Rydell elégedetten végignézett a monitorokon.
— Nem túl rosszul.
— Remélem, ma éjjel egyetlen francos bunkerházhoz sem kell kimennünk — mondta Sublett a gumin csámcsogva.
Sublett utálta a bunkerházakat. Azt állította, a kirabolt házakban mérgező a levegő. Rydell szerint ez ostobaság volt, de túl fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon rajta. A bunkerházak nagyobbak voltak a többi háznál, többe kerültek, és Rydell úgy gondolta, a tulajdonosaik sokat költhettek a levegő tisztántartására is. Sublett szerint azonban aki ilyen házat épít, csak paranoiás lehet, és ha egy kis esze van, mindent gondosan bezárt, és nem keringteti a levegőt. Ezért aki oda belép, könnyen megmérgeződhet.
Ha voltak is bunkerházak Knoxville-ben, Rydell nem tudott róluk. L.A.-re jellemző dolognak tartotta az ilyesmit. Először Sublettől hallott róluk, aki már majdnem két éve dolgozott az IntenSecure-nak, de eddig főként nappal Venice környékén járőrözött. Amikor egyszer egy hívásra ki kellett mennie az egyik bunkerházhoz, Rydell alig hitt a szemének. Az épület szintjei egymás és a föld alatt voltak, és mintha egy kibombázott vegytisztító üzem alá építették volna. A falakat hántolt farönkök, meg fehér gipszvakolat takarta, és az egész tele volt török szőnyegekkel, hatalmas festményekkel, meg olyan bútorokkal, amikhez hasonlót még nem is látott.
Valami nem stimmelt a hívással. Először házi perpatvarnak tűnt a dolog, olyasminek, amikor a férj pofon vágja a feleséget, az asszony meg rátenyerel a gombra, de a végén elintézik egymás közt az ügyet. De lennie kellett valami ügynek, mert valaki megnyomta a gombot, és senki sem válaszolt a 2.8 másodperccel későbbi kódolt válaszhívásra. Lehet, hogy a nő összekeverte a készüléket a telefonnal, gondolta Rydell, és azon nyomott meg egy gombot. Azon az éjszakán „Bazi George” Kechakmadzével volt szolgálatban. A grúznak sem tetszett a dolog.
— Megnéztük őket, haver, elvégre előfizetők. Senki sem vérzik, szóval eltűnünk innen, rendben? — kérdezte Bazi George, miután benéztek a házba.
Rydellnek feltűnt a nő ideges tekintete, a furcsa mozdulat, amivel a nagy fehér köntösét összefogta a nyakán. A férje is fehér köntöst viselt, meg drága szemüveget, és szőrös, vastag lábai voltak. Valami nem stimmelt velük, de Rydell nem tudta, mi lehet az. Igaz, azt sem értette, hogyan élnek. Úgy látszott, pontosan úgy, ahogy az ember a TV-ben látja. De mégsem teljesen úgy.
Ha az ember így nézte a világot, L.A. tele volt rejtélyekkel. Meg se lehetett volna számolni a furcsaságokat.
Ennek ellenére szeretett a városban kocsikázni. Nem akkor, amikor el kellett jutnia valahová, hanem akkor, amikor csak úgy cirkálhatott a Stukkerfejjel. Ráfordult a La Cienegára — a műszerfalon a kis zöld jelzőfény ugyanezt tette.
— Tiltott Zóna — mondta Sublett. — Herve Villechaize, Susan Tyrell, Marie-Pascal Elfman, Viva.
— Viva? — kérdezte Rydell. — Úgy mint éljen? Mi éljen?
— Viva. Színésznő.
— Film? Mikor csinálták?
— 1980-ban.
— Akkor még meg se születtem.
— A TV-ben nem múlik az idő, Rydell.
— Haver, már azt hittem, kezded elfelejteni a neveltetésed, meg minden. — Rydell megszüntette az oldalsó ablak tükrösítését, hogy jobban szemügyre vehesse a nyitott, rózsaszínű Daihatsu Sneaker-ben elhúzó vöröshajú lányt. — Különben egyszer sem láttam ezt a filmet. — Az estének ebben az órájában az autós nők ugyanolyan jól néztek ki, mint minden más Los Angelesben. Az egészségügyi miniszter megpróbálta betiltatni a nyitott tetejű kocsikat; állítólag a használatukkal megnövekedett a bőrrák-ráta.
— Végjáték. Al Cliver, Moira Chen. George Eastman. Gordon Mitchell. 1985.
— Akkor már két éves voltam — mondta Rydell. — De ezt sem láttam.
