— Most az enyémet — mondta Bulldózeres. — De akaszd be a plasztik alá, oké? Ne próbáld lefeszegetni. És piszok gyorsan csináld, jó?
Yamazaki megvizsgálta a vágót, Bulldózeres mellé térdelt, és az öregember jobb csuklójára fonódó plasztikcsík alá feszítette a vágó pofáját. Bulldózeres bőre ezen a helyen majdnem átlátszó volt, göbös és elszíneződött az erei kidagadtak. A plasztik könnyedén szétvált; újra hallatta azt a nevetséges hangot, és mintha egy élőlény lenne, rögtön Bulldózeres második csuklója köré tekerte magát. Yamazakinak még azelőtt sikerült elvágnia, hogy megfeszült volna. Rajzfilm pukkanás — és a piros plasztikbilincs egyszerűen eltűnt.
Yamazaki arra a helyre bámult, ahol az előző pillanatban a bilincs volt.
— Reteszeld be az ajtót! — üvöltötte Bulldózeres.
— Mi?
— Zárd be az a kibaszott csapóajtót!
Yamazaki négykézláb a nyíláshoz vergődött, ráhajtotta a csapóajtót, és elreteszelte egy vastag, matt bronzszínű valamivel, amin látszott, hogy egykor valami hajóhoz tartozhatott.
— A lány — mondta, és Bulldózeres nézett.
— Ő tud kopogni — mondta Bulldózeres. — Vagy talán azt akarod, hogy az a pisztolyos faszfej visszajöjjön?
Yamazaki ezt nem akarta. Felnézett a mennyezeti csapóajtóra. Nyitva volt.
— Menj felt és keresd meg azt a köcsögöt.
— Bulldózeres-szan? Tessék?
— Azt a nagy ürgét. A feketét, oké?
Yamazaki nem tudta, hogy Bulldózeres kiről, vagy miről beszél, de felmászott a létrán. Ahogy kidugta a fejét a szabadba, egy szélroham esőt vágott az arcába. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy egy ősrégi hajó fedélzetén van, egy fekete fémszkúneren, ami egy sötét tengeren hánykolódik; plasztikvitorlái szakadtak, legénységének tagjai őrültek vagy halottak, és a lentről parancsokat üvöltöző Bulldózeres a kapitánya.
— Itt nincs senki, Bulldózeres-szan!
Az eső sötét falként szakadt le az égből, és eltakarta a város fényeit.
Yamazaki visszahúzta a fejét, kitapogatta a csapóajtót, és bezárta. A helyére tolta a reteszt, és közben azt kívánta, bárcsak valami erősebb anyagból készült volna.
Lemászott a létrán.
Bulldózeres közben felállt, és az ágya felé tántorgott.
— A francba — mondta —, valaki összetörte a TV-met. — Előredőlt a matracára.
— Bulldózeres?
Yamazaki az ágy mellé térdelt. Bulldózeres lehunyta a szemeit, és gyorsan, zihálva lélegzett. Felemelte a bal kezét, szétterpesztette az ujjait, és megvakarta a flanell ingjének nyitott gallérja alól előbukó fehér szőrszálakat. Yamazaki megérezte a vizeletbűzt, ami még a Loveless fegyverét működtető anyag csípős szagán is átütött. Lenézett Bulldózeres farmerjára. A kék anyag már elszürkült a sok használattól, a ráncok még jobban kifakultak, és az egész tompa zsírfénnyel csillogott. Bulldózeres bevizelt.
Yamazaki néhány percig az ágy mellett maradt. Fogalma sem volt róla, mit kellene tennie. Végül leült a festékfoltos székre, ami a kis asztal mellett állt — annál az asztalnál, amihez nem is oly rég oda volt kötözve. Végighúzta az ujjai hegyét a fűrészfogakon. Lenézett, és megpillantotta egy piros gömböt. A padlón, a bal lába mellett hevert.
Felemelte. Fényes, skarlátszínű plasztikgolyó volt, hideg és egy kissé csúszós. Az egyik bilincs — vagy az övé, vagy Bulldózeresé.
Jó ideig ült így. Bulldózerest nézte, a viharban nyöszörgő híd hangjait hallgatta, meg a sodronykábelek különös zenéjét. Szerette volna a kábelekre szorítani a fülét, de valami megnevezhetetlen félelem visszatartotta.
Bulldózeres egyszer felébredt, vagy legalábbis úgy látszott. Kínlódva felült, és hívogatni kezdett valakit. Yamazaki arra gondolt, csak a lányt szólongathatja.
