— Nem — mondta. — Köszönöm.
— Nem akar bebaszni, vagy mi? — A nő hangja vidám volt. Yamazaki felnézett a notebookból. A nő várt valamire.
— Igen?
— Ha itt akar ülni, akkor vennie is kell valamit.
— Sört, legyen szíves.
— Ugyanazt?
— Igen. Legyen szíves.
A nő felbontott egy üveg mexikói sört. Ahogy Yamazaki elé, a bárpultra tette, a palack oldalán lecsúszott egy pár jégszilánk. A nő a Yamazaki bal oldalán ülő vendég elé lépett. Yamazaki újra a notebookra nézett.
„Bulldózeres ismételten megpróbált utalni arra, hogy itt nem létezik semmiféle agenda, nincs semmiféle alapvető struktúra. Csak a csontok, a híd, maga a Thomasson. Amikor bekövetkezett a Little Grandé, nem Godzilla tehetett róla. Ezen a helyen és ebben a kultúrában Godzillának nincs pontos megfelelője (Los Angelesre ugyanez valószínűleg nem érvényes). A régóta várt Bomba eltűnt. Járványok léptek a helyére, a leglassabb kataklizmák. Amikor Godzilla legutoljára Tokióban járt, mi elmerültünk a tagadásban, és a mélységes kétségbeesésben. Az igazat megvallva örömmel üdvözöltük a legborzasztóbb pusztítást. Halottaink siratása közben is éreztük, hogy újra megkaptuk a leglélegzetelállítóbb lehetőségek ajándékát.”
— Szép — mondta a Yamazaki mellett ülő férfi, és bal kezét a notebookra tette. — Biztos japán, olyan szép.
Yamazaki felnézett, bizonytalanul elmosolyodott, és belepillantott a legüresebb szemekbe, amiket valaha látott. Csillogó, fókuszált, de valahogy mégis kifejezéstelen szemek voltak.
— Japán, igen — mondta Yamazaki.
A kéz lassan, óvatosan visszahúzódott a notebookról.
— Loveless.
— Parancsol?
— Loveless. Ez a nevem.
— Yamazaki.
A fakó, távolülő szemek mintha egy állóvíz alól figyelő lényhez tartoztak volna.
— Igen. gondoltam, hogy valahogy így hívják. — Könnyed, régimódi aranytömésektől csillogó mosoly.
— Igen? Hogy így?
— Ilyen japánosan. Valami „zaki”-nak, vagy „zuki”-nak. Vagy valahogy így. — A mosoly valahogy élesebb lett. — Igya meg a Coronáját, Mr. Yamazuki. — Az idegen keze keményen Yamazaki csuklójára fonódott. — Melege lett, mi?
15. A tíz-tizenötösben
Volt egy szer, a Kil'Z, amit Rydell még az Akadémián megismert. A szaga valami ósdi haj olajéra emlékeztetett, hűs virágillat volt, és olyan esetekben használták, amikor valahova nagyobb mennyiségű testnedv folyt. Antiviral ágens volt, képes volt megsemmisíteni a HIV-eket, az Egyestől az Ötösig, meg a Mokola láz, a Tarzana láz, és a Kansas City influenza kórokozóit.
Rydell most is ezt érezte, amikor az IntenSecure ember egy feketére anodizált álkulccsal kinyitotta a 1015-ös szoba ajtaját.
— Ügyelni fogunk rá, hogy bezárjuk, amikor elmegyünk — mondta Warbaby, és mutatóujjával megérintette a kalapja karimáját. Az IntenSecure ember habozott, de végül csak ennyit felelt:
— 'gen, uram. Kívánnak még valamit?
— Nem — mondta Warbaby, és Freddie-vel a sarkában belépett a szobába. Rydell úgy döntött, az lesz a legjobb, ha követi őket. Ő is belépett, és becsukta az ajtót az IntenSecure ember előtt. Sötétség. Összehúzott függönyök. Kil'Z-szag. Felgyulladnak a lámpák. Freddie keze a kapcsolón. Warbaby a téglaszínű szőnyegen látszó világosabb foltot nézi — azon a helyen állhatott az ágy.
