Yamazaki elnézte a kávéjából felszálló gőzt, és maga elé képzelte a kagylókkal borított kerékpárt. Az is eléggé Thomasson volt. Bulldózeres előszeretettel használta ezt a kifejezést. Yamazaki megkérte, hogy magyarázza el az eredetét, és a jelenlegi jelentését. A notebook mindent rögzített.
„Thomasson egy amerikai baseballjátékos volt. Nagyon jóképű volt, nagyon erős. 1982-ben egy nagyobb pénzösszegért átigazolt a Yomiyuri Óriásokhoz. Azután kiderült, hogy többé nem tudja megütni a labdát. Gempei Akasegawa, író és kézművesmester bizonyos haszontalan és felesleges monumentumok, a városi tájak műalkotásszerű tárgyainak leírásakor hivatkozott a nevére. A kifejezésnek hamarosan újabb árnyalt jelentései lettek. Ha kívánja, kikereshetem a modern definícióját a Gendai Yogo Kosochishikiben, a Modern kifejezések alapszótárában.”
De Bulldózeres — szürke, borotválatlan, szeme fehérje megsárgult és tele volt vérerekkel — egyszerűen csak megvonta a vállát. A környék három, korábban már meginterjúvolt lakójának állításai szerint Bulldózeres volt a hídon az első. A szobája fekvése is elárulta a státuszát, bár Yamazaki kíváncsi lett volna, hogy hányan örülnének a lehetőségnek, hogy az egyik kábeltorony tetejére építhetnek házat maguknak. Az elektromos lift felszerelése előtt mindenki számára kínszenvedés lehetett oda felkapaszkodni. A vénember a rossz csípőjével gyakorlatilag béna volt; a szomszédaitól meg a lánytól függött. Ők hoztak neki ételt, vizet, és ők pucolgatták Bulldózeres vegytoalettjét. Yamazaki úgy látta, a lány viszonzásul szállást kapott, bár ennél valahogy jóval bonyolultabb és bensőbbségesebb kapcsolatban volt az öreggel.
Bulldózerest nehéz volt megérteni a kora, a személyisége, vagy mindkettő miatt, a nála lakó lány pedig olyan korlátolt és közönséges volt, amilyen Yamazaki szerint minden fiatal amerikai. Igaz, talán csak azért mutatta magát ilyennek, mert ő, Yamazaki idegen volt, japán, és mert túl sokat kérdezősködött.
Yamazaki végignézett a pulton, és végigmérte a többi vendég kora reggeli arcának profilját. Amerikaiak. Már az is furcsa volt, hogy ő közöttük van, és kávét iszik. Szokatlan, írni kezdett a notebookjába; a toll megkocogtatta a minimonitort.
„A lakás egy magas, viktoriánus épületben van. A ház fából épült, a festése aprólékos. Egy olyan kerületben áll, ahol az utcákat XIX. századi amerikai politikusokról nevezték eclass="underline" Clay, Scott, Pierce, Jackson. Ma reggel — kedd —, ahogy kiléptem a lakásból, a legfelső lépcsőfordulóban, a falon felfedeztem néhány rég eltűnt zsanér nyomait. A vasak valamikor egy kaput tarthattak, ami megakadályozta, hogy a gyerekek felmenjenek a tetőre, ahogy taxira vadászva végigmentem A Scotton, ráléptem egy ázott képeslapra. A képes felével felfelé hevert a járdán. A csillogó esőcseppek alatt ráismertem a mártír, az AIDS-szent, Shapely keskeny arcára. Nagyon melankolikus.”
— Nem lett volna szabad olyanokat mondaniuk. Úgy értem, Godzilláról.
Yamazaki pislogva felnézett a pult mögött álló lány arcába.
— Tessék?
— Nem lett volna szabad olyanokat mondaniuk. Godzilláról. Nem lett volna szabad nevetniük. Nekünk is voltak földrengéseink, és maguk nem nevettek rajtunk.
7. Örülök, hogy boldogulsz
Hernandez kiment Rydell után a Mar Vista-i ház konyhájába. Ujjatlan, púderkék kezeslábas volt rajta, meg olyan német zuhanyszandál, aminek a talpán felül ezer pici masszírozó-bütyök van. Rydell még sohasem látta Hernandezt civilben, így eléggé meglepődött, amikor megpillantotta. Hernandez felkarjain nagy, régi tetoválások voltak, római számok, meg banda-halandzsák. A lábfeje barna volt, széles, és medveszerű.
