— Az embereknek öt kilót kell kifizetniük, csak hogy bejussanak ide?
— Ezért nevezik ez a helyet Csapdának. De hát érthető: az áruház így próbálja bebiztosítani magát, hogy a vevők valóban fizetni fognak. Ide csak akkor jön az ember, ha tudja, hogy legalább ennyit el fog költeni. Garantált a bevétel.
A Konténer City-ről kiderült, hogy a legnagyobb nyitott áruház, amit Rydell valaha látott — ha lehet egyáltalán áruháznak nevezni egy olyan helyet, ahol hajók horgonyoznak. Nagy hajók. Az ötszáz dolláros beléptidíj látszólag nem riasztotta vissza az embereket: Rydell úgy látta, többen vannak itt, mint az utcákon.
— Hongkongi pénz — mondta Freddie. — Azok vettek egy csomó belépőt.
— Hé — mondta Rydell, és az állványok, meg a reflektortornyok mögött emelkedő homályos, szabálytalan alakzatra mutatott. — Az az a híd, amin emberek laknak?
— Az — mondta Freddie, és furcsa tekintettel Rydellre nézett. — Az őrült seggfej emberek. — Bekormányozta Rydellt az egyik hajó fehérre festett oldala mellett álló liftbe.
Ahogy felemelkedtek, Rydell végignézett a Konténer Cityn.
— Őrültebb, mint L.A.-ben bármi — mondta elismerően.
— Nem hiszem — mondta Freddie. — Én L.A.-ből származom. Ez csak egy piac, tesó.
Rydell vett egy burgundivörös bomberdzsekit, két fekete farmernadrágot, zoknikat, alsónadrágokat, és három fekete pólót. Az egész alig került többe ötszáznál. A különbséget a hitelkártyával egyenlített ki.
— Hé — mondta Freddie-nek, amikor már a kezében volt a szerzeményeivel telepakolt nagy sárga Konténer City szatyor —, ez jó vásár volt. Kösz.
Freddie megvonta a vállát.
— Honnan valóak azok a farmernadrágok? Rydell megvizsgálta az egyik nadrág címkéjét.
— Afrikai Unió.
— Rabszolgamunka — mondta Freddie. — Nem lett volna szabad megvenned ezt a szart.
— Eszembe se jutott… Van itt valami hely. ahol enni lehet?
— Az Ételvásáron, igen…
— Próbáltad már ezt a pácolt koreai szart? Ez aztán csípős, haver…
— Fekélyem van. — Freddie módszeres mozdulatokkal, a lelkesedés legcsekélyebb jele nélkül bekanalazott egy adag színfehér joghurtot.
— Stressz. Az a stressztől van, Freddie.
Freddie Rydellre nézett a rózsaszínű joghurtosdoboz fölött.
— Most vicces akarsz lenni?
— Nem — mondta Rydell. — Csak sokat tudok a fekélyekről. Egy ideig azt hittük, hogy a papámnak is az van.
— És az volt? A „papádnak”? Az volt neki, vagy nem?
— Nem — mondta Rydell. — Gyomorrákja volt. Freddie hunyorogni kezdett, letette a joghurtját, és megcsörgette a jégdarabokat az Evianos papírpoharában, és ivott egy kortyot.
— Hernandez — mondta —, azt állította, hogy téged kiképeztek zsarunak. Valami tahó helyen…
— Knoxville-ben — mondta Rydell. — Zsaru voltam. Csak nem túl sokáig.
— Rendben, rendben — mondta Freddie, mintha azt szerette volna, hogy Rydell kiereszt egy kicsit, vagy hogy megszereti őt. — Szóval kiképeztek, meg minden? Zsarudolgokra?
— Hát, egy kicsit mindenre meg akartak tanítani — felelte Rydell. — Helyszínelésre, meg mindenre… Olyasmire is, amit ma abban a szobában csináltunk. Még azt is meg tudom mondani, hogy nem végezték el azt a Super Glue dolgot.
— Nem?
— Nem. A Super Glue-ban van valami vegyi anyag, ami kimutatja az ujjlenyomatokban levő vizet. Tudod, egy ujjlenyomat kilencvennyolc százaléka víz. Szóval, az ember beviszi azt a kis melegítőt, bedugja egy szabvány konnektorba, azután nylonzacskókat, meg ilyesmit tesz az ablakokra, az ajtókra, meg ilyen helyekre, és bekapcsolva otthagyja a melegítőt. Huszonnégy órán át kell ott hagyni, azután vissza kell menni, és ki kell szellőztetni a szobát.
