Chevette látta, hogy a lámpák fele nem ég — valószínűleg azért, mert az emberek kikapcsolták őket, hogy megmentsék a biztosítékokat. De azután meglátott egy furcsa, rózsaszínű villanást, vagyis inkább csak a szélét. A fény egy transzformátor-robbanásra emlékeztette. Azután meghallotta a dörrenést. Valahonnan a Kincses felől érkezett. Ez aztán elintézte a még világító lámpák többségét — Chevette hirtelen arra eszmélt, hogy majdnem teljes sötétség veszi körül. Csak egy narancsszínű műanyagfoglalatba csavart, százwattos égő lebegett a szélben.
Elindult a fedélzet közepe felé, és megpróbálta messzire elkerülni a leszakadt vezetékeket. Ráeszmélt, hogy a festékesvödör még mindig nála van. Elhajította. Hallotta, ahogy leesik valahova és arrébb gurul.
Eszébe jutott, hogy a bringája kint hever az esőben. A dinamója pedig üres. Valaki biztos elfogja vinni, ahogy Sammy Salét is. Ez volt a legnagyobb, a legértékesebb tárgy, amit valaha a sajátjának mondhatott; ő maga keresett meg minden egyes dollárt, amit letett érte a Keréknegyed pultjára. Nem is úgy gondolt rá, mint egy tárgyra, inkább úgy, mint az emberek valamikor a lovaikra. A küldöncök között még olyan is akadt, aki nevet adott a bicajának, de Chevette ezt sohasem tette volna meg a sajátjával. Tulajdonképpen azért nem, mert úgy gondolt rá, mint egy élőlényre.
Tovább, mondta magának, elkapnak, ha itt maradsz. Hátat fordított San Franciscónak, és elindult a Kincses felé.
Elkapnak? Kik? Például az a pisztolyos pasas. A szemüvegért jött. Eljött a szemüvegért, és megölte Sammyt. Lehet, hogy azok az emberek küldték ide, akik felhívták Bunnyt, meg Wilsont, a cég tulajdonosát? Bérzsaruk. Biztonsági őrök.
A tok a zsebében. Sima. Micsoda furcsa rajzfilm volt az a város, azzal a sok toronnyal! Napraforgó.
— Jézus! — mondta. — Hová? Hová megyek?
A Kincsesre, ahol a farkasemberek voltak, és a halálalakok, az eszelősök, akiket lekergettek a hídról, hogy ott rontsák a levegőt? Bulldózeres azt mondta, ott valamikor egy haditengerészeti bázis volt, de a Little Grandé utáni járvány elintézte. Egy olyan járvány, amit ha elkapott az ember, először a szeme pépesedett el, utána kihullottak a fogai. A Kincses Sziget Láz, ami talán a haditengerészeti bázis egyik tartályából szivárgott ki a földrengés után. Oda senki sem ment. Senki, aki normális volt. Éjszakánként lehetett látni, hogy az ott élők tüzeket raktak, nappal pedig mindig füstöltek a máglyáik. Aztán ha valaki egyenesen átment az Oakland-i térfélre, látnia kellett, hogy ott nem ugyanolyan emberek laknak, mint itt, ezen az oldalon.
Vagy talán vissza kellene mennie, hogy megpróbálja visszaszerezni a bringáját? Egy órányi tekerés, és a dinamó újra feltöltődik. Látta magát, ahogy teker, talán kelet felé; ahogy örökké pedálozva áthajt a tájon, a TV-ben mutogatott sivatagokon, meg a zöldellő farmokon, ahol nagy gépek masíroznak egymás mellett, és végzik a munkájukat. De aztán eszébe jutott, milyen útja volt, amíg Oregonból leért ide. Éjszakánként úgy húztak el mellette a kamionok, mint a megvadult, őrült állatok. Megpróbálta elképzelni magát, ahogy egy ilyen forgalomban teker. Nem, egy olyan úton nem volt hely, ott semmi sem emberméretű, semmi sem embernek való, még a fények sem, hiszen ott minden sötét. Ott az ember csak megy, megy örökké, és sohasem ér el sehova, még egy olyan helyet sem talál, ahol leülhetne. Egy bicajjal ott nem sokra menne.
Vagy talán vissza kellene mennie Bulldózereshez. Felmenni, és megnézni… Nem. Gyorsan kiverte a fejéből a gondolatot.
Az üresség úgy emelkedett ki az esőverte árnyak közül, mint valami gáz, és Chevette visszafojtotta a lélegzetét, nehogy benyelje.
