Furcsa, avítt módon vonzónak találta a Bulldózeresnél lakó lányt; kemény, fehér lábai voltak, és militáns, felfelé meredező sötét haja.
— Álmodozol, Iszkiri? — Bulldózeres félretette a lavórt, a keze egy kicsit remegett, és a dohos kinézetű párnákhoz támasztotta a hátát. A fehérre festett farostlemez-fal halkan nyikorgott.
— Nem, Bulldózeres-szan. De megígérted, hogy beszélni fogsz arról az első éjszakáról, amikor elhatároztátok, hogy elfoglaljátok a hidat… — Yamazaki hangja szelíd volt, a szavait szándékoltan úgy válogatta össze, hogy az alanyát rábírja a megnyilatkozásra. Aktiválta a notebook felvevő funkcióját.
— Nem határoztunk el semmit. Már megmondtam…
— De valahogy megesett.
— A szar esik, az. Megtörtént azon az estén, és kész. Nem voltak jelzések, nem voltak vezetők, nem voltak építészek. Te azt hiszed, hogy politikáról volt szó. Annak a bizonyos táncnak, fiú, vége.
— De ön azt mondta, hogy az emberek „készen” voltak.
— Készen, de bármire. Ez nem fér a fejedbe, igaz? A híd az itt volt, de nem mondom, hogy ránk várt. Érted a különbséget?
— Azt hiszem…
— Szart hiszel. — A notebooknak időnként problémái akadtak Bulldózeres kifejezéseivel. Ráadásul az öreg hadart, és rendszeresen elnyelt bizonyos hangokat. Egy osakai szakértő rendszer szerint azért, mert valószínűleg bizonyos fokú idegrendszeri károsodást szenvedett, talán az utcai drogok használatából kifolyólag, vagy esetleg egy — vagy több — kisebb ütés következtében. Yamazaki azonban inkább arra gondolt, hogy Bulldózeres egyszerűen túl sok időt töltött azon közegben, ami végül azzá változtatta a hidat, ami lett.
— Senki — mondta Bulldózeres. Most először beszélt lassan és tagoltan; mintha így akart volna nagyobb hangsúlyt adni a szavainak. — Senki sem használta ezt a hidat semmire a Little Grandé után. Érted?
Yamazaki bólintott, és figyelte, ahogy Bulldózeres lefordított beszédének karakterei végigpörögnek a notebook képernyőjén.
— A földrengés szétbaszta, Iszkiri. Beszakadt az alagút a Kincsesen. Ott mindig elég labilis volt… Először azt mondták, újjá fogják építeni, de nem volt rá pénzük a nagyokosoknak. Ezért aztán kirakták a lánckorlátot, a szögesdrótot, és mindkét végét bebetonozták. Azután bejöttek a németek, úgy két évvel később, és eladtak nekik egy új technológiát, hogy építsenek új alagutat. Olcsót, amiben autók és metró jár. Miután a Zöldek tiltakozásai ellenére megszavaztatták, elkezdték építeni. Senki sem hitte volna, hogy ilyen gyorsan elkészülnek vele. Persze, azok a Zöld biotech loobyk… Hagyták, hogy szekciókat növesszenek, odakint Nevadában. Mint az úritök, Iszkiri. Behozták őket ide a daruk alá, besüllyesztették őket az Öbölbe. Kicsinálták őket. Azután kicsi gépek mászkáltak arrafelé, kemények, mint a gyémánt; kösd mindet össze, jó szorosan, aztán bamm, kész az alagutad. A híd meg csak ott gubbasztott.
Yamazaki visszatartotta a lélegzetét, és arra számított, hogy Bulldózeres elveszti a fonalat, ahogy már korábban is gyakorta megesett. Túl gyakran, gondolta Yamazaki kétségbeesetten.
— Az a nő meg egyfolytában arról beszélt, hogy futtassák be az egészet borostyánnal, virginiai kúszóval… Mások azt mondták, hogy rombolják le, mielőtt egy újabb földrengés megteszi helyettük. De aztán ennyi. A városokban sok az ember, nincs hely, ahova mehetnének. Kartonpapír-városok a parkban, ha szerencsés voltál, és utána felhozták azokat a csöpögő-csöveket Portlandból, és az épületek köré tették. Éppen elég víz kifolyik a földre ahhoz, hogy ne akarj lefeküdni. Az egy szemét város, az a Portland. Ott találták fel azokat a csöveket… — Bulldózeres köhögött. — Aztán egy éjszaka az emberek egyszerűen idejöttek. Egy csomó történet van róla, hogy történt. Dőlt az eső. Senkinek eszébe nem jutna olyan időben lázadozni.
