— Berry — mondta —, te ezt komolyan gondolod, igaz?
— Persze — mondta Rydell. — Azt hiszem, igen.
— De Berry, ha zsaru leszel, az emberek hazudni fognak neked. Úgy fognak rádgondolni, mint AZ ellenségre. Csak akkor akarnak majd szóbaállni veled, amikor tényleg bajban vannak.
Rydell vezetés közben a lányra nézett.
— Honnan tudsz erről ilyen sokat?
— Mert az apám is ezt csinálja — mondta a lány, és befejezte a beszélgetést. Soha többet nem került elő a téma.
De Rydellnek sokszor eszébe jutott a dolog, miközben az IntenSecure-nál dolgozott, és a Stukkerfejjel cirkált. Az emberek tényleg így viselkedtek a zsarukkal. Még azzal sem fárasztották magukat, hogy hazudjanak annak, aki segíteni akar nekik, mert ők fizették a számlát…
Most pedig itt volt ezen a hídon, és kimászott a gyümölcsös stand alól, hogy kövesse a lányt, akiről Warbaby és Freddie — Rydell kezdett rájönni, hogy egyikükben sem lehet megbízni — azt állította, hogy lemészárolta azt a németet, vagy kit, abban a szállodában. És hogy ellopott egy olyan szemüveget, mint Warbaby-é volt, amit neki most vissza kellett szereznie. De ha valóban a lány lopta el a szemüveget, akkor később minek ment vissza, hogy kinyírja a pasast? Az legfontosabb kérdés azonban mégis az volt, hogy mi köze ennek az egésznek bármihez, főleg ahhoz, hogy annyit nézte az apjával a Pácbakerült zsarukat? A válasz, úgy gondolta, az volt, hogy ő, ahogy mindenki más tenné ebben helyzetben csak megpróbál megélni valamiből.
A felső szint kirakósjátékra emlékeztető padlójának különböző részeiről esőpatakok zuhogtak alá. A híd vége felé valami rózsaszínű, villámszerű villanás lobbant. Rydell látta, a lány elhajít valamit, de ha megállt volna, hogy megnézze, mi volt az, elveszthette volna szem elől. A lány a vízeséseket kerülgetve továbbment.
Az Akadémián nem nagyon lehet begyakorolni az utcai követéstechnikát — legfeljebb csak azoknak nyílik rá lehetőségük, akik jó detektív-anyagnak ígérkeznek, és ezért átirányítást kapnak a haladó nyomozókurzusra. Rydell azonban azt is elvégezte, és ráadásul áttanulmányozta a tankönyvet is. A problémát az jelentette, hogy ilyen esetekben az embernek szüksége van legalább egy partnerre, akivel rádióösszeköttetésben áll, meg egy pár polgárra, akik saját dolguk intézése közben fedezékül szolgálhatnak. Ám olyan helyzetben, amilyenben most volt, csak abban reménykedhetett, hogy észrevétlenül lopakodva sikerül a lány mögött maradnia.
Tudta, hogy ez az a lány; felismerte a hajáról, meg arról a kis lófarkáról, ami úgy hullott a hátára, mint a japán birkózóké. Igaz, a lány korántsem nem volt olyan kövér, mint azok. A hatalmas, régi, kopott motorosdzseki alól kilógó lábain látszott, hogy sokat gyúrhatja magát. Valami feszes, fényes, fekete anyagot húzott rájuk, ami hasonlított Kevin mikropórusos „Csak fújj” cuccaira. Egy sötét bakancsot, vagy magasszárú cipőt viselt.
Miközben ennyire figyelte a lányt, és megpróbálta elkerülni, hogy észrevegye, ha esetleg hátrafordulna, Rydellnek sikerült begyalogolnia az egyik vízesés alá. Az egész a nyakába zuhogott. A következő pillanatban egy hangot hallott.
— Chev? Te vagy az?
Féltérdre ereszkedett — egyenesen bele egy pocsolyába — egy kacatkupac, egy halom malterfoltos cső mögé. A személyazonosítás pozitív volt.