Sublett elhallgatott. Rydell megsajnálta. A texasi másról nem nagyon tudott beszélni. A rokonai odahaza, a lakókocsitáborban biztos mind a két filmet látták. Meg még többet is.
— Hát… — mondta Rydell, hogy megpróbálja feléleszteni a beszélgetést. — Tegnap este láttam egy régi filmet…
Sublett felélénkült.
— Melyiket?
— Nem t'om — mondta Rydell. — Egy L. A.-i fickóról szólt, aki találkozott egy lánnyal. Azután felvett egy nyilvános telefont, mert csörgött. Késő este. Egy pasas volt a vonalban, valami rakétakilövő állomásról telefonált, és azt mondta, hogy mindenüket ráhajigálták az oroszokra. Az apját akarta felhívni, vagy a bátyját, vagy ilyesmi. Azt mondta, hogy „nemsokára vége lesz a világnak”. A fickó, aki felvette a telefont, meghallotta, hogy katonák mentek a pasas mellé, és hogy lelőtték. Mármint azt a pasast, aki telefonált.
Sublett lehunyta a szemeit, és végigpörgette belső adatbankjának feljegyzéseit.
— Igen? És mi volt a vége?
— Nem t'om — mondta Rydell. — Elaludtam. Sublett kinyitotta a szemeit.
— Ki szerepelt benne?
— Nem t'om.
Sublett üres tekintetű ezüstszemei hitetlenkedve tágra meredtek.
— Jézusom, Berry! Nem lenne szabad TV-t nézned, ha nem figyelsz rá!
Miután lelőtte Kenneth Turveyt, nem volt sokáig kórházban. Alig két napig tartották bent. Az ügyvédje, a nagy Aaron Pursley szerint jobb lett volna, ha tovább bent marad, mert akkor hivatkozni lehetett volna a poszttraumatikus sokkja elhúzódására. De Rydell gyűlölte a kórházakat, és különben sem érezte túl rosszul magát; egyszerűen csak nem tudott visszaemlékezni, hogy mi történt. Meg aztán ott volt mellette Karen Mendelsohn, hogy kisegítse a bajból, meg ott volt az új ügynöke, Wellington Ma, hogy mindent elintézzen a Pácbakerült zsaruk többi emberével, akik között egy sem volt olyan rendes, mint a hosszú, barna hajú Karen. Wellington Ma kínai volt, Los Angelesben lakott, és — Karen állítása szerint — az apja tagja volt a Nagy Kör bandának. A nő megkérte Rydellt, hogy ezt semmiképp ne említse meg a kínai előtt.
Wellington Ma névkártyája négyszögletes, rózsaszínű, szintetikus kvarc-szelet volt, lézerrel gravíroztatta bele a nevét, a „Ma-Mariano Ügynökség” feliratot, egy Beverly Boulevard-i címet, meg egy csomó telefonszámot és postacímet. Rydell még a kórházban megkapta: a GlobEx-szel érkezett, a saját szürke kis lakkborítékjában.
— Úgy néz ki, mintha borotválkozni lehetne vele — jegyezte meg Rydell.
— Kétség sem fér hozzá, meg tudná tenni — felelte Karen Mendelsohn. — De ha a tárcájába teszi és ráül, szilánkokra törik.
— Akkor meg mi értelme?
— Azt várják magától, hogy vigyázzon rá. Nem fog másikat kapni.
Rydell nem is találkozott Wellington Mával, legalábbis addig nem, amíg Karen egyszer be nem vitt hozzá egy kis diplomata táskát, meg egy szem-font. Rydell akkor beszélhetett először az ügynökével, aki ki sem mozdult az L.A.-i irodájából. Ez volt a legélesebb telepresence képátviteli összeköttetés, amiben Rydellnek valaha része volt. Még azt is látta, hogy Ma irodájának ablaka egy Noxzema-korsó színű piramisra nyílik. Megkérdezte Wellington Mát, hogy mi az. Ma azt felelte, hogy a régi Design Center, ami újabban bevásárlóközpont, és hogy Rydellnek mindenképpen meg kell majd néznie, ha L.A.-be megy — amire talán nem is kell olyan sokáig várnia.
Turvey barátnője, Jenni-Rae Cline egy sor gondosan megszerkesztett vádhalmazt zúdított Rydellre, az Ügyosztályra, Knoxville városára, meg egy szingapúri cégre, annak a háznak a tulajdonosára, amiben a lakását bérelte. Összesen kábé húszmillió kártérítést követelt.