— Ezek azt akarják, hogy mindenki lássa, amikor megjönnek — mondta Freddie, miközben Warbaby kinyitotta a hátsó ajtót, és nekilátott, hogy bepréselje merevlábú, hatalmas testét az ülésre.
— Induljon — mondta Warbaby, és becsapta az ajtót. — Protokoll. Mi távozunk elsőként.
— Nem arra — mondta Freddie. — Ez az út a Candlestick Parkba vezet. Arra.
— Igen — mondta Warbaby. — A belvárosban van dolgunk. — Mintha sajnálta volna.
San Francisco belvárosa tényleg nem semmi volt. Mindent dombok vettek körül, minden dombokra, vagy dombok aljába épült. Rydellnek az a furcsa érzése támadt, hogy tényleg valahol van. Valami fontos helyen. Ez persze nem azt jelentette, hogy szeretett ott lenni. Talán csak azért érezte így, mert a város annyira más volt, mint L.A. Itt nem volt olyan érzése, hogy elzárják előle azt a keskeny fénycsíkot is, ami épp hogy csak kiszűrődött a dolgok mögül. Itt úgy érezte, mintha hazaért volna. Azok a régi épületek, körben, szorosan egymás mellett; még az a nagy csúcsos volt köztük a legmodernebb, aminek a tetején az a váz-izé volt — de még az is régi volt. Hűvös, nedves levegő, gőz fröcsköl a járdákon levő rácsok alól. Emberek az utcákon, de nem csak a szokásos fajta: emberek, akinek van munkájuk, akiknek vannak ruháik. Olyan mint Knoxville, próbálta bebeszélni magának, de hiába. Egy újabb idegen hely.
— Nem, tesó, egy balos. Balos. — Freddie Rydell ülésének hátulján dobolt.
Egy újabb hely, amit meg kell ismernie. A Patriot műszerfaltérképén villogó kurzorra nézett; egy balos utcát keresett, amin keresztül eljuthatnának abba a szállodába, a Morriseybe.
— Ne püföld Mr. Rydell ülését — mondta Warbaby. Egy hat láb hosszú faxot tartott a kezében. — Vezet.
A faxot menet közben kapták. Rydell sejtette, hogy Blix anyaga lehet, azé a pasasé, aki elvágatta a torkát.
— Fassbinder — mondta Freddie. — Hallottál már Rainer Fassbinderről?
— Nem vagyok tréfás kedvemben, Freddie — mondta Warbaby.
— Nem viccelek. Végigfuttattam a Lelencgyereket ezen a Blix nevű pasason. Beszkenneltem a fotóját, amit az oroszok küldtek neked. A program szerint a fickó úgy néz ki, mint Rainer Fassbinder. Legalábbis holtan, átvágott torokkal. Ez a Fassbinder elég ronda egy pofa lehetett, nem?
Warbaby felsóhajtott.
— Freddie…
— Hát, mindenesetre német volt. A nemzetiség legalább stimmel…
— Mr. Blix nem német volt, Freddie. Itt az áll, hogy Mr. Blix valójában nem is Mr. Blix volt. De hagyj olvasni. Rydellnek is csendre van szüksége, hogy hozzászokjon a városi közlekedéshez.
Freddie felmordult. Rydell hallotta, hogy újra kopácsolni kezd a kis komputeren, amit mindenhova magával hordott.
Rydell balra fordult. Harci zóna. Romok. Acélhordókban tüzek. Hajlotthátú, sötét alakok, vámpírfehér arcok.
— Ne fékezzen — mondta Warbaby. — Ne is gyorsítson.
Valami pörögve-forogva kivágódott a görbehátú gyülekezetből, és a szélvédőhöz csattant; megtapadt, majd lesodródott, de mocskos sárga foltot hagyott maga után. Vagy inkább szürke és véres volt, mint egy köteg bél?
A kereszteződésnél pirosat kaptak.
— Tovább — parancsolta Warbaby. Rydell a duda-tiltakozás ellenére áthajtott. A sárga folt még mindig ott volt.
— Álljon meg. Nem. Menjen fel a járdára. Igen.
A Patriot Goodyear Streetsweeper-jei felzökkentek a törött szegélyű járdára.
— A kesztyűtartóban.
Rydell kinyitotta a kesztyűtartót. Kigyulladt benne egy lámpa. Windex ablakpucoló, egy tekercs szürke papírtörlő, meg egy doboz egyszer használatos gumikesztyű.
— Rajta — mondta Warbaby. — Senki sem zavar minket. Rydell felhúzta a kesztyűt, megfogta a Windexet meg a törlőket, és kiszállt.
