— Mit gondol, az a parti autópálya?
Kinyitotta a szemeit, és az előtte áthajló idősebb nőre nézett, aki megpróbált kilesni a hajolajbevonatos ablakon. Mint egy ötödosztályú Mrs. Armbruster; idősebb, mint Rydell apja lenne.
— Nem tudom — mondta Rydell. — Lehetséges. Én nem tudom megkülönböztetni egymástól az utcákat. Úgy értem — tette hozzá —, nem vagyok idevalósi.
A nő rámosolygott, és hátradőlt a keskeny ülés ölelésébe. Teljesen olyan, akár Mrs. Armbruster. Ugyanaz a furcsa kombinációjú öltözék: skótkockás oxford-ruha, Santa Fe vattakabát. Ezek az idős hölgyek mind vastagsarkú cipőben járnak.
— Egyikünk sem az. — A nő előrenyújtotta a kezét, hogy megpaskolja Rydell kekinadrágját. — Manapság…
Kevin azt mondta, megtarthatja a nadrágot.
— Aha — mondta Rydell. A keze kétségbeesetten tapogatózott az ülésdöntő gomb után. A kis műanyagbevonatú acélbigyó csak arra várt, hogy megnyomja, és hátradőljön egy színlelt alvásba. Lehunyta a szemeit.
— Éppen San Franciscóba tartok. Jelen akarok lenni, amikor a volt férjemet áthelyezik egy kisebb fagyasztóegységbe — mondta a nő. — Egy olyanba, aminek individuális raktármodulja van. A kereskedelmi magazinok „butik operációnak” nevezik. Elég groteszk.
Rydell megtalálta a gombot, de rá kellett döbbennie, hogy a CalAir ülései maximum tíz centivel dőlnek hátra.
— A volt férjem fagyasztóban van már… Már kilenc éve, de sohasem lelkesedtem a gondolatért, hogy az agya úgy hánykolódik odabent. Fóliába csomagolva. Úgy, akár a héjában sült krumpli.
Rydell kinyitotta a szemeit. Megpróbált kitalálni valami választ.
— Vagy mint a szárítógépbe dobott teniszcipők — mondta a nő. — Tudom, hogy keményre vannak fagyva, de az egész nem olyan, mintha pihenés lenne. Nem igaz?
Rydell az előtte levő ülés hátuljára koncentrált. Egy plasztiktakaró. Szürke. Még egy telefon sincs!
— Ami az ébredést illeti, ezek a kisebb helyek persze semmi újat sem kínálnak, de valahogy több bennük a méltóság. Én legalábbis úgy látom.
Rydell oldalra nézett. A tekintete találkozott a nőével. Mogyoróbarna szemek egy finom ráncháló közepén.
— Egészen biztos, hogy nem leszek ott, amikor felolvasztják, vagy… Vagy megcsinálják vele azt, amit szoktak. Én nem hiszek ebben. Állandóan ezen vitatkoztunk. Én mindig arra a sokmilliárd halottra gondoltam, arra a rengeteg emberre, aki a szegény helyeken minden évben meghal. „David”, mondtam, „hogyan vagy képes ilyesmit forgatni a fejedben, amikor az emberiség nagy része légkondicionálás nélkül él?”
Rydell kinyitotta a száját. Azután becsukta.
— Ami engem illet, én az Éjféli Befejezés kártyatulajdonos tagja vagyok.
Rydellnek fogalma sem volt róla, hogy mit jelent a kártyatulajdonosság, de azt tudta, hogy az Éjféli Befejezés tagjai az ön-euthanázia hívei voltak. Tennessee-ben illegálisnak számított a dolog, de ott jópáran megcsinálták. A testületnél valakitől azt hallotta, hogy az illetők a dolog után tejet meg aprósüteményt hagytak a mentősöknek, és általában nyolc vagy kilenc órakor végeztek magukkal. ÉB. „ÉletBefejezők”, ahogy az orvosok nevezték őket. Legálisan szerzett, receptre kiváltott gyógyszerekből kevertek maguknak koktélt. Semmi felfordulás, semmi mocsok. Ők voltak a legrendesebb öngyilkosok.
— Bocsásson meg, asszonyom — mondta Rydell —, de jó lenne, ha aludhatnék egy kicsit.
— Csak rajta, fiatalember. Elég kimerültnek látszik. Rydell lehunyta a szemeit, hátrahajtotta a fejét, és egészen addig ebben a pózban maradt, míg megérezte, hogy a gép lefelé ereszkedik.