Miért van az, hogy csak akkor jössz rá, hogy van valamid, amikor elveszted? Például az anyádnak el kell mennie tőled ahhoz, hogy felfogd, hogy addig melletted volt — ha nem megy el, egybeolvad a hellyel, meg mindennel. Mint az időjárás. Bulldózeressel is ugyanez volt a helyzet, meg a Coleman kályhával, meg az olajjal, amit be kellett önteni azon a kis lyukon, hogy a pumpa működjön. Az ember nem úgy kel fel reggelente, hogy minden kis dologra rámondja: igen, ez az, igen. Ám a kis dolgok miatt érdemes élni. Vagy azért, mert látsz valakit magad körül, amikor felkelsz. Vagy Lowellért. Amikor Lowell még az övé volt… Ha egyáltalán elmondhatta, hogy valaha az övé volt (gyanította, hogy valójában sosem volt így). De a lényeg, hogy amíg Lowell megvolt, ő is ilyen volt…
— Chev? Te vagy az?
És ott volt. Lowell. Keresztbe tett lábakkal ült egy rozsdás hűtő tetején — GARNÉLARÁK, ez volt az elejére írva —, dohányzott, és nézte, ahogy lefolyik az eső a garnélarákos ember ablakán. Chevette már három hete nem látta, és most hirtelen csak arra tudott gondolni, hogy totál szar lehet a külseje. Az a Codes nevű skinhead srác ült Lowell mellett; a melegítője fekete kapucniját a fejére húzta, a kezeit a ruhája ujjába dugta. Codes sohasem szerette Chevette-et.
De Lowell vigyorgott a cigarettaparázs mögött.
— Hát — mondta —, azt se mondod, hogy „szia”, vagy valami?
— Szia — mondta Chevette.
21. Megértő értetlenek
Rydell nem nagyon lelkesedett ezért a híd-dologért, és azért még kevésbé, amit Freddie-től a az Ételvásárban, és a North Beach-től visszafelé jövet hallott. Újra és újra eszébejutott az a dokumentumfilm, amit még Knoxville-ben látott, és majdnem biztosra vette, hogy abban nem esett szó kannibálokról, meg szektákról. Arra is gondolt, hogy az egészet csak Freddie akarja bemesélni neki, mert ő, Rydell volt az, akinek ki kellett mennie oda, hogy begyűjtse azt a Chevette Washington nevű lányt.
És most, hogy tulajdonképpen már a hídon volt, ahogy az embereket nézte, akik azon ügyködtek, hogy valami tető alá húzzák a holmijukat az eső elől, most az egész még kevésbé hasonlított arra a képre, amit Freddie lefestett neki. Az egész olyan volt, mint valami karnevál. Vagy egy megyei vásár. Persze itt minden tető, vagyis a felső szint alatt volt. Őrült kis vityillók, kalyibák, meg egész lakókocsik tapadtak egymáshoz nagy ragasztócsöppekkel, mint a szöcskék egy pókhálóban. Az ember felmehetett, lemehetett, és a felső fedélzetbe vágott lyukakon átbújva, a fából, hegesztett acélból, meg mindenféle más anyagból készült létrákon — az egyik lyuk alatt egy régi repülőtéri kiszállólépcső állt lapos gumikkal — nyugodtan járkálhatott a híd két eredeti szintje között.
Az alsó fedélzeten egy sor büfé volt, meg egy rakás bár — a legkisebb kocsmák, amiket Rydell valaha látott; némelyikben csak négy bárszék állt, másoknak pedig még ajtaja sem volt, csak egy hatalmas spaletta takarta el a bejáratot.
És egyik épületnek sem volt köze a tervezéshez. Legalábbis nem olyanhoz, amit Rydell felfedezett volna. Ez a hely mégsem olyan volt, mint egy piac, hiszen ott csak beállítanak egy boltot a helyére —, aztán megnézik, hogy működik-e, vagy sem. Ez a hely viszont növekedett, egyik építmény a másikhoz tapadt, míg aztán végül az egész egy olyan alaktalan masszává olvadt össze, aminek nem volt két egyforma alkotórésze. Az ember bármerre nézett, különböző anyagokat látott; olyan anyagokat, amiket eredetileg valami egészen más célra szántak, mint amire itt felhasználták. Rydell elhaladt néhány türkizkék csempével, dekortéglával borított építmény előtt, és látott egy párat, aminek az elejére törött csempeszilánkokból egy napkeltét, vagy valami virágformát raktak ki. Az egyik vityilló falaira borításként zöld és rézsárga nyáklapokat ragasztottak.