Rydell megrázta a férfi kezét; az ujjai a gyémántra és az aranyra fonódtak.
— Örülök, hogy találkozhatok önnel, Mr. Warbaby. Warbaby mélyen a szemébe húzta fekete, felhajtott karimájú Stetsonját. Nehéz, feketekeretes szemüveget viselt. A lencsék átlátszóak voltak, akár az ablaküveg. A szemüveg mögötti szemek kínaisak voltak; macskaszerűek, ferdék, és különös aranybarnák. Warbaby egy olyan állítható hosszúságú botra támaszkodott, amiket a kórházakban osztogatnak. A bal lába köré éjfélkék nylonpárnazású karbonjárógépet csatolt. Feszes fekete farmerje vadonatúj volt — látszott rajta, még sohasem mosták ki. Az alját tükörfényes, háromárnyalatú fekete bőrből varrt texasi csizmája szárába tűrte.
— Juanito azt állítja, hogy maga gyakorlott sofőr — mondta Warbaby, de úgy, mintha ez lenne a legszomorúbb dolog, amit életében hallott. Rydell még sohasem hallotta, hogy Hernandezt valaki ezen a néven emlegette volna. — Azt állítja, hogy maga nem ismeri ezt a környéket.
— Így van.
— Ráadásul — mondta Warbaby —, itt senki sem ismeri magát. Hozd az úr csomagját, Freddie.
Freddie szemmel láthatóan kelletlenül vette át Rydell bőröndjét, pedig az alapjában véve remekül illett hozzá.
Az ujjropogtatós kéz Rydell vállára telepedett. Rydell úgy érezte, mintha egyedül a gyűrű húsz fontot nyomna.
— Juanito mondott magának valamit arról, hogy mi mit csinálunk idefent?
— Valami szállodai tolvajról beszélt. Azt mondta, az IntenSecure szerződéses alapon bízta meg magát az üggyel…
— Tolvaj, igen. — Warbaby úgy nézett ki, mintha az univerzum morális súlya nehezedne rá, ami bármelyik pillanatban elégetheti. — Valami eltűnt. De most már az egész sokkal… komplikáltabb ennél.
— Hogyan? Warbaby felsóhajtott.
— A férfi, akitől eltűnt az a dolog, már halott. Valami megcsillant a szemeiben.
— Hogyan halt meg? — kérdezte Rydell, amikor a súlyt végre levették a válláról.
— Gyilkosság — mondta Warbaby halkan, szomorúan, de nagyon tisztán.
— Biztos furcsának találja a nevem — szólt előre Warbaby a fekete Ford Patriotja hátsó üléséről.
— Most inkább azt találom furcsának, hogy nem tudom, hova dugjam a kulcsot, Mr. Warbaby — mondta Rydell. A kormánykerék mögött ült, és a ketyerékkel telepakolt műszerfalat vizsgálgatta. A világon egyedül az amerikai kocsikban voltak fizikailag is láthatóak a műszerek. Talán éppen ezért volt olyan kevés belőlük. Mint azokból a lánchajtásos Harleykből is.
— A nagyanyám — kezdte Warbaby. A hangja olyan volt, mint egy felemelkedő, és Kína felé induló tektonikus lemez dörgése. — A nagyanyám vietnami volt. A nagyfater detroiti srác. Katona. Hazahozta Saigonból a nagyanyámat, de nem maradt vele sokáig. A fia, vagyis az apám Warbaby-re változtatta a nevét. Érti? Gesztus. Szentimentalizmus.
— Aha — mondta Rydell. Elindította a böhöm nagy Fordot, és elgondolkodott. Saigon olyan hely volt, ahova a gazdagok jártak vakációzni.
Négykerékmeghajtás. Kerámiapáncél. Goodyear Streetsweeper-ek, amiket csak egy komolyabb puskával lehetett kilőni. A műszerfalon, a fűtőventillátor előtt egy fenyőfa formájú illatosító lógott.
— Ami pedig a Luciust illeti… Nos, arról nem sokat mondhatok.
— Mr. Warbaby — mondta Rydell, és hátranézett a válla fölött. — Hová vihetem?
Egy modem-bipp a műszerfalról.
Freddie, aki Rydell mellett ült, most felfüttyentett.
— Az anyját! — mondta. — Ez kemény.
Rydell hátradőlt, és a faxból kicsúszó papírlapra nézett. A papíron egy kép volt, a képen egy férfi. Meztelenül hevert egy vértől lucskos lepedőn. A milliónyi vércsöppet a fotós vakujának fénye parányi fagyott nappá változtatta.
