— Semmit se csináltam! — gurgulázta Csengős. Chevette elfurakodott mellettük, és a Shapely-freskó alatti bringaállványhoz sietett. Valaki egy kotonnyi kék festéket fröccsentett Shapely bánatos mártír-szemeibe: a kék végigfolyt az egész beesett arcon.
— Hé! — mondta Sammy Sal. — Gyere, és segíts megbüntetni ezt a szarost!
Chevette átdugta a kezét a személyfelismerő hurkon, és megpróbálta kihúzni a biciklije kormányát az állvány molibdén-acél-grafit-aramid szövevényéből. A többi kerékpár riasztója azonnal beindult; vad, fülhasogató vijjogások, digitális szirénanyögések basszushangjai, és egy metsző kígyósziszegés keveredett kórussá a kínzott állati rikoltásokkal. Chevette megfordította a biciklijét, a pedálra tette a lábát, és miközben felszállt, már majdnem kigördült az utcára. A szeme sarkából látta, hogy Sammy Sal elereszti Csengőst.
Látta, hogy Sammy Sal is felpattan a bringájára, a rózsaszín-fekete pöttyös, Fluoro-Rimzes vázú gépére. Sammy Sal utánaeredt, pedig Chevette még sohasem akart ennyire egyedül maradni.
Beleerősített.
Tekerj. Csak tekerj.
Olyan volt az egész, mint a reggeli álma. Csak félelmetesebb.
12. Szemmozgás
Rydell a két San Franciscoi zsarura nézett, Svobodovra és Orlovskyra, és rögtön úgy érezte, hogy Warbaby mellett talán tényleg érdekes munkája lesz. A két fickó valódi, szuperkemény zsaru volt. A gyilkossági csoportok mindenhol kiemelkedtek a többi közül.
Még összesen csak negyvennyolc perce volt Észak-Californiában, de máris egy pult mellett kávézgat a gyilkosságiakkal. Azaz, ők teát ittak. Forró teát, üvegpohárból. Erősen cukrozottat. Rydell a pult távolabbi végében ült, Freddie mellett, aki tejet ivott. Freddie másik oldalán Warbaby ült — itt sem vette le a kalapját —, mellette pedig Svobodov, és végül Orlovsky.
Svobodov majdnem olyan magas volt, mint Warbaby, de az egész teste egyetlen ín-és csonttömeg. Hosszú, fakó haját hátrafésülte göcsörtös homlokából. A szemöldöke is világos volt, a bőre pedig olyan feszes és fényes, mintha túl sokáig állt volna valami tűz mellett. Orlovsky alacsony volt és sötéthajú, sasorrú. Az ujjain rengeteg szőr, a szemüvege lencséi olyanok, mintha félbefűrészelték volna őket.
Mindkettőjük tekintetében megvolt az, ami lemerevítette és leszorította az embert; ami nehéz és kemény volt, akár az ólom.
Rydell a Rendőr akadémián elvégzett egy kurzust, de nem sokra emlékezett az ott tanultakból. „Szemmozgás deszenzibilizálás és reakció” volt az előadássor címe, és az a nyugdíjas törvényszéki pszichológus tartotta, az a Bagley, a Duke University-ről. Bagley az óráin általában a sorozatgyilkosokról beszélt, akiknek a Duke-on alkalma volt megvizsgálni az elfojtott autoerotikus hajlamait. Az előadások arra kétségtelenül jók voltak, hogy kitöltötték az időt a „Magasszintű bűnözőelhárítás” és a „Felkészítés a tűzfegyverek használatára” között. A bűnözőelhárítás órák után Rydell általában meglehetősen izgatott volt, mert — ki tudja miért? — az instruktorok mindig őt kérték meg, hogy vállalja magára a bűnöző szerepét, így aztán a szemmozgás előadásokon csak nehezen tudott koncentrálni. De ha Bagley óráin mégis sikerült volna megjegyeznie valami hasznosat, az FTH gyakorlat során úgyis elfelejtette volna. Az FTH olyan volt, mint az Álomfaljáték, csak fegyverekkel, mégpedig valódiakkal.
