Kulcs. Gyújtás.
Rydell látta, hogy Chevette Washington telefonja, meg a VF szemüveg tokja kicsúszott Svobodov mellényének zsebéből. Leeresztette az ablakot, és kinyúlt. Valaki lelőtte Svobodovról a hosszúhajút: bumm, bumm, bumm; Rydell rükvercbe kapcsolt, és közben meglátta a fickót, aki a kiszállt a zsarukocsiból. Két kézzel markolt egy kis pisztolyt. Éppen úgy, ahogy az FTH órákon tanulták. A Patriot hátulja beleütközött valamibe. Svobodov egy felhőnyi rozsdás lánccal, és csavarodott csődarabbal körülvéve lerepült a motorháztetőről. Chevette Washington megpróbált kiugrani a kocsiból, ezért Rydellnek fél kézzel kellett kormányoznia. Egyenesbe hozta az autót, és visszarántotta a lányt.
Ahogy a széles mosolyú fickó felé fordult, a lány felőli ajtó becsapódott. A pasas biztos rájuk lőtt volna, ha nem kellett volna olyan gyorsan félreugrania.
A Patriot beletoccsant egy mély pocsolyába, és kis híján beleütközött az egyik épület mellett álló narancsszínű kukásautó hátuljába.
Rydell belenézett a visszapillantó tükörbe. A híd hínárba burkolt lényként magaslott mögöttük, az ég már szürkült fölötte, és előtte pedig ott állt Warbaby.
Warbaby előrelépett merev lábával, még egyet lépett, majd nyújtott karral felemelte a botját, és úgy mutatott rá a Patriot-ra, mintha egy varázspálcát, vagy ilyesmit tartana a kezében.
A Warbaby botjából kilövődő valami kivitte a Patriot hátsó ablakát. Rydell jobbra kapta a kormányt, de olyan hirtelen, hogy a kocsi majdnem felborult.
— Jézus! — Chevette Washington hangja olyan volt, mintha álmában beszélne. — Mit csinál?
Rydell nem tudta, de már fejest ugrott a dologba.
24. A Középső Pillér Dala
Amikor a fények kialudtak, Yamazaki a sötétben matatva megkereste a táskáját, majd belekotort, és előhúzta a zseblámpáját.
A fehér fénysugárban látta, hogy Bulldózeres nyitott szájjal ott alszik a takarók, meg a rongyos hálózsák alatt.
Yamazaki átkutatta a faliasztal fölötti polcokat. Kis fűszertartók, egyforma dobozok, tele acélcsavarokkal, egy ősrégi bakelit telefon — ahogy ránézett, Yamazakinak eszébe jutott a „tárcsázni” ige eredete —, különböző színű és fajtájú szigetelőszalagtekercsek, egy sósvízlepárló alkatrészei, és egy rothadó gumiszalaggal összefogott, poros gyertyacsonk köteg. Yamazaki kiválasztotta a leghosszabb gyertyát. A zöld tábori kályha mellett talált egy öngyújtót. Egy fehér csészealjra állította a gyertyát, és meggyújtotta. A láng fellobbant, majd kialudt.
Az elemlámpával a kezében Yamazaki az ablakhoz lépett, és mégjobban behúzta a kerek keretbe.
A gyertya most már égve maradt, bár a láng lobogott és vibrált a felderíthetetlen helyekről érkező légáramlatokban. Yamazaki visszalépett az ablakhoz, és kinézett. A sötétbe borult híd láthatatlan volt. Az esőcseppek majdnem vízszintesen csapódtak az ablaknak; az ablaküveg repedésein, és az üvegszeleteket összefogó korrodálódott ólom apró lyukain át befröccsenő vízpermet Yamazaki arcába hullott.
Yamazaki úgy érezte, hogy Bulldózeres szobája egy camera obscuraként is funkcionálhatna. Ha a templomablak pici, középső kerek panelét kiemelnék, és néhány más panelét letakarnák, fordított kép vetülne a szemben levő falra.
Yamazaki tudta, hogy a híd középső pillérje valamikor a világ egyik legnagyobb lencse nélküli kamerája volt. Az építmény koromfekete belső részében az egyetlen pici lyukon átszürődő fény kivetítette az alsó szint aljának, a legközelebbi toronynak, és az öböl egy részletének hatalmas képét. A pillér belseje most már a híd elrejtőzni kívánó lakóinak adott otthont. Bulldózeres lebeszélte Yamazakit arról, hogy meglátogassa őket.
— Nem olyanok, mint a Kincses bokraiban bujkáló emberfajzatok, Iszkiri, de nem hiszem, hogy jó lenne, ha zavarnád őket. Okés emberek, de nem szeretik a látogatókat. Érted, mire gondolok?