A háta mögötti vízesés akkor zajt csapott, hogy nem hallotta a párbeszédet, de látta őket. Egy fiatal pasas, fekete bőrdzsekiben — sokkal újabb volt, mint a lányé —, meg egy másik alak, aki egy kapucnit húzott a fejére. Egy hűtőn vagy valami ehhez hasonlón ültek. A bőrös srác cigarettázott. A haját taréjba fésülte; ügyes trükk volt ilyen esőben. Átnedvesedő cigarettája előbb elgörbült, utána kialudt. Leszállt a hűtőről, és beszélgetni kezdett a lánnyal. A fekete kapucnis is leszállt, úgy mozgott, akár egy pók. Rydell már látta, hogy egy melegítőfelső van rajta, aminek az ujjai jó arasznyival túllógnak a kezén. Úgy nézett ki, mint egy nyúlánk árnyék abban a filmben, amit Rydell valamikor látott, és ami arról szólt, hogy az árnyékok leváltak az emberekről, és el kellett kapni, meg vissza kellett varrni őket. Sublett biztos tudná a címét is.
Rydell nem mozdult, csak térdelt abban a tócsában. Ők végül megmozdultak, és elindultak. A két srác közrefogta a lányt, az árnyék pedig hátranézett. Rydell egy fehér arcszeletet látott, meg két kemény, óvatos szemet.
Számolni kezdett. Egy, kettő, három. Felállt, és követte őket.
Nem tudta volna megmondani, milyen messzire jutottak, de hirtelen eltűntek előle. Kitörölte az esőt a szemeiből, és megpróbált rájönni, hova mehettek. Azután meglátta őket. Egy lépcsősoron haladtak lefelé. Rydell akkor látott először olyan lépcsőt, ami az alsó fedélzetről lefelé vezetett. Ahogy utánuk indult, zeneszót hallott, és valami kékes fényt látott. A fény egy neonfeliratból sugárzott, amin csupa nagybetűvel ez állt: MEGÉRTŐ ÉRTETLENEK.
Rydell várt egy pár másodpercig, hallgatta, ahogy a víz elsistereg a felirat transzformátorán, majd lement a lépcsősoron.
A lépcső farostlemezből készült. A fokaira valami papírszerű csúszásgátló anyagot tettek, de mégsem sokon múlott, hogy nem csúszott le. Mikor a lépcső közepére ért, már tudta, egy bár felé tart: sörillatot, és különböző füstök szagát érezte.
A helyiségben meleg volt. Úgy érezte, mintha egy gőzfürdőben lépkedne. Tömeg volt. Valaki egy törülközőt dobott felé. Vizes volt, és pont mellbe találta, de elkapta, és gyorsan megdörgölte a haját meg az arcát, majd visszadobta abba az irányba, ahonnan érkezett. Valaki, a hangból ítélve nő lehetett, felnevetett. Rydell a pulthoz ment. A végénél talált egy szabad helyet. Belekotort a zsebébe, előhúzott egy pár ötöst, és a pultra tette.
— Sört — mondta, és akkor sem nézett fel, amikor valaki elé tette a palackot, és besöpörte a pénzt.
A sör amolyan Amerikában erjesztett japán márka volt; a Tampához hasonló helyeken élő emberek nem nagyon kedvelték az ilyesmit. Lehunyta a szemeit, és egy húzásra kiitta a felét. Amikor kinyitotta a szemeit, és letette a maradékot, valaki megszólította.
— Bliccelés?
Rydell oldalra fordult. Egy állnélküli, kis rózsaszínű szemüveget viselő, kis rózsaszín szájú fazon állt előtt. Hátrafésült haja valamivel jobban fénylett, mint a nedves helyiség.
— Mi? — kérdezte Rydell.
— Azt mondtam: bliccelés.
— Hallottam — mondta Rydell.
— És? Kell a szolgáltatás?
— Hm, nézze — mondta Rydell —, pillanatnyilag csak erre a sörre van szükségem. Oké?
— A telefonjához — mondta a rózsaszín szájú férfi. — Vagy a faxához. Garantált egy hónapos bliccelés. Harminc nap, a következő harminc ingyenes. Annyit beszél, amennyit akar. Ha tengerentúli kapcsolatot akar, arról is beszélhetünk. De egy alap-bliccelés háromszázba kerül. — Mindez egyszerre, egyetlen zümmögéssel tört ki belőle. Rydellnek az a hang-chip jutott eszébe a hangjáról, amiket a legolcsóbb gyerekjátékokba szoktak tenni.
— Várjon egy kicsit — mondta Rydell.
A férfi párat pislogott a rózsaszínű szemüveg mögött.
— Maga most arról az izéről beszél, amit a zsebtelefonnal szoktak csinálni? Hogy hogy nem kell fizetni a társaságnak a beszélgetésért?