— Ezt hogy csinálják?
— Ki kell nyitni az ablakokat meg az ajtókat. Azután szét kell szórni a Super Glue port, és meglátszanak az ujjlenyomatok. De abban a szállodában ezt nem csinálták meg, a por ugyanis vékony rétegben mindenre rárakódik. És szaga is van…
Freddie felvonta szemöldökeit.
— A szarba. Te majdnem olyan technikus vagy, mi, Rydell?
— Ezek szokványos dolgok — mondta Rydell. — Például tudtad, hogy a fürdőszobába se szabad kimenni?
— Nem?
— Mármint a tetthelyen. Ott sohase használd a WC-t. Ne húzd le. Ha bedobsz valamit a WC-be, ahogy a víz ott áramlik… Észrevetted már, hogy ott lent hogy áramlik a víz?
Freddie bólintott.
— Nahát, lehet, hogy a pasasod lehúzta a WC-t, miután beledobott valamit, de sokszor megesik, hogy az a valami visszajön, és csak úgy lebeg a vízen… Na ha akkor bemész oda, és újra leöblíted a WC-t, akkor az a valami tuti, hogy örökre eltűnik.
— A francba — mondta Freddie. — Ezt nem tudtam.
— Szokványos dolog — mondta Rydell, és megtörölte a száját egy papírszalvétával.
— Azt hiszem, Mr. Warbabynek igaza volt veled kapcsolatban, Rydell.
— Mármint?
— Azt mondta, hogy elvesztegetjük a tudásodat, ha csak arra használunk, hogy a járgányt vezesd. Őszintén megmondom, tesókám, én nem nagyon hittem neki. — Freddie várt, mintha arra számított volna, hogy Rydell majd mentegetőzni kezd.
— És?
— Láttad azt a járógépet Mr. Warbaby lábán?
— Persze.
— Emlékszel arra a hídra? Arra, amelyiket idefelé jövet vettél észre.
— Igen.
— És arra a keményseggű küldönckölyökre, akinek a képét Warbaby megmutatta neked?
— Igen.
— Nos — mondta Freddie —, Mr. Warbaby szerint az a csaj lopta meg a pasasunkat. És az a lány odakint lakik, azon a hídon, Rydell. És az a híd, tesókám, az egy iszonyatosan szivatós hely. Azok az emberek anarchisták, antikrisztusok, kannibál anyabaszók. Azok, tesó, én mondom…
— Én úgy hallottam, hogy csak egy csapatnyi hajléktalan — mondta Rydell, mert eszébe jutott annak a dokumentumfilmnek egy-két részlete, amit még Knoxville-ben látott. — Csak éppen egy kicsit kemények.
— Nem, tesókám — mondta Freddie. — A hajléktalan faszfejek az utcákon vannak. Akik azon a hídon laknak, mind pokolkirály sátánisták, meg ilyesmi. Azt hiszed, csak úgy egyszerűen bemehetnél oda? Ne is álmodj róla! Azok csak a saját fajtájukat eresztik be oda, érted? Mint egy szekta, olyan. Azokat eresztik be, akiknek van ajánlásuk, meg ilyesmi.
— Ajánlásuk?
— Fekete ajánlásuk — mondta Freddie, és Rydellre hagyta, hogy kitalálja, nem a faji megkülönböztetésre célzott.
— Oké — mondta Rydell. — De mi köze ennek Warbaby járógépéhez?
— Az, hogy ott tették tönkre a lábát — mondta Freddie. — Warbaby kiment oda, pedig tudta, hogy kockára teszi az életét, és megpróbált visszaszerezni egy kisgyereket. Egy kislányt — Tette hozzá, mintha valamiért tetszett volna neki a szó csengése. — Mert azok a hídlakó anyabaszók, azok mind azt csinálják.
— Mit? — kérdezte Rydell, és eszébe jutott a Dilis Zsernyák ügy.
— Gyerekeket lopnak — mondta Freddie. — És Mr. Warbaby többé nem mehet ki oda, és én sem, Rydell, soha többé, mert azok az anyabaszók vadásznak ránk. Tudsz követni?
— Szóval azt akarjátok, hogy én menjek oda? — kérdezte Rydell. Az összehajtogatott, használt szalvétát a Kim Chee Wa Wa üres zsírfoltos dobozába dugta.