A puffogtató nem is számított lőfegyvernek, legalábbis a törvény szerint nem, de egy közelről leadott pörkölés bárki arcát lerágta volna. Izraeli zavargáselhárító készülék volt, sűrített levegővel működött, és ujjnyi vastag, újrafeldolgozott gumiból készül kockákat nyomott ki magából. Úgy nézett ki, mintha egy rohamfegyver, meg egy ipari szegecselőpisztoly keveréke lenne, csak éppen élénksárga plasztikból készült. Ha az ember meghúzta a ravaszt, egymás után köpte ki magából a gumilövedékeket. Ha valaki értett a használatához, még egy utcasarkon is be tudott lőni vele: elég volt ha úgy célzott, hogy a lövedékek egy sima felületre vágódjanak, és onnan rápattanjanak a célra. Közvetlen közelről egy sorozattal egy rétegelt falemezt is ketté lehetett vágni vele, de harminc lépésnyi távolságból is komoly sebeket okozott. Azért kellettek, mert elméletben az ember úgysem sűrűn találkozott össze fegyveres bűnözőkkel, és a puffogtató használatával a bérzsaru kevesebb kárt tudott okozni a kliensben, vagy a kliens tulajdonában. Ha azonban mégis fegyveresekkel kellett elbánni, ott volt a Glock. A cég elméletében az már nem szerepelt, hogy a bűnözők valószínűleg hüvelynélkülivel lövöldöznek, és az sem, hogy a komolyabban felszerelkezett rosszfiúk igencsak kemények, narkósok, embertelenül gyorsak, és általában pszichopaták.
Knoxwille-ben rengeteg narkós pszichopata volt. Az egyik miatt Rydellt felfüggesztették. Egyszer be kellett törnie egy lakásba, amiben egy Kenneth Turvey nevű géplakatos a barátnőjét, meg két kissrácot tartott fogva. Turvey mindenáron az elnökkel akart beszélni. Fehér volt, vézna, egy hónapja nem fürdött, és a mellére rá volt tetoválva az Utolsó Vacsora. Egészen friss tetkó volt; még nem gyógyultak be a hegek. Az alvadt vérréteg alatt Rydell meglátta Jézust — nem volt arca. Az apostoloknak sem volt.
— A francba! — mondta Turvey, amikor meglátta Rydellt. — Én csak az elnökkel akarok beszélni. — Meztelenül, keresztbe tett lábakkal ült a barátnője díványán. Az ölében egy hosszú, szigetelőszalaggal teleragasztgatott, pipához hasonló valami hevert.
— Megpróbáljuk elhozni magának az elnöknőt — mondta Rydell. — Ne haragudjon, hogy ilyen sokáig tart, de be kell tartanunk a szolgálati utat.
— Az Isten verje meg! — mondta Turvey fáradtan. — Hát senki sem érti meg, hogy engem az Úr küldött? — A hangja nem volt különösebben dühös, inkább csak fáradt. Rydell az egyik nyitott ajtón át benézett a lakás egyetlen hálószobájába. Turvey barátnője a hátára fordulva a padlón feküdt, az egyik lába töröttnek látszott. Rydell nem látta az arcát, de azt igen, hogy nem mozog. Hol lehetnek a kölykök?
— Az meg mi? — kérdezte Rydell, és a Turvey ölében fekvő tárgyra mutatott.
— Egy puska — felelte Turvey. — Éppen erről kell beszélnem az elnökkel.
— Még sosem láttam ilyen puskát — mondta Rydell. — Mit lehet kilőni belőle?
— Grapefruit konzerveket — mondta Turvey. — Kemény, mint a beton.
— Nem hülyéskedsz?
— Nézd meg — mondta Turvey, és a vállához emelte a tárgyat. Volt valami bonyolult elsütőszerkezete, meg valami krokodilcsipeszhez hasonlító ravasza. Két hajlékony cső vezetett ki belőle. Rydell azt is látta, hogy hova: a padlón, a dívány mellett egy nagy kanna állt. Gázolaj volt benne.
Rydell a barátnő poros poliészter szőnyegén térdelve figyelte a cső mozgását. Olyan vastag volt, hogy bele tudta volna dugni az öklét. Végignézte, ahogy Turvey kiválaszt egy célpontot, és a nyitott ajtón keresztül a hálószobában levő beépített szekrényre céloz.
— Turvey — hallotta a saját hangját. — Hol vannak azok az istenverte kölykök?
