— Éppen az ellenkezőjéről van szó. — Hernandez elmosolyodott. Valahogy megnyugtató volt a vigyora. — Gondolkodtam rajtad. A helyzeteden. Nem valami fényes. Egyáltalán nem az, haver. Most már nem lehetsz többé zsaru. Most, hogy felmondtál, még az IntenSecure által őrzött lakótömbökhöz se vehetlek fel. De talán sikerülne elintézni, hogy megkapd a szabvány jelvényt, és beülj valamelyik italbolt fakabátjába. Van kedved hozzá?
— Nincs.
— Helyes. Mert te kinyíratnád magad egy olyan helyen. Biztos lenne valaki, aki bemegy, és szétrúgja a fakabátodat.
— Most éppen valami eladói állást keresek.
— Hülyülsz? Eladó? Mit akarsz eladni?
— Öntöttvas négerkölykökből készült éjjeliszekrényeket. Meg százéves emberi hajból készült képeket.
Hernandez összehúzta a szemét, ellökte magát a pulttól, és elindult a nappali felé. Rydell arra gondolt, hogy elmegy, de Hernandez végül csak sétálgatni kezdett. Rydell az IntenSecure irodájában már jópárszor látta, ahogy így fel s alá járkál. Mielőtt átért volna a nappaliba, Hernandez hirtelen megfordult, és visszament Rydellhez.
— Időnként piszok keményfejű bírsz lenni, haver. Nem is t'om… Egy kicsit le kéne állnod, és elgondolkodnod, hogy talán tényleg segíteni akarok rajtad. Rendben? — Újra elindult a nappali felé.
— Mond már meg mit akarsz, oké? Hernandez megállt, megfordult, és felsóhajtott.
— Még nem voltál odafönt, ÉszakCal-ban, igaz? San Franciscóban? Ismersz valakit odafönt?
— Nem.
— Az IntenSecure-nak ÉszakCal-ban is van működési engedélye. Másik állam, más törvények, egész más magatartás. Mintha egy másik kibaszott ország lenne. De odafönt is megvan a magunk szara. Több az irodaépület, rengeteg a szálloda. A zárt lakótömbök arrafelé kisebbek. Csak a peremvárosokban nagyok. Concord, Hacienda, Business Center, meg ilyen helyeken. Ott is elég szépen működünk.
— De ugyanaz a cég. Senki sem alkalmazna. Ott sem vennének fel.
— Ezt eltaláltad. Nem is arról beszélek, hogy bárki felvenne. Viszont lenne ott a számodra valami egy pasasnál. Szabadúszóként dolgozik. Ha a cégnek időnként bizonyos problémái akadnak, szabadúszót alkalmaz. Ez a srác nem az IntenSecure embere. Szabadúszó. A fenti irodának pedig most éppen szüksége lenne külsősökre.
— Várj egy kicsit. Miről is beszélünk tulajdonképpen? Szabadúszó fegyveres szolgálatról?
— Az a srác fej-kopó. Tudod, hogy ez mit jelent?
— Megkeresi az embereket, akik megpróbálnak meglógni az adósságaik elől, akik nem fizetik a lakbért, meg ilyesmi?
— Vagy vigyáz a srácaidra, vagy bármi. De tudod, manapság az ilyen fejeket a neten keresztül is el lehet kapni. Elég, ha benyomod a személyleírásukat a DatAmericába, és már meg is találtad őket. Vagy akár — Hernandez megvonta a vállát — a zsarukhoz is elmehetsz.
— Szóval egy fej-kopó főleg ezt csinálja… — mondta Rydell, és eszébe jutott a Pácbakerült zsaruk egy bizonyos része, amit még az apjával látott.
— Arra jók, hogy az embernek nem kell a zsarukhoz fordulnia segítségért.
— És egy engedéllyel rendelkező privát nyomozóügynökséghez sem.
— Pontosan. — Hernandez Rydellre meresztette a szemét.
