A férfi csak nézett.
— Hát, kösz — mondta Rydell gyorsan. — Tényleg köszönöm, de pillanatnyilag nincs nálam a telefonom. Ha lenne, boldogan elfogadnám az ajánlatát.
A férfi még mindig nem fordult el.
— Azt hiszem, már találkoztunk…
— Nem — mondta Rydell. — Knoxville-i vagyok. Csak az eső elől jöttem be ide.
Úgy gondolta, most már megkockáztathatja, hogy körülnéz. Mivel a pult fölötti tükröket teljesen belepte a vízpára, megfordult. Ahogy hátranézett, megpillantotta azt a japán nőt, akit a Hollywood fölötti dombokban egyszer már látott. Akkor, amikor még együtt cirkált Sublettel.
A nő egy kis színpadon állt. Meztelen volt, hosszú, göndör haja a derekáig ért.
Rydell felmordult.
— Hé — mondta a férfi. — Hé…
Rydell egy vizes kutya mozdulatával ösztönösen megrázta magát. A nő még mindig a helyén volt.
— Hé! Figyeljen már. — Újra a férfi zümmögő hangja. — Valami baja van? Vagy csak tudni akarja, hogyan lehetséges ez? Nos, akkor éppen a legjobbhoz…
— Hé! — mondta Rydell. — Várjon. Az nő, ott fent… A rózsaszínű szemüvegek felfelé fordultak.
— Ki az? — kérdezte Rydell.
— Az egy hologram — mondta a férfi egészen más hangon, és elment.
— A francba! — mondta Rydell mögött a csapos. — Éppen most állította fel Szar Eddie lerázásának új rekordját! Ezért megérdemel egy sört.
A csapos egy fekete fickó volt. A hajába rézgyöngyöket fűzött. Rydellre vigyorgott.
— Mi csak Szar Eddie-nek hívjuk, mert kábé annyit ér. Beteszi a kuncsaftok telefonját valami dobozba, megnyom egy-két gombot, áthúz fölötte egy döglött csirkét, és elszedi az emberek pénzét. Ez Eddie. — A csapos felbontott egy üveg sört, és a másik mellé tette.
Rydell a japán nőre nézett. Nem mozgott.
— Én csak az eső elől jöttem be ide — mondta. Más hirtelen nem jutott az eszébe.
— Tényleg jól esik — mondta a csapos.
— Mondja, az a nő ott fent…
— Az Josie táncosa — mondta a csapos. — Majd meglátja. Amikor olyan szám következik, ami tetszik neki, táncolni kezd.
— Josie?
A csapos előre mutatott. Rydell a megjelölt irányba nézett. Egy nagyon kövér, tolókocsis nőt látott. A nő hajának színe és anyaga olyan volt, akár a durva acélgyapot. Vadonatúj farmerkezeslábas, meg XXL-es fehér melegítőfelső volt rajta. A kezeit az ölében heverő, sima, szürke plasztikmuffnak látszó valamiben tartotta. A szemét lehunyta, az arca kifejezéstelen volt. Rydell képtelen volt megállapítani, hogy alszik-e, vagy sem.
— Hologram?
A japán nő meg sem moccant. Rydellnek eszébe jutott, hogy mit látott azon a bizonyos éjszakán. Akkor egy szarvas ezüstkorona volt a fején. A fanszőrzete felkiáltójel alakúra volt borotválva. Ezen a japán nőn nyoma sem látszott mindennek, de mégis ő volt az. Ez volt az.
— Josie egyfolytában projektorozik — mondta a csapos olyan hangon, mintha ez egy olyan dolog lenne, amin már nem lehet változtatni.
— Azzal az izével, ami az ölében van?
— Az az interface — mondta a csapos. — A projektor, az ott van. — Előre mutatott. — Annak az NEC táblának a tetején.
Rydell a régi, hátulról megvilágított tábla tetején heverő kis fekete izére nézett. Olyan volt, mint egy régimódi, optikai kamera. Fogalma sem volt róla, hogy mi lehet az a NEC. Talán egy sörmárka. Különben az egész falat hasonló táblák és feliratok borították. Pár nevet felismert, és végül rájött, hogy mindegyik tábla egy-egy régi elektronikai cég reklámfelirata.
A fekete bigyóra nézett, majd a tolókocsis nőre, és elszomorodott. Meg dühös is lett. Mintha elvesztett volna valamit.
— Csak nem tudtam, hogy mi lehet az — mormolta maga elé.
— Bárkit átverne — mondta a csapos.
