— Nem. Ha az a szar egyszer az Öbölben lesz, senki sem tudja bebizonyítani, hogy csináltam valamit.
Sammy Sal felsóhajtott.
— Te egy ártatlan vagy.
Ez furcsán hangzott; a lány nem is tudta, hogy így is lehet használni ezt a szót.
— Jössz, Sammy Sal?
— Minek?
— Hogy dumálj Bulldózeressel. Hogy odaállj közé, meg a magazinjai közé. Mert hogy ott hagytam a szemüveget. Bulldózeres magazinjai mögött. Ha megcsinálod, nem fogja meglátni, amikor kiveszem onnan. Azután felmegyek a tetőre, és ledobom azt a vackot.
— Oké — mondta a fiú. — De előre megmondom, ebből csak még nagyobb szar lesz.
— Enyém a kockázat, oké? — Chevette felszállt a bringájára, és tekerni kezdett a híd felé.
— Azt hiszem, ez igaz — mondta Sammy Sal. Ő is nyeregbe pattant, és a lány után taposott.
Csak három igazán jó, mondhatni varázslatos alkalom volt Chevette életében. Az egyik az volt, amikor egy este Sammy Sal azt mondta neki, hogy megpróbálja bevinni az Allied-hez, és ezt meg is tette. A második az volt, amikor a Keréknegyedben készpénzzel kifizette a bringáját, és elkerekezett onnan, a harmadik pedig az az éjszaka volt, amikor először találkozott Lowellel a Megértő Értetlenekben — habár ezt utólag nem igazán tartotta szerencsés dolognak.
Ez persze nem azt jelentette, hogy e három alkalommal különösképpen szerencsés volt, inkább azt, hogy általában mindig minden olyan egyformán és életveszélyesen szar volt körülötte — kivéve ezeket, meg azokat az eseteket, amikor egy kicsit mégis bevágott neki a szerencse.
Akkor is elég szerencsés volt, amikor egy éjszaka átmászott a szögesdróton, és kijutott a Beaverton melletti Fiatalkorúak Központjának épületéből. De az inkább mégis egy piszok szaros éjszaka volt — ezt a mindkét tenyerén látható sebhelyekkel tudta bizonyítani.
Akkor is nagyon szerencsés volt, amikor először kitévedt a hídra, az alsó fedélzetre. A térde rogyadozott a láztól, amit valahol útközben, a part mellett szedett össze. Minden fájt: a fények, a színek, a hangok; az agya úgy nyomult bele a világba, akár egy felpuffadt szellem. Soha nem felejtette el, ahogy meglazult, csattogó sarkú bakancsában végigtántorgott a szeméttel borított fedélzeten — ez is fájt neki —, és arra is emlékezett, hogy végül, amikor minden forogni kezdett körülötte, le kellett ülnie. Egy koreai pasas kirohant a boltjából, és üvöltözni kezdett, hogy felkelni, felkelni, nem itt, nem itt. És a Nem Itt olyan totál jó ötletnek tűnt, hogy felállt, és meg sem állt Odáig. Ott aztán hanyatt vágódott, és még azt sem érezte, hogy a tarkója a járdához koppan.
Bulldózeres ott talált rá. Igaz, az öreg nem emlékezett a dologra — vagy csak nem akart róla beszélni? Chevette sohasem tudta eldönteni, mi a helyzet. Azt sem tudta, hogy Bulldózeres hogy vitte fel a szobájába, hiszen a csípője, meg minden miatt ő maga is segítségre szorult. Habár voltak olyan napok, amikor erő költözött az öregbe, és látni lehetett rajta, hogy valamikor milyen erős lehetett. Ilyenkor olyan dolgokat művelt, amiket az ember ki sem nézett volna belőle.
Amikor kinyitotta a szemeit, az első dolog, amit meglátott, a kerek templomablak volt, aminek a réseibe rongycsomókat dugtak. A nap átragyogott az üvegen; a sohasem látott, pici színpöttyök és — buborékok úgy nyüzsögtek láztól égő szemében, mint a bogarak a vízben. Azután következett a csonttörő időszak: a vírus úgy megcsavarta a testét, ahogy az öreg a szürke törülközőket, amikkel a homlokát borogatta. Amikor a láz végül felszakadozott és elviharzott — Chevette úgy érezte, legalább száz mérföldnyi távolságba, vissza oda, a betegség peremére —, száraz csomókban kihulló haja mocskos zsírként tapadt a nedves törülközőkre.
Amikor aztán visszanőtt, sötétebb lett, majdnem fekete. Talán ezért érezte más embernek magát utána. Vagy talán végre önmagának? Ezt sem tudta eldönteni.
