Rydell azon kapta magát, hogy vigyorog az egészen, meg az embereken is, akik közül senki még csak rá sem hederített, akár kannibálok voltak, akár nem. Ők is ugyanolyan szedett-vedettek voltak, mint az építőanyagaik: különböző korú, fajú, színű népség. És mindegyikük megpróbált behúzódni valahova a most már teljes bizonysággal közelgő vihar elől. Ahogy Rydell elhaladt a kézikocsik, a taligák, és az idős hölgyeknek való szalmaborítású bőröndök kupacai között, a szél egyre jobban megerősödött. Egy hatalmas, piros tűzoltókészüléket ölelgető, tántorgó kiskölyök ütközött a lábainak. Rydell még sohasem látott ilyen kis gyereket, akinek ilyen tetoválásai lettek volna. A fiúcska mondott valamit valamilyen érthetetlen nyelven, aztán továbbment.
Rydell megállt, és kihúzta a dzsekije zsebéből Warbaby térképét, amin be volt jelölve a lány lakhelye, meg az is, hogyan lehet feljutni oda. A csaj ennek az átkozott építménynek a tetején, az egyik torony csúcsára ragasztott kis viskóban élt. Warbabynek gyönyörű, kecses kézírása volt; még a Patriot hátsó ülésén rajzolta meg ezt a térképet. Rydell pontosan tudta, hogy fel kell kapaszkodnia egy lépcsősoron, aztán végigmennie ezen a sétaúton, végül be kellett szállnia valami liftbe.
Piszok nehezen találta meg az első lépcsősort, mert ahogy körülnézett, rengeteg kis feljáró volt a kunyhók, meg a beredőnyözött mikro-bárok között, és az egészben semmi rendszer sem volt. Rydell sejtette, hogy mindegyik ugyanolyan patkányfészekbe vezet, de nem volt garancia rá, hogy a járatok összeköttetésben vannak egymással.
Erőt vett rajta a fáradtság, és eltűnődött, hogy vajon hol, meg főleg mikor alhat majd. Meg egyáltalán: mire megy ki ez az egész marhaság? Mibe rángatta bele Hernandez?
Azután eleredt az eső, a szél pár csomóval erősebben fújt, a környék lakói behúzódtak a menedékeikbe, Rydell pedig egyedül maradt egy pár régimódi japán ételautomata között. A tetőt alkotó felső építmény elég porózus volt ahhoz, hogy rengeteg vizet áteresszen, és elég nagy, meg ingatag ahhoz, hogy komolyan himbálózzon a szélben. Az egész építmény nyikorogni, recsegni és csikorogni kezdett, és a fények sorra kialudtak.
Rydell fehér szikraesőt látott, aztán abból az őrült szövevényből leszakadt valami vezeték. Valaki felordított, de semmit sem értett belőle, mert a szavakat elsodorta a szél. Lenézett és látta, hogy a bakancsai körül emelkedik a víz. Ez nem volt valami jó: a pocsolyák és a nedves bakancsok vezetik az áramot.
Az egyik ételautomata mellett egy deszkákból összerótt, gyerekvárra emlékeztető gyümölcsárusító stand állt. Volt valami teteje is, meg egy polca, úgy hathüvelyknyi magasságra a földtől. Elég száraz helynek látszott. Rydell összehúzta magát, bekuporodott a polcra, és kiemelte a lábait a vízből. A levegőben rohadt mandarinok bűze terjengett, de a kuckó kilencven százalékig száraz volt, és az ételautomata felfogta a szél javát.
A lehető legmagasabbra húzta a dzsekije cippzárját, zsebrevágta ökölbe szorított kezeit, és egy forró fürdőre, meg egy ágyra gondolt. Eszébe jutott a Futonszájból származó futon, a Mar Vistán, és honvágya támadt. Jézus, gondolta, legközelebb már azok az öntapadós virágok fognak hiányozni!
A közelben leszakadt egy ponyvatető; fa tartórúdjai fogpiszkálókként törtek ketté, és lezúdult róla vagy húsz gallon esővíz. Azután, a következő pillanatban meglátta a lányt, Chevette Washingtont. Mintha csak álmodta volna az egészet.
A lány alig húszlábnyira állt. És csak állt.
Miután az apja Floridába költözött és megbetegedett, Rydellnek volt odalent egy barátnője. Claudia Marsalisnak hívták, Bostonból származott, és az anyjának a Tampa Bay mellett, ugyanabban a parkban állt a lakókocsija, ahol Rydell apjáé. Rydell akkor volt elsőéves az Akadémián, de sok szabadideje volt, és az apja ismerte a módját, hogyan lehet olcsón repülőgépjegyhez jutni.