Rydell arra a valakire gondolt, aki ott ücsörgött az út mellett, és várta az autókat. Valahogy úgy, ahogy annak idején ő meg a barátai befeküdtek a Jefferson Street bokrai közé, és konzervdobozokat hajigáltak a kocsik kereke alá. Amikor egy kocsi ráhajtott, a doboz akkorát szólt, mintha a kerék defektet kapott volna. Az emberek kiszálltak, és a fejüket csóválva megnézték a kereket. Végre megértette, hogy amit ott a dombok között látott, nem volt más, mint ugyanez a játék, csak éppen egy drágább játékszerrel.
— A szarba — mondta, és kényszerítette magát, hogy Chevette Washingtonra gondoljon, meg arra, hogy megtalálja a tömegben. Már nem érezte a sörszagot és a füstöt, viszont annál jobban az ázott hajak és ruhák bűzét, meg a testszagot. Azután meglátta a lányt meg a két barátját. Az egyik sarokban, egy kis kerek asztal körül ücsörögtek. A melegítőfelső kapucnija lekerült a srác fejéről. Rydell a fehér, tar koponyára, meg az oldalára tetovált denevérre — vagy madárra? — nézett. A rajz ott díszelgett, ahol a fejen egyébként haj nőtt volna. Kézi tetoválás volt, nem olyan, amilyet a komputervezérelt asztalokon fekve lehet szerezni. A kopasz srácnak kemény profilú, keskeny arca volt. Hallgatott. Chevette Washington éppen valamit mesélt a másik fickónak. Nem látszott valami vidámnak.
A zene elhalkult, és elindult egy új szám. Dobok dübörögtek — mintha több millió szólt volna egyszerre —, furcsa, hullámzó sztatikus zajok hallatszottak, hogy aztán elhalkuljanak, majd ismét felerősödjenek. Madárrikácsoláshoz hasonló női énekhangok. Egyik effekt sem volt természetes eredetű: ha az ember jobban odafigyelt, észrevehette, hogy az ének olyan, akár egy országúton elsuhanó sziréna, a dobok pedig olyan mellékzörejekkel szóltak, hogy hallani lehetett, valójában nem is dobok.
A japán nő — a hologram, emlékeztette magát Rydell — felemelte a karjait, és táncolni kezdett. Lazán csoszogott; nem a dobok tempójára, hanem a sztatikus hullámhangok ritmusára lépkedett. Rydell a kövér nőre nézett, aki már kinyitotta a szemeit, és folyamatosan mozgatta a plasztikmuffba dugott kezeit.
A bárban senki sem figyelt a táncosra, csak Rydell, meg a tolókocsis nő. Rydell a pultnak dőlt, és miközben a hologramot figyelte, azon tűnődött, hogy mit kellene csinálnia.
Warbaby megbízása a következő volt: a legjobb, ha megszerzi a szemüveget és a lányt, de ha ez nem megy, akkor a szemüveget. Ha egyik változat sem lehetséges, akkor csak a lányt.
Josie zenéje végül elhalkult, majd elhallgatott. A hologram befejezte a táncot. Pár asztal mellől részeg tetszésnyilvánítás hallatszott. Josie egy picit megbiccentette a fejét, mintha megköszönné a tapsot.
Az benne a szörnyű, gondolta Rydell, hogy a tolószékhez kötött Josie nem is tudta valami jól megtáncoltatni azt az izét. Eszébe jutott az a vak öregember, aki mindig a Knoxville-i parkban ült, és egész álló nap egy antik National gitárt pengetett. A férfi vak volt, a gitár régi, a hangok pedig mind hamisak. Az öreg semmit sem fejlődött.
Pár ember felállt egy asztaltól, ami Chevette Washingtoné közelében állt. Rydell felkapta a sörét, amit a Szar Eddie lerázásáért kapott, és odasietett. Még így sem volt elég közel a lányhoz, még így sem hallhatta, miről beszél, de legalább megpróbálhatott hallgatózni. Megpróbált kitalálni valamit, hogyan elegyedhetne szóba vele, de aztán elvetette a reménytelennek tűnő ötletet. Nem mintha kirítt volna a vendégek közül — olyan érzése volt, hogy a többségük nem sűrűn járhat ide, csak éppen véletlenül, az eső elől menekülve tértek be —, ám fogalma sem volt róla, hogy mi lehet ez a hely. Képtelen volt megfejteni, mit jelenthet az, hogy „Megértő Értetlenek”. Különben is: bármiről beszélgetett Chevette Washington a fiújával, elég hevesen viselkedett.