És most ez mind összetört.
— 'Vette?
Úgy összetört, mint az az öngyilkos, akit egyszer látott; az a lány, akit egy fakó plasztikhoroggal húztak egy Zodiac mellé — fehér volt és ernyedt, víz folyt az orrából és a szájából. Bulldózeres azt mondta, az ember úgy is beleeshet a vízbe, hogy minden csontja eltörik, és elmozdul a helyéről. Az a lány meztelenül végigrohant egy báron, felpattant a korláthoz legközelebb ülő turista asztalára, és fejest ugrott. És lehet, hogy most Sammy Sal is éppen úgy lebeg, ahogy akkor az a lány; talán már el is hagyta a halálos zónát, ahonnan az éveken át tartó mérgezés, a festék meg az ólom rég elüldözte a halakat; talán már elkapta az az áramlat, ami a híd halottait sodorja messze, messze, el a Mission Rock mellett, hogy aztán kidobja őket a Kína Medence betonpartjaira, a mikropórusos ruhákban kocogó gazdagok lábai elé.
Chevette előredőlt, és hányni kezdett. A legnagyobb része szerencsére egy üres festékesdobozba ment, aminek a szélét vastagon befedte az a szürke alapozó, amit Nigel a fontosabb bütyköléseinél használni szokott.
— Hé, hé! — Nigel körbetáncolta a lányt. Annyira félénk volt, hogy nem merte megérinteni, nagy kezei csak hadonásztak. Egyszerre volt ideges amiatt, hogy Chevette beteg, hogy fél, és hogy leokádja a munkáját, ezzel arra kényszerítve őt, hogy most már tényleg elvégezze azt, amit még sohasem próbált meg, hogy kitakarítsa szűk kis fészkét. — Vizet? Akarsz vizet?
A lány felé nyújtotta a régi kávéskannát, amiben azért tartott vizet, hogy lehűtse a felforrósított fémeket. A kannában, a víz felszínén olajos mocsok lebegett — ugyanolyan volt, mint a dokk mellett úszó olajfoltok. Chevette kis híján megint hányni kezdett, de végül inkább leült.
Sammy Sal halott, és talán Bulldózeres is. Az öreg és az az egyetemista most odafönt van, és ilyen plasztikféreg van a kezükre tekerve…
— Chev?
Nigel letette a kávéskannát, és egy nyitott dobozos sört tartott a lány elé. Chevette köhögve eltolta maga elől.
Nigel topogni kezdett, majd megfordult és kinézett a háromszögletű műanyagdarabbal fedett lyukon, a műhely egyetlen ablakán.
— Vihar van — mondta, mintha örömmel nyugtázná, hogy odakint a világ nem ért véget, és hogy bármilyen drasztikus, de észrevehető változás történt benne. — Vihar van, és zuhog az eső.
Miközben elmenekült Bulldózerestül, a gyilkos kezében levő fegyver, a szemei és a mosolya sarkaiban villogó arany elől, ahogy összekötözött kézzel, előredőlve, tántorogva rohant a tokkal, amiben a seggfej szemüvege volt, Chevette úgy látta, minden és mindenki fut és megtöri a nyugalmat. Ebben a nagy száguldásban szinte melegnek érezte az eleredő eső első cseppjeit. Bulldózeres biztos előre tudta volna, hogy esni fog; megnézte volna a barométert, amit kis fadobozban tartott — egy olyan dobozban, aminek olyan színe volt, mint egy régi hajó kormánykerekének. Bulldózeres a híd csúcsán levő kalitkájában kuporogva mindig előre tudta, milyen idő lesz. Talán a többiek is tudták, de hozzátartozott az élethez, hogy megvárják az esőt, majd elfussanak előle, de előtte még vegyenek valamit, elszívjanak egy utolsót, és csináljanak valami kis boltot. A vihar előtti óra éppen jó volt arra, hogy az emberek élénken tegyék meg ugyanazokat a dolgokat, amiket máskor bizonytalannak tartottak. Ha a vihar elég nagy volt és váratlan, páran mindig odavesztek — általában az újonnan érkezettek, akik kopott motyójukkal a külső szerkezeten épített fedelek alatt húzták meg magukat. Időnként előfordult, hogy a szél egész építményszakaszokat lesodort. Chevette még egyszer sem látott ilyesmit, de hallotta a történeteket. Senki sem akadályozta meg az új embereket abban, hogy a hídon keressenek maguknak menedéket, de mégis ritkán tették meg.
Chevette a kézfejével megtörölte a száját, és elvette Nigeltől a sört. Ivott egy kortyot. Langyos volt. Visszaadta a dobozt Nigelnek. Nigel kivette a szájából a pálcikát, felemelte a dobozt, hogy igyon, de aztán meggondolta magát, és visszatette a forrasztópákája mellé.