Rydell minden szünetben lement Floridába, hogy az apja mellett lehessen, de időnként éjszakánként ellógott Claudia Marsalisszal a lány anyjának '94-es Lincolnján. A lány azt mondta, hogy amikor leköltöztek oda, a kocsi eredetileg meggyszínű volt, de a só már kikezdte. Odafönt, Bostonban csak ritkán vitte ki az útra, így a vegyszerek még nem rágták szét. Olyan kék-fehér, régimódi fémlemezek voltak rajta, mert valamikor egy gyűjtőé volt.
Tampának az a része elég kemény volt, a közlekedési jelzőtáblákat mind szétlődözték a célbapuffogtatók, meg azok a fazonok, akik késő este akarták bemutatni valakinek a puskájuk tudományát. Akkoriban elég sok ilyen puskás volt arrafelé, meg fegyverből is volt éppen elég: minden országúti cirkáló vagy dzsip ablakába kitettek egyet-kettőt. Sokan még egy pár nagy, vén kutyát is melléjük ültettek. Claudia elég sokat cikizte Rydellt, hogy a floridai srácok puskákkal meg kutyákkal autózgatnak. Rydell elmagyarázta, hogy neki semmi köze az erős fiúkhoz, mert ő Knoxville-ből származik, és ott nem szokás így mutogatni a fegyvereket. Meg nem szokás kilyuggatni az útmenti táblákat sem, és ha valaki mégis megteszi, számíthat rá, hogy az Ügyosztály rámászik. Ám Claudia azok közé az emberek közé tartozott, akik azt gondolják, hogy a D.C.-től délre eső helyek mind egyformák. Vagy az is lehet, hogy csak azért mondta ezt, mert heccelni akarta Rydellt.
Az éjszakáknak só —, magnólia- és mocsár szaga volt. Letekerték a Lincoln ablakát, és a rádiót hallgatva autózgattak. Amikor eléggé besötétedett, látni lehetett a hajók fényeit, meg a hatalmas daruk reflektorait, amik olyan dörömböléssel mozogtak, mintha ők lennének a világ leglassabb UFOi. Időnként a hátsó ülésen belemerültek egy jóleső tapizásba, de Claudia mindig azt mondta, hogy az ember Floridában túlságosan megizzad. Rydell ráhagyta a dolgot. Tulajdonképpen mindig csak azért kezdtek bele, mert ott voltak, egyedül, és nem volt más dolguk.
Egy éjszaka a megyei rádió Georgiából sugárzott adását hallgatták, amiben lejátszották annak a Pünkösdi Metál csapatnak az „Én és Jézus szét fogjuk rúgni a pogány seggeteket” című számát. Az abortuszról, az ayatollahokról, meg ilyesmikről volt szó benne. Claudia akkor hallotta először a számot, és úgy nevetett rajta, hogy majdnem bepisilt. Amikor egy kicsit magához tért, és kitörölte a szemeiből a könnyeket, megkérdezte Rydelltől, hogy tulajdonképpen miért akar rendőr lenni. Rydell egy kicsit kényelmetlenül érezte magát, mert a lány úgy tette fel a kérdést, mintha furcsának, és talán nevetségesnek tartaná, hogy ő az Akadémiára jár — legalább olyan nevetségesnek, mint azt a hülye számot. Azért sem örült a kérdésnek, mert tulajdonképpen már ő maga is sokat gondolkodott ezen.
Az igazság az volt, hogy a dolognak sok köze lehetett ahhoz, hogy az apjával mindig megnézte a Pácbakerült zsarukat, és ahhoz, hogy a műsor arra tanította az embert, hogy komolyan tisztelje a rendőröket. Abban mindig bemutatták, hogy a rendőrségnek milyen problémákat kell leküzdenie. Nem csak a felfegyverkezett szarfejű nyálgépekkel kell elbánniuk, de azok ügyvédjeivel, meg azzal a francos bírósággal is, meg mindennel. De Rydell biztos volt benne, hogy a lány kinevetné, ha megmondaná neki, hogy egy TV show miatt döntött így, ezért aztán gondolkodott egy ideig, és végül azt mondta, jó ötletnek tűnt, hogy olyan pozícióba kerülhet, amiben segíthet a bajbajutott embereken. Amikor ezt kimondta, a lány csak a szemét meresztgette.