Amikor leért, a kosár megrázkódott. A lány kimászott a fapallós járdára, és végigment a tejszerű plasztikfal mellett, ami mögött növények, és a hidroponikus tartályok halogénárnyékai sötétlettek. Befordult a sarkon, és lement a lépcsőn a híd reggeli zajos sürgés-forgásába. Nigel közeledett felé az egyik kézikocsijával, az újabbikkal. Éppen hordárkodott valakinek.
— Vette! — mondta szokásos ostoba vigyorával. így hívta a lányt.
— Láttad a tojásos nénit?
— A városi oldalon volt — mondta Nigel. A város S.F.-et jelentette, Oaklandet egyszerűen csak „Földnek” nevezték. — Jó, mi? — Nigel az alkotó büszkeségével a kocsijára mutatott. Chevette végignézett a csiszolt alumínium kereten, a tajvani bigyókon és pálcákon, meg a vastag új szegecseken. Nigel az Allied egy-két bringásának is dolgozott, főleg azoknak, akik még mindig fémbicajokon hajtottak. Nem nagyon örült neki, amikor Chevette áttért a papírvázasra.
A lány lehajolt, és végighúzta az ujját egy különlegesen sima pálcán.
— Jó — bólintott.
— Az a japcsi szar még nem esett szét alattad?
— Nem is fog.
— De fog. Ha nagyon meghajtod, törik mint az üveg.
— Majd megkereslek, ha szétmegy.
Nigel megrázta a haját. A bal fülében függő fakó faúszó megcsörrent és meglibbent.
— Akkor már késő lesz. — Elindult Oakland felé, és húzta a kocsiját.
Chevette megtalálta a tojásos nénit, és vett tőle három darabot. Olyan nagy száraz fűszálakba voltak betekerve. Tiszta varázslat. Az embernek nem volt kedve kicsomagolni őket, olyan tökéletes volt, és nem lehetett rájönni, hogy az öregasszony hogy csinálta. A tojásos néni elvette az ötöst, és bedobta a vékony gyíknyakában lógó kis szütyőbe. Egy foga sem volt; az arca egyetlen ráncháló, aminek közepén a szája nedveslett.
Amikor Chevette visszaért, Bulldózeres az asztalnál ült. Nem is asztal, inkább egy polc volt. Bulldózeres kávét iszogatott egy acélbögréből. Ha az ember így látta, nem tűnt fel rögtön, hogy milyen öreg; egyszerűen csak nagynak látszott. Nagyok voltak a kezei, a vállai, a csontjai, meg minden. Egy életen át összegyűjtött karcolásokkal, kis sebekkel, és tetoválásokra emlékeztető fekete foltokkal teli homlokából hátranyalta szürke haját. Nem tetoválta a homlokát, csak annak idején valami zsír vagy olaj kerülhetett be egy-egy sebébe.
Chevette kicsomagolta a tojásokat, tönkretette a tojásos néni varázslatát, majd mind a hármat egy plasztiktálba tette. Bulldózeres feltápászkodott nyikorgó székéből, és pislogni kezdett, ahogy a testsúlya a csípőjére nehezedett. A lány átadta neki a tálat. Bulldózeres a Coleman fölé tartotta. Vaj nélkül, csak egy kis vízzel csinálta a rántottát. Azt mondta, egy hajón tanulta, a szakácstól. A tojás jó volt, de az edényt utána nehéz volt kimosni, pedig ez a feladat mindig Chevette-re várt. Miközben Bulldózeres feltörte a tojásokat, Chevette a kampón lógó dzsekihez ment, és elővette a tokot.
Nehéz lett volna meghatározni, hogy miből van, ez pedig egyértelműen azt jelentette, hogy drága. Valami grafitszürke anyagból csinálták, és olyan vékony volt, mint a tojások héja, de akár egy kamion is keresztülhajthatott volna rajta. Mint Chevette bringáján. Már előző este rájött, hogy kell kinyitni; egy ujj ide, egy hüvelykujj oda, és máris nyitva. Semmi felpattanás, semmi kattanás. Semmi márkajelzés, semmi gyártási szám. A belseje olyan volt, mint a fekete lakk, de a tapintása mégis szivacsra emlékeztetett.
A szemüveg benne volt. Nagy volt és fekete. Mint Orbisoné Bulldózeres falán, a fekete-fehér poszteren. Bulldózeres azt mondta, ha örökre fel akar rakni egy posztert, sűrített tejet kell ragasztó helyett használni. Olyan konzervdobozosat. Újabban nem sok dolog van konzervdobozban, de Chevette tudta, hogy Bulldózeres melyikre gondolt. A furcsa, széles arcú, fekete szemüveges fickó képe masszívan oda tapadt Bulldózeres fehérre festett rétegelt lemez falára.