Azután Bulldózeressel maradt. Megcsinálta amit az öreg mondott, hogy élelmet szerezzen maguknak, és hogy a szobában működjenek a cuccok. Bulldózeres mindig leküldte őt az alsó fedélzetre, ahol a guberálók üzleteltek a cuccaikkal. Bulldózeres minden vacakkal leküldte őt: egyszer egy franciakulcsot kellett levinnie, aminek az oldalára az volt írva, hogy „BMW”; másszor egy dobozra való olyan lapos, fekete, kerek izét, ami valamikor zenélt, megint máskor pedig egy zsáknyi műanyag dinoszauruszt. Sohasem gondolta volna, hogy ezek közül bármi is ér valamit, de valahogy mégis mindig így volt. A csavarkulcsért egy heti élelemre elég pénzt kaptak, és két olyan kerek izéért pedig még többet. Bulldózeres tudta, hogy honnan származnak a régi dolgok, hogy valamikor mire voltak jók, és azt is megérezte, amikor valakinek szüksége volt rájuk. Chevette először félt, hogy nem kap majd eleget a cuccokért, amiket árult, de Bulldózeres emiatt sem izgult. Ha aztán valami mégsem kelt el, mint például a műanyag dinoszauruszok, akkor visszakerült a „raktárba” — Bulldózeres így nevezte a négy fal tövében magasló kacathalmazt.
Ahogy megerősödött, és kinőtt az új haja, Chevette egyre messzebbre elkószált a torony tetején levő szobától. Először egyik városba sem ment be, bár egy párszor elsétált Oakland felé, és sokszor megbámulta. Úgy érezte, odaát mások a dolgok, bár sohasem tudta, hogy mi, és miért. De a legjobban mégis a hídon érezte magát, ami mindent körbefogott, ahol az emberek csak lógtak, vagy végezték a dolgukat; és a legjobban az tetszett neki, hogy az egész napról napra megváltozott, és nőtt egy kicsit. Semmit sem ismert, ami ehhez fogható lett volna, még fent, Oregonban sem látott hasonlót.
Először még azt sem tudta, hogy a hídon jól érzi magát. Először csak arra gondolt, hogy a láztól meghülyült egy kicsit, de egy nap aztán rádöbbent, hogy egyszerűen csak boldog — egy kicsit boldog, de addig még ezt az érzést sem volt alkalma megismerni.
Azután rájött, hogy az ember úgy is lehet boldog, hogy közben nyugtalan, ezért aztán egy keveset mindig visszatartott Bulldózeres szemét-pénzéből, hogy felfedezhesse a várost. Egy ideig ezt roppant nagy dolognak tartotta. Megtalálta a Haight Street-et, végigment rajta egészen a Skywalkert körülfogó falig, ami mögött ott állt a Sors Temploma, meg egy csomó más dolog — de meg sem próbált bejutni. Aztán ott volt az a hosszúkás kis nadrágszíj-park, a Panhandle, ami még mindig nyilvános volt. Túlságosan is nyilvános, gondolta, ahogy végignézett az embereken. Főként öregek jártak oda, akik ezüstszínű, sugárvisszaverő plasztikba csomagolva elnyúltak egymás mellett — ez a trükkös anyag úgy csillogott, mint Elvis ruhái azokon a videókon, amiket Beavertonban időnként lejátszottak nekik. Neki a bebugyolált emberekről mindig olyan férgek jutottak az eszébe, amiket valaki egyenként pici fóliadarabokba tekert. Az öregek még mozogni is tudtak a zsákjaikban, igaz, csak egy kicsit, de Chevette mégis iszonyodott tőlük.
A Haight-tól is irtózott, bár annak voltak olyan részei, amikor majdnem úgy érezte magát, mintha a hídon lenne: közel s távol senki sem látszott normálisnak, az emberek mindent a többiek előtt csináltak, és a zsaruk ide sem dugták be az orrukat. Igaz, a hídon sohasem félt; talán azért, mert olyan emberek vették körül, akiket ismert, akik ott laktak, és akik ismerték Bulldózerest. Ennek ellenére szeretett a Haight-on nézelődni, mert ott egy rakás kis üzlet is volt, meg egy csomó olyan hely, ahol olcsón lehetett kaját venni. Megismert egy bagelbüfét, ahol egynapos süteményeket árultak — Bulldózeres mindig azt mondta, hogy így, állottan még jobbak, mint frissen. Bulldózeres szerint a friss bagel olyan, akár a méreg. Sok ilyen mondása volt. Chevette a legtöbb boltba be is mehetett, csak csendben kellett maradnia, mosolyognia kellett, és nem vehette ki a zsebéből a kezét.