Amikor az FTH összeszámolta az ember pontjait, kivetítette a sebeket — a játékosét, vagy a másik srácét —, és bejelentette, hogy a vesztes elvérzett-e, úgy halt meg, vagy hidrosztatikus sokkot kapott. Voltak olyan emberek, akik pár FTH menet után szabályos poszt-traumatikus sokkot kaptak, Rydell azonban mindig fene magabiztos vigyorral jött ki a teremből. Nem mintha vérengző lett volna, és a vér látványát sem kedvelte — csak arról volt szó, hogy az egész nagyon gyorsan lefolyt, és különben sem volt valódi, így aztán Rydell sohasem tanulta meg, hogyan kell megcsinálni az emberekkel azt a hivatalosan elismert szem-varázslatot. Ám ez a Svobodov hadnagy tehetséges szemmelverőnek látszott, a partnere, Orlovsky hadnagy pedig szintén elérte a kívánt hatást azzal, ahogy kilesett félbefűrészelt lencséjű szemüvege mögül. Különben nála az is sokat számított, hogy úgy nézett ki, akár egy farkasember.
Rydell folytatta a San Francisco-i gyilkosságiak stílusának tanulmányozását. Régi, vörösesbarna esőkabát, alatta fekete golyóálló mellény, azalatt fehér ing, nyakkendővel. Az ingük legombolható nyakú oxfordi, a nyakkendőjük csíkos volt — mintha valami klubhoz, vagy ilyesmihez tartoznának. A nadrágjuk hajtókás, kavicsszürke cipőjük bőrszeges, Vibram talpú, szárnyas orrú. Ilyen inget, nyakkendőt és cipőt csak az emigránsok hordtak, azok az emberek, akik a lehető legamerikaiasabbak akartak lenni. Ám Rydell úgy vélte, bizonyos életstílust jelképezett, hogy golyóálló mellényt, meg viseltes londoni ködharapót vettek fel ehhez az öltözékhez. A H K áramvonalas plasztikmarkolata sem rontott az összképen — Rydell felfedezte, hogy egy ilyen fegyver kandikál ki Svobodov nyitott golyófogója alól. Nem jutott eszébe a modelszám, de úgy emlékezett, ennek a pisztolynak elöl, a csöve alján van a tára. A H K úgy köpködte ki magából a hüvelynélküli golyókat, mintha zsírkréták lennének, a plasztikindítótöltet pedig úgy folyta körül a fémötvözet tűnyilakat, mint a hús a körmöt.
— Ha tudnánk, amit önök már tudnak, Warbaby, talán minden sokkal egyszerűbb lenne. — Svobodov körülnézett a kávézóban, és kivett egy doboz Marlborót a zsebéből.
— Ebben az államban illegális — mondta a pincérnő, akit meglepett, hogy valaki ilyen nyíltan meg akarja szegni a törvényt. A nőnek sűrű haja volt.
Rydell úgy látta, a kávézó olyan hely, ahová a gyárakban gályázó melósok szoktak járni, hogy teletömjék magukat, és hajó napjuk van, meg szerencséjük, akkor a pincérnőt is.
Svobodov mínusz párezer voltos Zsarupillantást vetett a nőre, előhúzott a golyóálló mellénye zsebéből egy fekete, műanyag jelvénytokot, megmutatta ami benne volt, majd hagyta, hogy a plasztiktárca teteje a mellére hulljon. Rydell hallotta, hogy a tok nekikoppan a mellének — Svobodov biztos a fehér inge alatt is viselt valami páncélt.
— Ha majd bejön az a két mormon srác a Járőrszolgálattól, azoknak mutogassa ezt — mondta a nő.
Svobodov az ajkai közé dugta a cigarettát.
Warbaby felemelte a kezét. Egy kézigránát nagyságú aranyrögöt markolászott. Az aranyrög öngyújtó volt. Warbaby tüzet adott az orosznak.
— Miért tart magánál ilyesmit, Warbaby? — kérdezte Svobodov, és az öngyújtóra nézett. — Dohányzik? Mit szív?
— Mindent elszívok, Arkagyij, csak ezeket a kínai Marlborókat nem — felelte Warbaby. Komor volt, mint mindig. — Tele vannak üveggyapottal.
— Amerikai márka — mondta Svobodov. — A márkanév tulajdonosa által engedélyezve gyártják.
— Ebben az országban legálisan hat éve nem készítettek cigarettát — mondta Warbaby. A hangja éppen olyan szomorú volt, mint mindig.
— Marl-bo-ro — mondta Svobodov. Kivette a szájából a cigarettát, és a filter alatti feliratra mutatott. — Kölyökkorunkban, Warbaby, a Marlboro volt a pénz.
— Arkagyij — mondta Warbaby végtelen türelemmel —, a mi kölyökkorukban a pénz volt a pénz.