Rydell ellépett Hernandez mellett, bement a nappaliba. Közben hallotta, hogy a német zuhanyszandálok a konyha matt csempepadlóján csikorogva elindulnak utána. A nappaliban előző éjszaka valaki dohányzott. Rydell érezte a szagát. Ez a házirend megsértése volt. A háziúr pokoli patáliát csapna miatta. A háziúr különben szerb emigráns volt, egy tizenöt éves BMW-vel járt, furcsán szőrös tiroli kalapokat hordott, és ragaszkodott hozzá, hogy mindenki Wallynak szólítsa. Mivel Wally tudta, hogy Rydell az IntenSecure-nak dolgozott, egyszer meg akarta mutatni neki a BMW-je műszerfala alá szerelt riasztót. Körülbelül egy láb hosszú, elemlámpára emlékeztető szerkezet volt, és volt rajta egy gomb, aminek a megnyomása egy jókora adag paprikagázt eresztett az utastérbe. Wally megkérdezte Rydellt, hogy szerinte ez elég-e. Rydell hazudott. Azt felelte, hogy vannak emberek, például a kemény narkósok, akik szeretnek időnként lenyelni egy-két löket paprikagázt. Azt mondta, hogy ettől megtisztulnak az idegeik, felpezsdül a vérük, és tuti, hogy elviszik a kocsit.
Rydell lenézett a padlóra. Most vette észre először, hogy a Mar Vista-i lakás nappalijának szőnyege pontosan olyan anyagból van, mint Knoxville-ben Turvey lakásának szőnyege. Az, amin annyit fetrengett. Igaz, ez egy kicsit tisztább volt, de ugyanaz az anyag. Ez eddig még nem tűnt fel neki.
— Figyelj, Rydell. Rendben, nem akarod elfogadni. Szabadnapos vagyok, elautóztam hozzád. Legalább ezt értékeld. Egy pár szemét kicseszett veled, megdőltél, és most rosszul érzed magad. Megértem. De megtörtént, haver, benne van a személyi anyagodban, és én nem tehetek többet érted. De hallgass meg. amikor a cégnél voltál, jól dolgoztál. Erről talán Szingapúrban is tudni fognak.
— Hernandez…
— Szabadnapos vagyok…
— Haver, én nem értek hozzá, hogyan kell megkeresni embereket…
— Vezetni tudsz. Nekik csak ennyi kell. Csak egy sofőr. Te fuvarozod a fej-kopót. Érted? Az egyik lába rossz. Nem tud vezetni. Ráadásul elég jó meló. Ész kell hozzá. Mondtam neki, hogy te meg tudod csinálni. Haver, én tényleg megmondtam neki!
Monica People magazinja a díványon hevert. Gudrun Weaver sztorijánál volt nyitva, aki negyvenes színésznő volt, és Wayne Fallon tiszteltes segítségével éppen időben találta meg az Urat ahhoz, hogy bekerülhessen a képe a People-be. Egész oldalas kép volt; a nő a nappalijában, a díványán feküdt, és feszülten bámult egy rakás monitort. Mindegyiken ugyanaz a régi film ment.
Rydell elképzelte magát, hogy ő hogyan festhetett, amikor a Futonszájból származó futonon fekve az öntapadós virágokat, meg a matricákat bámulta.
— Legális dolog ez?
Hernandez, púderkék combjára csapott. A hang olyan volt, akár egy pisztolydörrenés.
— Hogy legális-e? Hé, mi most az IntenSecure Korporációról beszélünk! A főmenőkről! Segíteni próbálok neked, haver. Gondolod, hogy valami kibaszott illegális dologba akarlak belerángatni?
— De mi a meló, Hernandez? Csak felmegyek oda, és vezetek?
— Talált! Vezetsz! Ha Mr. Warbaby azt mondja, hogy vezess, akkor vezetsz.
— Kicsoda?
— Warbaby. Lucius Warbaby.
Rydell felvette Monica People példányát, és megkereste a képet, amin Gudrun Weaver és Wayne Fallon tiszteletes volt. Gudrun Weaver pont úgy nézett ki, mint egy negyvenes színésznő. Fallon olyan volt, mint egy hajimplantos, tízezer dolláros szmokingba bújtatott oposszum.
— Ez a Warbaby, Berry, az egész szarnak a legtetején van. Egy kibaszott sztár, haver. Különben miért őt bérelnék fel? Végzed a melód, és megtanulod azt a szart. Még fiatal vagy. Még meg tudod tanulni az ilyen szarokat.
Rydell visszadobta a People-t a díványra.
— És most kit keresnek?
— Egy szállodai tolvajt. Valaki elvitt valamit. Abban a hotelban mi biztosítjuk a védelmet. A szingapúriak állati komolyan veszik az ügyet. Csak ennyit tudok.
Rydell a parkoló meleg árnyékában állt, és a Hernandez-lány Sneakerjének tetején csillogó animációs vízesés csillámló mélyébe bámult. Az esőerdő-hologram zöldje fölött ködpára terjengett. Rydell egyszer látott egy Harleyt, aminek minden nem triplakrómozású felületén életnagyságú bogarak rohangásztak. Skorpiók, százlábúak, meg ilyenek.