, hogy pontosan kiszámolja a harminc százalékos jattot, Yamazaki kifizette a viteldíjat, és kikászálódott a taxi gödrösre ült hátsó üléséről. A sofőr, aki tudta, hogy minden japán gazdag, komoran megszámolta a tépett, mocskos bankjegyeket, és a három darab ötdolláros érmét a kifakult műszerfalra ragasztott, repedt Nissan County termoszba dobta. Yamazaki, aki nem volt gazdag, a vállára akasztotta a táskáját, megfordult, és elindult a híd felé. Ahogy mindig, a szíve most is izgatottan vert, hogy láthatja, ahogy a reggeli fény rézsútosan átszűrődik a másodlagos szerkezete kuszaságán.
Az íve éppoly precíz volt, mint maga a modern program, ekörül mégis egy másik valóság nőtt, és a saját világában, a saját idejében létezett. Apránként jött létre, nem előre kidolgozott terv szerint, és felhasználtak hozzá minden elképzelhető technikát és anyagot. Az eredmény valami amorf, és meghökkentően organikus építmény lett. Éjszakánként, karácsonyfaégőkkel, újrafeldolgozott neonnal és reflektorfénnyel megvilágítva bizarr középkori energiát sugárzott magából. Nappal, bizonyos távolságról nézve Yamazakit az angliai Brighton Pier romjaira emlékeztette, amit mintha a nemzeti stílus repedt kaleidoszkópján keresztül látott volna.
Acélcsontjai, sodronyinai belevesztek az organikusan növekvő álmokba: tetováló szalonok játéktermek, foszladozó magazinokat áruló, alig megvilágított bódék, tűzijáték-kereskedések, büfék, fogadóirodák, sushi-bárok, engedély nélküli zálogházak, gyógynövényboltok, borbélyok, bárok. A kereskedelem ugyanazokon a helyeken folyt, ahol valaha a járműforgalom hömpölygött; közben fölöttük, a kábeltornyok csúcsáig szökve a szövevényesen kiterjedt lakónegyed emelkedett, soha nyilvántartásba nem vett lakóival, és elképesztően elképzelhetetlen zónáival.
Yamazaki először éjszaka, három héttel korábban látta. Köd volt, zöldség- és gyümölcskereskedők között állt, akik leterített takarókra pakolták ki az áruikat. Dobogó szívvel visszabámult a barlangszájra. A levesárusok edényeiből gőz gomolygott a meztelen neoncsövek egyenetlen íve alatt. Minden összefolyt, összeolvadt a ködben. A telepresence csak sejttette az építmény mágiáját és páratlanságát, és Yamazaki lassan előresétált a neonbendőbe, meg az egymáshoz tapasztott, szeméttel borított felületek kuszaságába. Mesevilág. Zuhogott az ezüstszínű eső; elfelejtett bankok falából származó törött márvány, felhullámosodott plasztik, fényezett réz, flitterek, festett vásznak, tükrök, megfakult króm; csak bámult bele a sós levegőbe. Annyi látnivaló — túl sok kíváncsi szemeinek —, és tudta, hogy az utazása nem volt hiábavaló.
Az egész világon nem volt még egy ilyen csodálatos Thomasson.
Belépett, kedd reggel, a most már ismerősnek tűnő forgatagba — a jéggel és halakkal megrakott kézikocsik, a tortillagyártó gépek csattogása közé —, és egy kávézóhoz ment, aminek a belseje egy ősrégi kompra emlékeztetett: a sima, keményfán vastagon sötétlett a kence, és úgy nézett ki; mintha valaki az egészet egy megfáradt tömegközlekedési bárkáról fűrészelte volna le. Lehetséges, hogy valóban így történt, gondolta Yamazaki, ahogy leült a hosszú pult elé; Oakland irányában, a kísértetsziget mellett egy szárnyaitól megfosztott 747-es roncs kilenc Thai étterem konyhájának adott otthont.
A pult mögött álló fiatal lány csuklójára egy stilizált gyíkforma karkötőt tetováltak. Yamazaki kávét kért. Nehéz porcelánban kapta meg. A kávézóban nem volt két egyforma csésze. Elővette a táskájából a notebookját, és gyorsan beírta, hogy néz ki a csésze, és milyen, fehér csempemozaikra emlékeztető repedések vannak üvegcsillogású felületén. A kávéját szürcsölgetve átlapozta az előző napi jegyzeteit. A Bulldózeres nevű férfi agya feltűnően hasonlított a hídra. Rengeteg dolog gyűlt össze benne az eredeti rendeltetését betöltő váz körül, annyi, hogy bekövetkezett a krízispont, és létrejött egy új program. De mi volt ez a program?
Yamazaki megkérte Bulldózerest, hogy magyarázza el a másodlagos szerkezet jelenlegi állapotában zajló organikus növekedést. Mik lehettek egy adott építő, és az egyes építők motivációi? Yamazaki notebookja rögzítette a férfi összefüggéstelen előadását, majd rendszerezte és lefordította az információkat.
„Volt ott ember. Horgászott. Kapása volt. Egy kerékpárt fogott ki. Az egészet kagylók borították. Mindenki nevetett. A férfi kihúzta a kerékpárt, és épített egy büfét. Kagylóleves, hideg főtt kagyló, mexikói sör. A kerékpárt a pult fölé akasztotta. Csak három szék volt a helyiségben. A férfi kibővítette a büfét. Szupererős ragasztót és szorítóbilincseket használt. Belül a falakat képeslapokkal tapétázta ki. Éjszakánként a pult mögött feküdt le. Egy reggel egyszerűen eltűnt. A törött szorítóbilincsek, és pár fadarab még mindig az egyik borbélyüzlet falára van tűzve. Ha az ember lenéz, látja a lábujjai között a vizet. A férfi túl messzire ment.”