Yamazaki megremegett.
— De én tovább másztam. Az eső lecsendesedett, közelgett a hajnal. Maradtam.
— Hogy érezte magát? — kérdezte Yamazaki. Bulldózeres pislogni kezdett.
— Érezni?
— Mit csinált utána?
— Néztem a várost.
Yamazaki lement Bulldózeres liftjével, a lépcsősor felé tartott. A sárga lift mintha egy óriás elhajított csészéje lett volna. Yamazaki körül az esti piac zajai kavarogtak; egy sötét ajtó mögül kártyalapok csattogását hallotta, valahol egy nő nevetett, valahol spanyolul beszéltek. A sülő ételszagtól, a fafüsttől és a hasis édeskés illatától terhes szellőben vitorlákként csapkodó műanyagfóliákon keresztül nézve a naplemente bor-rózsaszínű volt. Fiúk, tépett bőrruhában egy játék fölött guggoltak — a bábokat festett kavicsok helyettesítették.
Yamazaki megállt. Egyik kezét az aerosolos ezüstfestékkel felfújt rajzokkal díszített fakorláton nyugtatva, mozdulatlanul állt. Bulldózeres története mintha átsugárzott volna ezer dolgon, a mosdatlan mosolyokon, az ételfüstön — mintha valami titkos harang koncentrikus hangkörei lettek volna, amelyek túl halkak ahhoz, hogy idegen fül meghallhassa őket.
Nemcsak a század végén, az ezredfordulón vagyunk túl, gondolta, de valami másnak is a végére értünk. Éra? Paradigma? Mindenhol a befejezés jele.
A modernitás lassan végetért.
Itt, a hídon már rég vége.
Yamazaki elhatározta, elsétál Oakland felé, hogy átérezze az új dolog különös lüktetését.
11. Címek
Kedden nem volt magánál. Nem volt képben. Nem tudott összpontosítani. Bunny Malatesta, a diszpécser megérezhette a dolgot, mert beleduruzsolt a fülébe.
— Chev, ne értsd félre, de megvan a havid, vagy ilyesmi?
— Kapd be, Bunny.
— Hé, csak feltűnt, hogy ma nem a szokásos meteor vagy. Csak erre gondoltam.
— Adj egy címet.
— 655 Mo, tizenötödik, recepció.
Felvette a csomagot, és elvitte az 555 Cali, ötvenegyedik emeletre. Leadta a cuccot, és lement. Az ígéretes reggel után mégis szürke volt az egész nap.
— 456 Montgomery, harmincharmadik, recepció, teherlifttel menj.
Chevette keze megállt a bringája személyfelismerő hurkában.
— Hogy menjek?
— Azt mondják, a küldöncök mindig firkákat karcolnak a személyliftbe. Menj a teherliften, különben elküldenek, nem adnak megbízást, és ebben az esetben az Allied megszünteti az alkalmazásodat.
Chevette-nek eszébe jutott, hogy a Csengős emblémáját látta a 456 utasliftjeinek vezérlőpaneljébe karcolva. A kibaszott Csengős. Több liftet csúfított már el, mint bárki a történelemben. Egy szabályos szerszámkészletet hordott magával, hogy megcsinálhassa a dolgot.
A 456 az 1 EC-be küldte. A kartondoboz olyan nagy volt, hogy el sem fogadhatta volna, de hát éppen az ilyenek miatt volt csomagtartója, meg szorítókötele. És ugyan miért adná át a szállítást a teherhordóknak? Amikor végzett, Bunny útközben ráberregett, és odaadta neki az 55 Beale-t, az első emeleti kávézót. Chevette sejtette, hogy egy nylonzacskóba csomagolt női retikült kell majd átvennie a konyhán, és nem is tévedett. A táska barna volt, valami gyíkbőrből készült, a sarkam pár zöld bigyó. A nők gyakran elvesztették a táskáikat, de aztán visszaemlékeztek, hol hagyták, felhívták a helyet, és megkérték az igazgatót, hogy szóljon át egy küldöncnek. Általában jó jattot adtak. Csengős meg egy páran ki szokták nyitni a táskákat, átnézik mi van bennük, és időnként találnak is valami drogot. Ő nem tenne ilyet. A napszemüvegre gondolt…
Ezen a napon nem pörgött a munka. Az Allied-nél persze nem létezett olyan, hogy szállítási terv, de időnként összejött a dolog: felvett valamit az egyik helyen, leadta a másikon, és már vette is fel a második küldeményt. De ez ritkán fordult elő. Az Allied-nél mindenki keményen hajtott. Chevette napi rekordja tizenhat kiszállítás volt; egy másképpen működő cégnél ez felért volna negyvennel.