— Nehogy rádkerüljön — motyogta, és Sublettre gondolt. Egy jókora adag Windexet spriccelt a sárga mocsokra, kesztyűs kezével összefogott három törlőt, és addig dörgölte az üveget, míg tiszta nem lett. A nedves törlőcsomóra húzta a kesztyűjét, úgy, ahogy az Akadémián tanulta, de aztán nem tudta, mit csináljon vele.
— Csak dobja el — szólt ki Warbaby.
Rydell eldobta. Azután öt lépésnyire eltávolodott a kocsitól, és hányt. A száját egy tiszta papírkendővel törölte meg. Visszaszállt a kocsiba, becsapta és lezárta az ajtót, és a kesztyűtartóba tette a törlőt, meg a Windexet.
— Ezzel fogsz gargalizálni, Rydell?
— Pofa be, Freddie! — mondta Warbaby. A Patriot felfüggesztése megnyikordult, ahogy előredőlt. — Maradékok a vágóhídról. Valószínűleg — mondta. — De jó, hogy ismeri az óvintézkedéseket — hátradőlt. — Volt itt egyszer egy csoport, a Disznó Kardja. Hallott már róluk?
— Nem — mondta Rydell. — Soha.
— Poroltókat loptak a házakból. Aztán megtöltötték vérrel, amit a vágóhídon szereztek. De azt terjesztették, hogy az a vér, nos, szóval, hogy az embervér. Azután rátámadtak Jézus népére, akik éppen felvonultak, és akik ugyanolyan poroltókat hordtak magukkal…
— Jézus — mondta Rydell.
— Pontosan — mondta Warbaby.
— Látod azt az ajtót? — kérdezte Freddie.
— Milyen ajtót? — A Morrisey hallja olyan hatással volt Rydellre, hogy önkéntelenül is suttogóra fogta a hangját, mintha egy templomban, vagy egy ravatalozóban lett volna. A szőnyeg olyan puha volt, hogy a legszívesebben lefeküdt volna rá, és aludt volna egyet.
— Azt a feketét — mondta Freddie.
Rydell meglátta a feketére lakkozott négyszöget. Tökéletesen sima volt, egyetlen dudor sem látszott rajta. Ahogy jobban belegondolt, tényleg nem illett bele a környezetébe. A hely többi részén mindenhol csiszolt fa, bronz, metszett üveglapok voltak. Ha Freddie nem szólt volna, hogy az a fekete egy ajtó, Rydell valami műtárgynak, festménynek, vagy ilyesminek nézte volna.
— Igen? Mi van vele?
— Az egy étterem — mondta Freddie. — És olyan drága, hogy te még csak be se mehetsz oda.
— Hát — mondta Rydell —, sok ilyen van.
— Nem, tesó! — felelte Freddie. — Úgy értem, ha gazdag lennél, ha pénzt tojnál, oda akkor se mehetnél be. Privát. Japán.
A biztonságiak pultjánál ácsorogtak, miközben Warbaby a házi telefonon beszélgetett valakivel. A szolgálatos őrök a pult mögött IntenSecure egyenruhát viseltek, de csicsásat ám: ellenzős sapkájukon bronz logó-gombok voltak.
Rydell egy földalatti garázsban parkolta le a Patriotot, lent az épület gyökereinél. Még nem látott ahhoz hasonlót, amit odalent: fehér szakácsruhába öltözött emberek csapatai valami bőrszerű salátát pakoltak tányérok százaira, kis Sanyo porszívók bippegtek pasztellszínű csordákban. De amikor az ember a hallban állt, eszébe sem jutott volna, hogy a színfalak mögött ekkora csapat dolgozik.
Abban a Knoxville-i lakásban, amiben Karen Mendelsohnnal lakott, voltak olyan koreai robot-poloskák. A szerkentyűk akkor működtek, amikor az ember nem nézett rájuk. Még olyan speciális fajtáik is voltak, amik a tapétáról is leették a port. Karen persze semmi különöset sem talált bennük. Azt mondta, ez csak azt jelenti, hogy az épület tulajdonosai nem engedhetik meg maguknak, hogy emberekkel dolgoztassanak.
Rydell látta, hogy Warbaby megfordul, és átadja az egyik sapkás fickónak a telefont. Warbaby intett Rydellnek és Freddie-nek, majd a botjára támaszkodva elindult feléjük.
— Most fognak felvinni minket — mondta. A sapkás, akinek az előbb átadta a telefont, kijött a pult mögül. Látta, hogy Rydell IntenSecure inget hord, amiről leszedték a cégjelzést, de semmit sem szólt. Rydell eltűnődött, hogy mikor lesz alkalma venni pár ruhát, és hogy hol tudná elintézni a vásárlást. Freddie ingére nézett, és úgy döntött, tőle inkább nem kérdez ilyesmit.