— Valami nincs rendben — mondta. — Érzem. Chevette megmasszírozta a csuklóit. A plasztikbilincs helyén két sötétrózsaszín, nedves gyűrű látszott. Felemelte a bicskát, és automatikus mozdulattal összecsukta.
— Igen — mondta. — Igen. Valami nincs rendben…
— Mi nincs rendben, Chevette? — Nigel egy ideges kutya mozdulatával kirázta a szeméből a hajat, és idegesen babrálni kezdte a szerszámait. A kezei olyanok voltak, mint két sápadt, mocskos állat, amik a maguk néma, serény módján képesek megoldani a problémákat, ami előtt a gazdájuk értetlenül állna. — Biztos cserbenhagyott az a japán szar — mondta Nigel —, és most kirúgtak az állásodból…
— Nem — mondta a lány, pedig nem is nagyon figyelt Nigel szavaira.
— Egy küldönc bringája legyen acélból. Legyen súlya neki. Elöl legyen rajta egy nagy kosár. Ne ilyen karton papír vacak legyen, amire valami hülye aramidszart tekertek, és ne legyen olyan könnyű, mint egy szendvics. Mi van akkor, ha nekimész egy b-busznak? Ha a hátuljának ütközöl? Jobban széttörnél, mint a b-bringád, elszállnál, és k-kitörnéd… k-kitörne a… — Nigel hadonászni kezdett, hogy jobban leírja a balesetet, amit elképzelt. Chevette felnézett, és látta, hogy a férfi reszket.
— Nigel — mondta, és felállt. — Az a bizonyos valaki csak viccből tette rám azt az izét. Érted?
— De mozgott — mondta Nigel. — Láttam.
— Csak egy rossz vicc volt, oké? De én rögtön tudtam, hova kell jönnöm. Hozzád, igaz? És te levetted rólam.
Nigel félénken, meglepetten visszarázta a hajat a szemébe.
— A kés a tied volt. Jól vág. — Összeráncolta a homlokát. — Egy acél késre lenne szükséged…
— Tudom — mondta a lány. — Most mennem kell…Lehajolt, és felvette a festékesdobozt. — Ezt majd én eldobom. Bocs'.
— Vihar van — mondta Nigel. — Ne menj ki a viharba.
— Kell — mondta a lány. — Semmi bajom sem lesz. — Eszébe jutott, hogy az a pasas Nigelt is megölné, ha őt itt találná. Bántaná Nigelt. Megrémisztené.
— Én vágtam le. — Nigel felemelte a piros golyót.
— Szabadulj meg tőle — mondta a lány.
— Miért?
— Ezt a horzsolást nézd meg!
Nigel úgy dobta el a golyót, mintha mérgező lenne. A piros golyó elpattogott a szemük elől. Nigel mocskos pólója elejébe törölte az ujjait.
— Nigel, lenne egy csavarhúzód, amit ide tudnál adni? Egy laposhegyűt.
— Az enyémek mind kopottak… — A fehér állatok, boldogan, hogy vadászhatnak, végigfutottak a szerszámok fölött. Nigel komor arccal rájuk nézett. — Ahogy kiszedem, én mindig eldobom azokat a laposfejű csavarokat. Neked inkább egy csillagvégűre lenne szükséged…
— Én egy olyat akarok, aminek a hegye teljesen lekopott.
A jobb kéz lecsapott, és felemelte a zsákmányát. A feketenyelű csavarhúzó egy kicsit görbe volt.
— Ez az — mondta a lány, és összecipzározta Bulldózeres dzsekijét.
A két kéz felé nyújtotta a csavarhúzót. Nigel szemei a haja mögé rejtőzve néztek a lányra.
— Én… kedvellek, Chevette.
— Tudom — mondta a lány. Egyik kezében a telehányt festékesvödörrel, a másikban a csavarhúzóval megállt, és Nigelre nézett. — Tudom…
A felső fedélzet tetejét alkotó, egymáshoz toldozgatott plasztiklemezekről hulló eső végigfolyt az ereszekben, követte az energiakábelek vonalát, és véletlenszerűen miniatűr Niagarákat alkotva lezúdult a fa- és rozsdás vaslemezekből épített kunyhókról. Nigel műhelyének bejáratában állva Chevette elnézte, ahogy az egyik zuhatag, — több gallonnyi ezüstszínű víz — leszáguld egy domború tetőről; elnézte, ahogy egy vászonfürdőkáddá alakult ponyvatető hirtelen megreped, szétszakad, és ázott rongydarabbá változik. A hídon soha semmit sem terveztek meg előre, és az esővíz elvezetését is úgy és akkor oldották meg, ahogy tudták, és amikor kellett. Vagy — és ez volt a gyakoribb — semmit sem csináltak.