— Tommy Lee Jones — mondta a fekete férfi. A haja olyan volt, mint egy felfordított virágcserép, amibe oldalt spirális vájatot nyírtak. Kábé úgy nézett ki, mintha egy bojt nélküli fez lett volna a fején. Körülbelül öt láb magas lehetett, és mivel az inge háromszor nagyobb volt a kelleténél, majdnem ilyen szélesnek is látszott. Az inge különben citromsárga volt: különböző kézifegyverek életnagyságú, színes képét nyomtattak rá. Egy hatalmas tengerészkék sort volt rajta, ami egészen a térdéig leért, meg Raiders zokni, meg egy pár magasszárú edzőcipő, aminek a sarkába kis vörös lámpákat építettek. Kerek napszemüvegének tükrös lencséje akkora volt, mint egy ötdolláros érme.
— Nem, tévedés — mondta Rydell.
— Nem, tesó, te tényleg hasonlítasz rá.
— Kire?
— Tommy Lee Jonesra.
— Az ki?
— Színész volt, tesó.
Rydell egy pillanatra arra gondolt, hogy a pasas valószínűleg Fallon tiszteletes híve. Igen, rajta is megvoltak Sublett kontaktlencséjének színei…
— Te Rydell vagy. Végigfuttattam rajta a „Lelencgyerek”et.
— Te vagy Freddie?
A „Lelencgyerek” egy rendőrségi program volt, amiket az eltűnt személyek ügyeinél lehetett használni. Az ember beszkennelte a keresett személy fotóját, és kapott egy listát, amin féltucat olyan híresség neve szerepelt, akik többé-kevésbé hasonlítottak az illetőre. Ezután már csak körbe kellett szaglászni, és megkérdezni az emberektől, hogy láttak-e valakit, aki hasonlít A-ra, B-re, C-re… Az egészben az volt a legfurcsább, hogy sokkal jobban működött a dolog, mintha a keresett személy fényképével rohangásztak volna. A Knoxville-i Akadémián Rydell csoportjának instruktora szerint ez azért volt így, mert az információ az emberek agyának abban a részében ragadt meg, ami a hírességek részére van fenntartva. Rydell úgy gondolt erre a dologra, mint valami mozisztár-agylebenyre. Lehet, hogy az embereknek tényleg volt ilyesmijük? Ha igen, akkor Subletté fene nagy lehetett. Amikor az Akadémián Rydell fényképével futtatták le a programot, kiderült, hogy Howie Cactonra hasonlít, az Atlanta dobójátékosára; arra nem emlékezett, hogy Tommy Lee Jonesra is hasonlítana. Habár, addig arra sem gondolt, hogy úgy néz ki, mint Howie Clacton.
Freddie előrenyújtotta a kezét. Rydell megrázta. Freddie-nek nagyon puha tenyere volt.
— Van poggyászod? — kérdezte Freddie.
— Csak ez. — Rydell megemelte a Samsonite-ját.
— Az ott Mr. Warbaby — mondta Freddie, és a kijárat felé bólintott, ahol egy egyenruhás chilanga ellenőrizte az utasok kiszállókártyáját, mielőtt kieresztette őket. A nő mögött egy másik fekete fickó magaslott. Nagydarab volt. és arányaiban olyan széles, mint Freddie.
— Nagydarab pasas.
— Aha — mondta Freddie. — Jobban tesszük, ha nem várakoztatjuk meg. Ma fáj a lába, de ragaszkodott hozzá, hogy bejöjjön a parkolóból, és üdvözöljön téged.
Ahogy a kijárathoz közeledett, és átadta az őrnek a kártyáját, Rydell végigmérte a pasast. Hatalmas volt, hat lábnál is magasabb, de Rydellt mégis a mozdulatlansága, meg az arcán tükröződő furcsa szomorkásság lepte meg. Pontosan olyan volt az arckifejezése, mint azé a fekete miniszteré, akit az apja halála előtt nem sokkal mindig megnézett a TV-ben. Ha az ember ránézett erre az arcra, úgy érezte, hogy ez a pasi már mindent látott, ami szomorú, ezért aztán elhitte minden szavát. Legalábbis Rydell apja hitt annak a miniszternek, aki úgy nézett ki, mint ez a férfi.
— Lucius Warbaby. — A férfi előhúzta hosszú olívzöld, gyémántsteppelt zakója mély zsebéből a kezeit. Rydell még sosem látott ekkora kezeket. Warbaby hangja annyira mély volt, hogy szinte alig lehetett hallani. Rydell ez előrenyújtott kézre nézett, és látta, hogy Warbaby régimódi, ujjroppantó pecsétgyűrűt visel, aminek tetejére keresztben, gyémántberakású, talpnélküli nagybetűkkel felíratta a nevét: WARBABY.