— Nincs itt — mondta Yamazaki, és Bulldózeres vállára tette a kezét. — Nem emlékszik?
— Nem is volt — mondta Bulldózeres. — Húsz, harminc éve. 'ssza az anyját. Idő.
— Bulldózeres?
— Idő. Az aztán a totálisan kibaszott, hogy 'ssza az anyját, nem?
Yamazaki az öreg szemei elé tartotta a piros golyót.
— Nézze, Bulldózeres. Látja, mi lett belőle?
— Egy szupergolyó — mondta Bulldózeres.
— Bulldózeres-szan?
— Menj, és kibaszottul hajítsd el, Iszkiri. — Bulldózeres lehunyta a szemeit. — Hajítsd magosra…
20. A nagy üresség
— Az istenit — mondta Nigel. — Végre megmozdult ez a szar. Chevette lehunyt szemmel érezte, hogy a kerámiakés pengéjének tompább fele a csuklójába nyomódik; egy olyan hang hallatszott, mint mikor egy agyonragasztgatott kerékbelső szétpattan, azután szabad lett a csuklója.
— A szarba. Jézus… — Nigel keze durva volt, de gyorsan mozgott. Chevette a második pukkanásra kinyitotta a szemét. Valami piros pattogott össze-vissza a helyiségben. Nigel követte a tekintetével, és közben úgy mozgatta a fejét, mint az a bólogatós játékkutya, amit egyszer Bulldózeres talált, és amit neki kellett eladnia.
A szűk helyiség minden falát fémdarabok borították, a padlón régi Reynolds-vezetékek darabkái, és poros dzsemes üvegekbe állított rozsdás fémpálcák voltak. Ez volt Nigel műhelye, ahol a kocsijait építette, és ahol megbütykölte a bringákat, amik a keze közé kerültek. A bal fülébe akasztott faúszó együtt mozgott a fejével, de amikor végre elkapta a pattogó valamit, mindkettő mozdulatlanná vált.
Nigel egy piros plasztikgolyót tartott a kezében.
— Haver — mondta ámuldozva —, ki tette ezt rád? Chevette felállt, és megremegett. A reszketés úgy futott végig rajta, mintha önálló élőlény lenne, és mint ahogy azok a piros karkötők mozogtak.
Ugyanazt érezte, amit akkor, amikor visszament a lakókocsihoz, és megtudta, hogy az anyja összecsomagolt és eltűnt. Üzenetet nem hagyott, csak egy doboz raviolit a tűzhelyen, és mellette egy konzervnyitót. Chevette nem ette meg a raviolit, azóta sem evett olyat, és tudta, sohasem fogja megtenni.
De azon a napon a hatalmába kerítette egy érzés, ami mindent elnyelt, és ami olyan hatalmas volt, hogy nem is nagyon lehetett volna bebizonyítani, hogy létezik — talán csak a hiány és a jobb napok emlékének aritmetikájával. És addig lötyögött ebben az érzésben, bármi is volt az, amíg végül Beavertonban, a szögesdrót mögött kötött ki, egy iszonyatos helyen. És akkor úgy érezte, mintha egy üvegcserép dörzsölődne ahhoz a nagy ürességhez. És tulajdonképpen csak akkor döbbent rá, hogy az a dolog elnyelte a világot. Egy olyan dolog, ami alig volt látható — talán csak a szeme sarkából vehette észre —, ami olyan gázszerű volt; aminek szinte érezte az ízét a torkában, amikor fázva és mozdulatlanul feküdt a jövőjére várva.
— Jól vagy? — Nigel zsíros haja a szemébe lógott, a piros golyót a kezében tartotta, a szája sarkában pedig egy ámbraszínű celofánnal bevont koktélkeverő pálcát tartott.
Chevette annak idején hosszú ideig tűnődött rajta, hogy talán a láz nem égette ki belőle azt az áramkört, amiben ez az érzés keringett. De ahogy megszokta a hidat, Bulldózerest, a munkáját a Allied-nél, úgy tűnt, mintha az üresség megtelt volna hétköznapi dolgokkal, mintha egy egész új világ nőtt volna ki a régi helyén. Az egyik nap belefolyt a másikba — táncolt az Értetlenekben, vagy egész éjszakákat átbeszélgetett a barátaival; vagy összegömbölyödve aludt a hálózsákjában, Bulldózeres szobájában, ahol mindig szél rázta a farostlemez falakat, és ahol a kábelek rockot bongtak, egy olyan ritmust, ami (Bulldózeres szerint) úgy áramlott, mint a világ leglassabb tengere.