Yamazaki maga eléképzelte az elhagyatott hidat a felhőszakadásban, ahogy a két végénél egyre nő a tömeg. Látta, hogy az emberek átmásznak a drótkerítéseken, a barrikádokon. Olyan sokan vannak, hogy a lánckorlát elpattan. Felmásznak a tornyokba, és több mint harmincan lezuhannak, és meghalnak. De amikor beköszönt a hajnal, a túlélők még mindig ott vannak. Körülöttük türelmes szitakötőkként híradós helikopterek köröznek a szürke fényben. Yamazaki már többször látta a dolgot — Osakában, felvételről. De Bulldózeres ott volt.
— Talán ezer ember volt ennél a hídfőnél. Másik ezer Oakland-ben. Aztán egyszerűen futni kezdtünk. A zsaruk elvágódtak, de különben is, mit védtek? Csak tömegoszlató parancsuk volt: nem volt szabad hagyniuk, hogy az emberek összegyűljenek az utcán. Voltak helikoptereik is: fentről, az esőből reflektoroztak le ránk. Ez megkönnyítette a dolgunkat. Egy hegyesorrú csizma volt rajtam. Elfutottam az egyik barrikádhoz. Úgy tizenöt láb magas lehetett. Bedugtam a lábujjaimat a lyukakba, és mászni kezdtem. Olyan könnyen mint, mintha csak egy kerítésen másztam volna át. Felmásztam arra az izére, és olyan volt, mintha repülnék. A tetején szögesdrót volt, de a mögöttem levő emberek feladogattak egy csomó dolgot — matracokat, kabátokat, hálózsákokat —, hogy ráterítsem a drótokra. Azután úgy éreztem… súlytalan vagyok.
Yamazaki úgy érezte, már közel, nagyon közel van a lényeghez.
— Ugrottam. Nem tudom, ki ugrott először, de én ugrottam. A hídra. A járdára estem. Az emberek üvöltöttek. Addigra már az Oakland-i oldalon is áttörték a barikádokat. Azok alacsonyabbak voltak. Láttuk a lámpáikat, ahogy befutottak a hídra. A rendőrségi 'kopterek reflektorait, meg azokat a vörös autópálya-lámpákat, ami némelyik embernél volt. A Kincses felé rohantak. Amióta a Haditengerészet emberei elhagyták, senki sem volt ott… Mi is futottunk. Valahol középen találkoztunk, és hurrázni kezdtünk… — Bulldózeres tekintete elrévedt. — Azután énekeltek. Himnuszokat, meg ilyen szarokat. Csak lógtak ott, és énekeltek. Őrültek. Én, meg egy páran, mi betojtunk. Láttuk a híd két végéről közeledő zsarukat. Basszák meg!
Yamazaki nyelt egyet.
— És utána?
— Mászni kezdtünk. A tornyokra. Létrák voltak hegesztve azokra a szarokra, tudod, hogy a festők fel tudjanak mászni rájuk. Másztunk. Addigra már a TV is kiküldte a saját 'koptereit, Iszkiri. Világszenzációt csináltunk, de nem is tudtuk róla. Gondolhatod miért. Különben le se szartuk. Csak másztunk. De ezt élő egyenesben közvetítették. Később ez nehezítette meg a zsaruk dolgát. És haver… Pár ember lezuhant. Az előttem mászó srácnak fekete szigetelőszalaggal volt felragasztva a cipőtalpa. A szalag elázott, meglazult, a lába meg csúszkált Közvetlenül előttem volt. A lába egyfolytában lecsúszott a létrafokról, és ha nem vigyázok, mindig a szemembe rúgott volna… A csúcs közelében jártunk, amikor mindkét lába egyszerre csúszott meg. — Bulldózeres elnémult, mintha valami távoli hangot hallgatna.
Yamazaki visszafojtotta a lélegzetét.
— Ha felmászol ide — mondta Bulldózeres —, az a legfontosabb, hogy ne nézz le. A második lényeg az, hogy az egyik kezed, meg az egyik lábad állandóan a hídon legyen. Az a srác nem tudta ezt. Meg a francos cipői is…! Egyszerűen hanyattzuhant. Egy hangot se adott. Olyan… méltóságteljes volt.