Chevette kivette a szemüveget a fekete lakkból. Az anyag azonnal összehúzódott, és a felülete simává vált.
A lányt idegesítette a napszemüveg. Nem csak azért, mert lopta, hanem mert túl nehéz is volt. Túl nehéz, ahhoz képest, hogy mi volt. Meg a szárai is nagyok voltak. A kerete úgy nézett ki, mintha egy grafittömbből faragták volna ki. Talán tényleg így csinálták, gondolta Chevette. A bicaja vázának papírmagja körül is grafit volt. Azt az Asahi Engineering csinálta.
Kanálcsörgés — Bulldózeres felverte a tojásokat.
A lány feltette a szemüveget. Fekete. Tömény fekete.
— Katherine Hepburn — mondta Bulldózeres. A lány az orrára húzta a napszemüveget.
— Mi?
— Neki voltak ilyen nagy szemüvegei.
Chevette felvette a Coleman mellett tartott öngyújtót, felkattintotta, és az egyik lencse elé tartotta. Semmi.
— Hegesztőszemüveg?
Bulldózeres a lány rántotta adagját egy alumíniumtányérra tette. 1952. — ez volt beleütve az aljába. A tányér mellé tett egy villát, és a lány teli kávésbögréjét.
Chevette az asztalra tette a napszemüveget.
— Nem látok vele semmit, csak feketeséget. — Maga alá húzta a támlátlan faszákét, és felemelte a villát. Megette a rántottáját.
Bulldózeres evés közben a lányra nézett.
— Szovjet — mondta, miután kortyolt egyet a bögréjéből.
— Mi?
— A régi szovjetek csináltak ilyen napszemüvegeket. Két napszemüveggyáruk volt, az egyikben mindig ilyeneket csináltak. Elárasztották velük az üzleteket, de senki sem vett ilyet. Mindenki a másik gyárból származó szemüvegeket akarta. Ezért szívták meg.
— A fekete szemüveget gyártó gyár?
— A Szovjetunió.
— Hülyék voltak, vagy mi?
— Nem ilyen egyszerű… Hol szerezted ezt? A lány a kávéjába bámult.
— Találtam. — Felemelte a bögrét, és ivott.
— Dolgozol ma? — Bulldózeres feltápászkodott, begyűrte a farmerjába az inge elejét. Ócska bőröve rozsdás csatját pöcökké gyűrt papírdarabok tartották.
— Déltől ötig. — A lány felemelte, és forgatni kezdte a napszemüvegei. A méretéhez képest nehéz volt.
— Fel kell hívnunk ide valakit, hogy megnézze az üzemanyagtartályt.
— Fontanie-t?
A férfi nem felelt. Chevette a fekete lakkba fektette a napszemüveget, becsukta a tokot, és a mosogatóhoz vitte az edényeket. Visszanézett az asztalon heverő tokra.
Jobb lesz, ha eldobom, gondolta.
9. Amikor a diplomácia kudarcot vall
Rydell kedd este a Burbankon felszállt egy CalAir gépre. A San Francisco-i fickó fizette a jegyet; azt mondta Rydellnek szólítsa csak Freddie-nek. Az utazás nem volt sem nyugis, sem kellemes, az utasok a jelek szerint csórók lehettek. Körülötte gyerekek sírtak. Ablak mellett ült. Az odalent szétterjedő fényekben, az előző utas ablaküvegre kenődött hajolaján keresztül meglátta a Völgyet, a pár megmaradt tó türkizkékjét, megvilágított fenekét. A karjába fájdalom hasított.
Lehunyta a szemeit. Látta az apját, látta, ahogy a floridai lakókocsija konyhájában, a mosogatónál áll, és kiöblít egy poharat. Abban a pillanatban a halál már ott növekedett benne — visszavonhatatlan tény volt. A bátyjáról beszélt, Rydell nagybátyjáról, aki három évvel volt fiatalabb nála, de már öt éve nem élt. A nagybácsi egyszer küldött Rydellnek egy pólót Afrikából. A boppfóliás borítékon a hadsereg pecsétjei. Az egyiken egy ósdi bombázó, egy B-52-es volt, a másikon egy felirat: AMIKOR A DIPLOMÁCIA KUDARCOT VALL.