Turvey megmozdította a csipesz-ravaszt, és egy gyümölcslé-konzerv méretű lyukat ütött a beépített szekrény ajtajára. A kölykök odabent voltak. Valószínűleg sikítoztak, de Rydell nem emlékezett rá, hogy hallotta. Később az ügyvédje arra hivatkozott, hogy abban a pillanatban nem egyszerűen süket volt, hanem szonikusan indukált catalepsiát kapott. Turvey találmánya csak pár decibellel volt halkabb, mint a tömegoszlató kábítógránát. De Rydell nem emlékezett rá. Arra sem emlékezett, hogy fejbe lőtte Kenneth Turveyt. Semmire sem emlékezett. A kórházban tért magához. Bement hozzá egy nő a Pácbakerült zsaruktól — ez volt Rydell kedvenc show-műsora — de azt mondta, addig nem beszélhetnek, míg nem tárgyal Rydell ügynökével. Rydell közölte, hogy neki nincs ilyesmije. A nő azt felelte, hogy tudja, de egy ügynök nemsokára fel fogja hívni.
Miközben a kórházban feküdt, Rydellnek egyfolytában az járt a fejében, hogy valamikor az apjával mindig megnézte a Pácbakerült zsarukat.
— Egyáltalán miféle pácról van szó? — kérdezte végül. A nő elmosolyodott.
— Bármi is legyen, Berry, valószínűleg nagy lesz a gond. Rydell a nőre pislantott.
— Hogy hívják?
— Karen Mendelshon — felelte a nő. Nem úgy nézett ki, mintha Knoxville-ből, vagy Memphisből érkezett volna.
— Maga a Pácbakerült zsaruktól jött?
— Igen.
— És mit dolgozik nekik?
— Ügyvéd vagyok — mondta a nő. Rydell addig még egyszer sem találkozott ügyvéddel, de azután az eset után elég sok dolga akadt velük.
A Stukkerfej monitorai jellegtelen folyékony kristály lapok voltak. Amikor Rydell bedugta a kulcsot, beütötte a biztonsági kódot, és elindított egy rendszerellenőrzést, életre keltek. A hátsó lökhárító alatt elhelyezett kamerákat szerette a legjobban: piszok könnyűvé tették a parkolást; az ember pontosan láthatta, hogy merre tolat. Amíg az autómosóban volt, nem jöhetett létre az összeköttetés a Halálcsillaggal — az épületben túl sok volt az acél, és különben is Sublett munkája volt, hogy a fejszettjén keresztül tartsa a kapcsolatot az ilyesmikkel.
Az IntenSecure pihenőjében kiragasztottak egy feliratot, hogy a cég megtiltja, hogy bárki Halálcsillagnak nevezze a Halálcsillagot, mégis mindenki, még a Los Angeles-i rendőrség is ezen a néven emlegette. A hivatalos elnevezése Dél-Californiai Geoszinklinikális Rendfenntartó Szatellit volt.
Rydell a műszerfal monitorait figyelve óvatosan kitolatott az épületből. A Stukkerfej iker kerámiahajtóművei elég újak voltak ahhoz, hogy viszonylag halkan működjenek; Rydell még a nedves betonpadlón végiggördülő kerekek surrogását is jól hallotta.
Sublett az épület előtt várt; ezüst szemeiből visszaverődött a tolatóreflektorok vörös fénye. A háta mögött éppen lement a nap, az ég színei élénkebbek voltak, mint amilyennek az ember egy szabvány serkentőkoktéltól látni szokta. Ahogy Rydell eltolatott mellette, Sublett hátralépett; ügyelt rá, nehogy a kerekekről akár egyetlen csepp nedvesség is ráfröccsenjen. Rydell is vigyázott, mert semmi kedve sem volt kórházba cipelni a texasit a kiújult allergiájával.
Rydell megvárta, míg Sublett felhúz egy egyszerhasználatos sebészkesztyűt.
— Sz'asz — mondta Sublett, és bemászott a helyére. Becsukta maga mögött az ajtót, majd lehúzta, és gondosan összehajtva egy Cipzárerszénybe tette a kesztyűit.
— Nem ment rád egy csöpp se — mondta Rydell. Mindig ámulattal figyelte, hogy Sublett milyen gondosan kezeli a kesztyűit.
— Gyerünk, haver — mondta Sublett kedvesen. Elővett egy csomag hipoallergén gumit, és kinyomott egy darabot a bliszteréből. — Hogy van a jó öreg Stukkerfej?