Kedd reggel volt. A házban csak ők tartózkodtak. Kevin a CSAK FÚJJ-ban volt, és a többiek is a dolgukat intézték. Monica valószínűleg a helyén, a garázsban volt, de őt különben sem lehetett túl sokszor látni.
Rydell kivette a konyhaszekrényből a kukoricapelyhét, és gondosan kigöngyölte a zacskó összetekert tetejét. Körülbelül egy adagnyi volt még benne. Kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivett belőle egy csatos tetejű, egyliteres plasztikpalackot. Az oldalán egy szigetelőszalag-csík volt. Rydell vastag filctollal egy szöveget írt a szalagra: KÍSÉRLETI TEJ.
— Ez meg mi? — kérdezte Hernandez. — Tej.
— És miért „kísérleti”?
— Hogy senki se igyon bele. Az Akadémián találtam ki a trükköt. — Rydell belezúdította a kukoricapelyhet egy tálba, tejet öntött rá, keresett egy kanalat, és a konyhaasztalhoz vitte a reggelijét. Az asztal billegett, ezért könyökölés nélkül kellett ennie.
— Hogy van a karod?
— Jól. — Rydell elfelejtette, hogy nem szabad könyökölnie. Tejes kukoricapehely loccsant az asztal fehér, karcos plasztiktetejére.
— Tessék. — Hernandez a konyhapulthoz ment, és letépett egy maréknyi barnás papírtörlőt.
— Az a hogyishívjáké — mondta Rydell —, és komolyan utálja, ha használunk belőle.
— Kísérleti törlő — mondta Hernandez, és Rydell elé dobta a papírtörlőt.
Rydell felitatta a tejet, és a kukoricapehely egy részét. El sem tudta képzelni, hogy Hernandez mit keres nála, de azt sem tudta, hogy Hernandez egy fehér Daihatsu Sneakerrel jár, aminek animált vízeséshologramm van a kabriolet-tetején.
— Szép kocsi — mondta Rydell a parkoló felé bólintva, és bekapott egy kanálnyi zabpelyhet.
— A lányomé. Rosa kocsija. Most hozom a szervízből. Rydell rágott, nyelt, és kérdezett.
— Fékhiba, vagy ilyesmi?
— Az a kibaszott vízesés. Elvileg valami kis állatoknak kéne kijönni a bokrokból, és rá kéne nézniük. Mármint a vízesésre. Érted? — Hernandez háttal a pultnak dőlt, és megfeszítette a lábujjait a bütykös szandálban. — Olyan kis izé, Costa Rica-i állatoknak kéne előjönniük, érted? Ökológiai téma. A lányom eléggé zöld. Rádumált minket, hogy felszedjük a gyep maradékát, és olyan szürke talajburkoló izéket rakjunk ki a helyére. Tudod, amik úgy néznek ki, mint egy csomó pók. De a szerviz nem tudja megcsinálni, hogy előjöjjenek azok a kibaszott állatok. Van garanciánk, meg minden, de csak gond van az egésszel. — Hernandez megrázta a fejét.
Rydell megette a kukoricapelyhét.
— Voltál már Costa Ricán, Rydell?
— Nem.
— Kibaszott gyönyörű, haver. Mint Svájc.
— Ott sem voltam.
— Úgy értem, ugyanazt csinálják az adatokkal, amit a svájciak csináltak a pénzzel.
— A trezorokra gondolsz?
— Eltaláltad. Azok gógyis népek. Nincs hadsereg, nincs haditengerészet, légierő, egyszerűen semlegesek. És mindenki adatára vigyáznak.
— Válogatás nélkül.
— Hát ez az! Okos népek. És pénzt költenek az ökológiára, haver.
Rydell a mosogatóhoz vitte a tányért, a kanalat, meg a nedves törlőcsomót. Elmosta a tányért és a kanalat, és megtörölgette őket a törlővel, majd a mosogató alatti szemeteszsák mélyére dugta a törlőkendőt. Felegyenesedett, és Hernandezre nézett.
— Tehetek érted valamit, főnök?