— Mi van az álla alatt? — kérdezte Rydell.
— Kubai nyakkendő — mondta Freddie.
— Nem, haver! — Rydell hangja egy oktávval megemelkedett. — Mi az?
— A fickó nyelve — mondta Freddie. Kitépte a lapot a készülékből, és hátranyújtotta Warbaby-nek.
Rydell hallotta, hogy a fax megzizzen Warbaby kezében.
— Ezek az emberek — mondta Warbaby —, szörnyűek.
10. A modern tánc
Yamazaki egy alacsony faszéken ült, és a borotválkozó Bulldózerest nézte.
Bulldózeres az ágya szélén ült, és egy rózsaszínű eldobható borotvával kapirgálta az arcát. A pengét időnként belemártotta az ölében tartott alumíniumlavórba.
— A borotva régi — mondta Yamazaki. — Nem dobja el? Bulldózeres a japánra nézett a plasztikborotva fölött.
— Az a vicc, Iszkiri, hogy egy idő után nem csorbulnak tovább. — Megfeszítette és leborotválta a felső ajkát, majd megállt. Yamazaki az első néhány látogatása során „Kawasaki” volt, utána „Iszkiri” lett belőle. A fakó, vöröses szemhéjak alatt megbúvó szemek közömbösen mérték végig a japánt, Yamazaki mégis megérezte, hogy Bulldózeres belül nevet.
— Megnevettettem?
— Ma nem — mondta Bulldózeres. A lavórba dobta a borotvát. Szürke szőrszálak emelkedtek a víz színére. — A minap viszont igen. Amikor azokra a szarokra vadásztál.
Yamazaki egy teljes délelőttöt azzal töltött, hogy megpróbálta felvázolni annak a lakhelycsoportnak a csatornaviszonyait, amelyet ő Bulldózeres „szomszédságának” tartott. Átlátszó, arasznyi gumitömlődarabokat használt a munkához. A dolog eléggé érdekes volt. olyan, mint egy gyerekeknek való játék. Megpróbálta nyomon követni egy adott tömlődarab egyik lakóhelytől a másikig vezető útját. A gumicsövek kecses ívben buktak alá a rendszerbe, hogy az alsó szint alatt, az ezergallonos tartályban összetalálkozzanak. Bulldózeres elmagyarázta, hogy amikor a tartály megtelik, egy úszón bekapcsolódik egy higanykapcsoló, és az összegyűlt csatornaszemét egy három láb vastag csőbe pumpálódik, ami aztán az egészet elvezeti a közműrendszerbe.
Yamazaki feljegyezte, hogy úgy kell erre a vezetékre gondolnia, mint egy interface-re, ami összeköti a híd programját a város programjával, ám Bulldózeres történetének kivonatolása egyértelműen fontosabbnak látszott. Yamazaki meg volt győződve róla, hogy Bulldózeresnél van a kulcs a híd létértelméhez, ezért abbahagyta a másodlagos építmény fizikai vizsgálatát, hogy a lehető legtöbb időt az öreg társaságában tudja tölteni. Bérelt lakásában éjszakánként mindig átküldte az aznap összegyűlt anyagot az Osakai Egyetem szociológiai tanszékére.
Ezen a napon, miközben Bulldózeres lakásának liftje felé tartott, találkozott a lánnyal, aki éppen akkor jött lefelé. A lány munkába indult; kerékpárját a vállán átvetve cipelte. A lány küldönc volt a városban.
Yamazaki eltűnődött, hogy vajon fontos-e, hogy Bulldózeres egy olyan személlyel osztozott a lakhelyen, aki az információ és geográfia ezen archaikus ágazatában kereste meg az élethez szükséges összegeket. Az irodák, amelyek között a lány kerékpáron közlekedett, elektronikus adattovábbító-kapcsolatban álltak egymással — az adott távolságokat figyelembe véve egyetlen minikomputer elegendő lett volna az azonnali és tökéletes kommunikáció létrehozásához. Ám éppen annak a tökéletességnek, ami költséges passzióvá változtatta a fizikai postázást, akadtak bizonyos szépséghibái is, és ezek tették szükségessé a lány által nyújtott szolgáltatást. Az adatok folyékony univerzumában a lány tökéletes biztonsági fokkal végezte az információ-darabkák szállítását. Ha egy feljegyzés a lány táskájába került, akkor az ember pontosan tudhatta, hogy hol van; ellenkező esetben az adott feljegyzés a továbbítás pillanatában sehol sem volt, de mégis mindenhol meg lehetett találni.