Yamazaki átlépett a szoba padlóját átszelő, simán feldomborodó kábel fölött. Csak egy ovális részletét lehetett látni — olyan volt, mint egy komputer reprezentáción bemutatott geometriai alakzat, ami érintőlegesen áttöri a topológiai felszínt. Lehajolt, és megérintette. A látható kábeldarabot már fényesre dörzsölték. A harminchét kábel — mindegyik négyszázhetvenkét drótszálból állt — még mindig szilárdan megtartotta a többmillió fontnyi súlyt. Yamazaki úgy érezte, mintha a relikvia-sima dudorban valami hatalmas és homályos jelentőségű pillanat üzenete rezegne fel hozzá. A vihar, biztos az: a híd meglepő mobilitásra volt képes; a hő és a hideg hatására kitágult és összehúzódott; a pillérek óriási acélfogai beleharaptak az Öböl iszapja alatti kőzetbe, azokba a felszín alatti kőzetrétegekbe, amik még a Little Grandé hatására is alig mozdultak meg.
Godzilla. Yamazaki megremegett, és eszébe jutottak a Tokió összeomlásáról készített TV-felvételek. Ő akkor éppen Párizsban volt, a szüleivel. Azóta egy új város épült ott; az épületek a szó legszorosabb értelmében szintenként növekedtek.
A gyertafénynél meglátta Bulldózeres kis televízióját. A padlón hevert. Felvette, az asztalhoz vitte, leült a székre, és megvizsgálta. A képernyőn nem volt látható sérülés. Egyszerűen csak kifordult a keretéből, de egy rövid, sokszínű szalag még mindig a belső részekhez kapcsolta. Yamazaki behajtogatta a szalagot a keretbe, és a két hüvelykujjával megnyomta a képernyőt. Beugrott a helyére, de hogy működik-e még…? Yamazaki lehajolt, és megvizsgálta a parányi kapcsolókat. ON.
Egy ideig citromzöld-bíbor harántcsíkok üldözték egymást a képernyőn, majd eltűntek, és a bal alsó sarokban megjelent egy NHK logó.
— …a Harwood-Levine média- és reklámvagyon jövendőbeli örököse ma délután, néhány napi tartózkodás után elhagyta San Franciscót, és még mindig nem fűzött kommentárt látogatása céljához. — Hosszúkás, lószerű, de mégis csinos arc egy esőkabát felhajtott gallérja fölött. Széles fehér mosoly. — A társaságában ott volt… — Egy repülőtéri folyosó képe. Karcsú, sötéthajú nő, valami fekete luxusruhában; fénylő csizmái sarkain csillogó ezüst. — …Maria Paz, a lombardiai médiaszemélyiség, Carlo Paz filmrendező leánya… — A szomorúnak látszó nő eltűnt, de a helyén máris megjelent egy Új-Zélandon készült, infravörös kamerával felvett kép. A japán békefenntartó erők páncélozott járművei éppen átvágtak egy elhagyatott repülőtéren. — …a veszteségekért a törvényen kívülinek minősített Déli Sziget Felszabadítási Front okolható. Wellington mindeközben… — Yamazaki megpróbált csatornát váltani, de a képernyő újra csak a citromzöld-bíbor csíkokat villogtatta. Végül Shapely bekeretezett portréja jelent meg rajta. Egy BBC dokudráma. Nyugodt, komoly, enyhén hipnotikus. Miután továbbra sem sikerült más adó műsorát befognia, Yamazaki hagyta, hogy a brit narrátor hangja túlharsogja a szelet, a kábelek nyögéseit, a falak recsegéséi. Figyelmét az ismerős történetre irányította, melynek már ismerte a végét, és ami éppen ezért valahogy megnyugtató volt.
James Delmore Shapely az új évszázad első hónapjaiban került az AIDS-ipar figyelmének központjába. Harmincegy éves volt, prostituált, és tizenkét éve HIV-pozítív. Abban az időben, amikor az atlantai, Georgia-i Dr. Kim Kutnik felfedezte, Shapely éppen kétszázötven napos börtönbüntetését töltötte, amit üzletszerű kéjelgésért kapott. (Sokkal komolyabb büntetést kellett volna kapnia, hiszen ezt a tevékenységét HIV-pozitívként folytatta, de a bíróság valahogy „elsiklott” e felett.) Kutnik a Sharman Groupnak, a Shibata Pharmaceuticals amerikai leányvállalatának kutatója — börtön-medikai adatok gyűjtésével foglalkozott. Különösen az olyan személyek érdekelték, akik már egy évtizede, vagy hosszabb ideje voltak HIV-pozitívak, de ennek ellenére normális (vagy mint Shapely esetében: normális fölötti) volt a T-sejt állományuk száma,