Rydell körülnézett. Régimódi, drágának látszó berendezés. A falakat valami fényes, fehér-zöld csíkos, selyemhez hasonló anyag borította. Fényezett fabútorok. Mohazölddel kárpitozott székek. Egy nagy rézlámpa, sötétzöld ernyővel. Egy megfakult kép egy széles, aranysárga keretben. Rydell közelebb lépett a képhez, és jobban szemügyre vette. Egy ló valami kétkerekű szekérfélét húzott, amin csak egy ülés volt. Az ülésen egy szakállas férfi ült, a fején olyan kalap, mint Abe Lincolné volt. „Currier Ives” volt a címe. Rydell eltűnődött, hogy melyik lehet a ló. Azután meglátta az üvegen a kerek, barnásvörös alvadtvér-csöppet. Már megrepedezett, valahogy úgy, mint a patakmederben az iszap nyaranta. De ez kicsi volt. Rydell úgy látta, nem szórtak rá Kil'Z-t. Hátralépett.
Freddie a bő sortjában, meg a pisztolyképes ingében beletelepedett az egyik zöld székbe, és felnyitotta a laptopja tetejét. Rydell elnézte, ahogy kihúz egy vékony fekete kábelt, és a végét bedugja a telefon melletti csatlakozóba. Eltűnődött, hogy Freddie lábai miért nem fáznak sortban, novemberben. Már korábban feltűnt neki, hogy pár fekete annyira belefeledkezik a divatba, hogy az öltözködésnél cseppet sem törődnek olyasmivel, mint az időjárás.
Warbaby arra a helyre bámult, ahol az ágy állt. Szomorú volt, mint mindig.
— Nos? — kérdezte.
— Mindjárt bent vagyok. Mindjárt — mondta Freddie, és a laptopján levő kis golyót tekergette.
Warbaby felmordult. Ahogy ránézett, Rydell úgy látta, mintha feketekeretes szemüvegének lencséi egy pillanatra elsötétültek volna. A fény játéka. Azután hirtelen furcsa érzése támadt — Warbaby keresztülnézett rajta, és valami mozgó dolgot követett a tekintetével, mégpedig olyan mereven, hogy végül megfordult, és ránézett a… A semmire.
Visszafordult Warbaby felé. Warbaby botja felemelkedett, arra a helyre mutatott, ahol az ágynak kellett volna lennie, majd visszahullott a szőnyegre. Warbaby felsóhajtott.
— Akarod a S.F. rendőrség helyszínelési adatait? — kérdezte Freddie.
Warbaby felmordult. A szemeit vízszintesen oda-vissza mozgatta. Rydell a TV-ben látott, a voodoo-ról szóló dokumentumfilmekre gondolt, amikben a papok ugyanígy forgatták a szemeiket, amikor az istenek beléjük költöztek.
Freddie megpörgette a golyót az ujjai alatt.
— Ujjlenyomatok, hajszálak, bőrfoszlányok… Ami általában egy szállodai szobában lenni szokott.
Rydell nem bírta tovább. Warbaby elé állt, és a szemébe nézett.
— Mi a francot csinál?
Warbaby meglátta Rydellt. Lassan, szomorúan rámosolygott, és levette a szemüvegét. Hosszú kabátja oldalzsebéből elővett egy tengerészkék selyemzsebkendőt, megtörölte a lencséket, majd átadta Rydellnek a szemüveget.
— Tegye fel.
Rydell a szemüvegre nézett, és látta, hogy a lencsék elfeketedtek.
— Rajta — mondta Warbaby.
Ahogy feltette, Rydell először csak a súlyát találta furcsának. Semmit sem látott. Szuroksötét. Azután egy puha, bozontos gömbvillám, olyan, amit akkor lát az ember, ha sötétben megdörzsöli a szemét. Azután pedig meglátta Warbabyt…
Warbaby mögött egy láthatatlan falon fényes, sárga szavak, számok tűntek fel. Ahogy rájuknézett, fókuszba kerültek. Már azt is látta, hogy törvényszéki adatokat lát. Warbaby közben eltűnt a szeme elől.
— Vagy — mondta Freddie — akár most is itt lehetsz… Az ágy újra a helyén állt, vértől lucskosan, rajta a férfi nehéz hullája, kiterítve, akár egy béka. És ott volt az álla alatt az a kékesfekete, dülledt valami…
Rydell gyomra összeszorult, epe emelkedett a torkába. Azután ott volt előtte a meztelen nő, ahogy kigördült abból a másik ágyból, abból a másik szobából; a haja mint az ezüst valami hihetetlen holdfényben…
Rydell letépte magáról a szemüveget. Freddie hátradőlt a székben. A laptop a térdén. Rázta a visszafojtott nevetés.