Elvitte a retikült a Fultonra, a Masonic-ba. Miután a tulajdonosa leellenőrizte, hogy semmi sem hiányzik belőle, adott Chevette-nek két ötöst.
— Az éttermeknek elvben le kellene adniuk a rendőrségen az ilyesmit — mondta Chevette. — Mi nem szeretünk felelősséget vállalni.
A retikülös nő bambán nézett vissza rá. Valami titkárnőféle lehetett. Chevette zsebre vágta a két ötöst.
— 298 Alabama — mondta Bunny olyan hangon, mintha valami értékes gyöngyszemet kínálna fel a lánynak. — Erőltesd meg a combjaidat…
Csipkednie kellett magát, hogy odaérjen. Felvette a csomagot, utána leadta, de ezen a napon valahogy mégsem ment a meló.
A seggfej napszemüvege…
— Taktikai okok miatt — mondta a szőke — jelenleg nem javasoljuk az erőszak vagy a varázslat alkalmazását magánszemélyekkel szemben.
Chevette éppen akkor pedálozott vissza az Alabama Street-ről, az aznapi utolsó fuvarjából. A Bunny kuckójának ajtaja fölötti kis CNN monitoron látszó nő arcát valami fekete anyag takarta, amibe három darab három szög alakú lyukat vágtak. A képernyő alján kékbetűs felirat: FIONA X — SZÓVIVŐ — SOUTH ISLAND FELSZABADÍTÁSI FRONT.
Az Allied — Egyesült Küldöncök túl éles fénnyel égő fénycsövekkel megvilágított folyosójának levegője forró sztiroltól, lézerprinterek szagától, ócska futócipők és állott szendvicsek bűzétől volt terhes. Ez az utóbbi szag Chevette-nek egy fűtetlen oregoni alagsort juttatott eszébe. A magas, homályos ablakokon színtelen téli fények szűrődtek be.
Kivágódott mögötte az utcai ajtó, és két sáros, negyvenkettes neonbakancs csattogott le a lépcsőn. Samuel Saladin DuPree a lány felé fordította portól szürke arcát, és elvigyorodott.
— Örülsz valaminek, Sammy Sal?
Az Allied kétkeréken tekerői között DuPree volt a legmenőbb külsejű — hat láb két hüvelyk magas ébenfekete test, egy olyan elegáns és erős vázon, hogy Chevette sokszor azt képzelte, a srác csontjai valami triplán krómozott fémből vannak. Olyan volt, mint a régi filmekben a nagymenő srác, aki miután nagyokat bunyózott, politikával kezdett foglalkozni. A lányok, ha Sammy Sal csontjaira gondoltak, a legszívesebben hanyatt vágták volna magukat előtte, de Chevette kivétel volt. Sammy Sal homokos volt, de barátok voltak, ám Chevette az utóbbi időben mégsem tudta, hogy pontosan mit érez iránta.
— Az van — mondta Sammy Sal, és egyik hosszú kezével letörölte a koszt az arcáról —, hogy elhatároztam, kinyírom a Csengőst. Az ilyesmi pedig, tudod, valahogy felszabadítja az embert…
— Hú! — mondta Chevette. — Biztos vittél ma valamit a 456-ba.
— Vittem, drágám, vittem. És egy mocskos teherliften kellett felmennem. Egy lassú teherliften. És miért?
— Mert Csengős belevéste a jelét a rezükbe, meg a rózsafájukba. Igaz, Sal?
— Pon-tyosan, Chevette édes. — Sammy Sal leoldozta a nyakáról a kék-fehér kendőt, és megtörölte vele az arcát. — Ezáltal, szét fogom rúgni a seggét.
— …most el kell kezdeni a munkahely szisztematikus szabotázsát — mondta Fiona X —, különben az emberi faj ellenségének bélyegezhetnek.
A diszpécser-kuckó ajtaja — olyan vastagon borították a műszakbeosztások, a megbízások, a tépett felhatalmazások, és az elfaxolt panaszlevelek, hogy Chevette el sem tudta képzelni, milyen lehet maga az ajtó — hirtelen kivágódott. Bunny, akár egy teknősbéka, kidugta sebhelyes, egyenetlenül borotvált fejét; pislogni kezdett a folyosó éles fényétől, és az éles hangú Fiona X-re tévedt a pillantása. A tekintete kifejezéstelenné vált a nő maszkja láttán, már azelőtt beleesett a mentális csatorna-csapdába, hogy ránézett volna.